Érdemes ellátogatni a lévai járásbeli Borfőre, a község csak tizenkét kilométerre fekszik a járási székhelytől. Már sarjad a gabona, és repcével beültetett lankás vidékben gyönyörködhetünk, miközben keressük, kutatjuk a letérést jelző, a barlanglakásokhoz vezető táblát.
A múzeumok éjszakáján tavaly több színben pompáztak a Szlovákiában egyedülállónak számító barlanglakások, és idén május 14-én is meglepetést tartogatnak a lévai Barsi Múzeum kihelyezett központjába látogatóknak a szervezők.
A török hódítás idején a lakók a házak mögötti hegyoldalba vájtak maguknak menedékül szolgáló barlanglakásokat, melyek nagy része máig fennmaradt. Az állatok számára is ilyen pajtákat véstek ki. A lakásokban még a 19. század végén is éltek családok.
Borfő alig háromszáz lelket számláló település, a legutóbbi népszámlálás során kiderült, a szlovák lakosságon kívül egy magyar és egy cseh lakos él a községben. A helyiek kedvesek. Érkezésünkkor máris mutatják a barlanglakások felé vezető utat és arra biztatnak, sétáljunk végig bátran a Surda utcán, ahol magánszemélyeknek is vannak barlanglakásaik. Be sincsenek kerítve a porták, bátran szétnézhetünk az udvarokban. Az idős férfi, aki eligazít bennünket, szintén olyan családi házban lakik, ahol a kert végében sziklába vájt borospince, hűs fészer található. Aprócska kávézót fedezünk fel a múzeum bejáratával szemben, melynek teraszáról remek kilátás nyílik a környékre. A cseh nyelven beszélő idegenvezetőtől megtudjuk, a kutakat is rendszerint a barlangok íve alá építették, hogy védjék a szennyezéstől. Megtekintjük azokat az egyszerű szerszámokat is, amelyekkel a barlangok vájatait készíthették, belépünk a tisztaszobába, majd a műhelybe.
Az emeleti barlanglakások takaros kis kuckót rejtenek, apró ablakkal, kellemesen hűs hátsó helyiségekkel. Hatalmas napsütötte terasz teszi teljessé az egykori szerény otthonokat.
A Barsi Múzeum kihelyezett tárlatát 1992-ben nyitották meg, a felújítási munkálatok egy évig tartottak. A népi építészet rezervátumává nyilvánított Surda nevű utcácskában a 142-es számú portán vagyunk. „A két kőből épült lakóház közül az egyik a 19. század végéből származik, a másik a homlokzaton feltüntetett keltezés szerint 1932-ben épült. Az udvar végében találhatók a barlanglakások, kétemeletnyi magasságban. A földszinten nyári konyha, kamra van, és a megkövesedett vulkanikus hamu megmunkálásánál használt munkaeszközök láthatók. Az emeleten kilátó van. A helységek korabeli bútorokkal és használati eszközökkel vannak berendezve, melyek tükrözik a népi lakáskultúra fejlődését a 19. század végétől a 20. század feléig. E műemlék megmentésének és felújításának elismeréséül a lévai Barsi Múzeum 1993-ban nemzetközi EUROPA NOSTRA díjat kapott, elsőként Szlovákiában” – áll a megyei fenntartású intézmény tájékoztatójában. Tájékoztató anyagot szlovák, magyar és angol nyelven kaphat a látogató, a barlanglakásoknál van lehetőség rendhagyó tanítási órákra is. Mintha egy rajzfilmbe tévedtünk volna, olyan festőien szép a Surda utca. Meghitten tapadnak egymáshoz a kerítések, a házak színesen vidámak. Minden ház sarkában nyílik, illatozik az orgona és a tulipán, többször is végigsétálunk a szűk utcában, más látogatók is csatlakoznak hozzánk. Velünk tart az idegenvezető, aki egyre lelkesebben mesél.
Egy helyi társulás bőrdíszműárut és mézes süteményeket is kínál a látogatóknak, a tájékoztató irodában kerámiából készült ajándékok kaphatók.
Borfő község Kálnaborfő és Tegzesborfő egyesítésével jött létre. A két községet a birtokosairól, a Kálnay és a Tegzes családokról nevezték el. Első írásos említése 1245-ből való, amikor a mai Kálnaborfőt Burfeu néven említik. A helyiek földműveléssel, szőlőtermesztéssel, kőfaragással foglalkoztak, később szövéssel, kosárfonással és kőfejtéssel. A falu határában 1964-ig andezitet és tufát bányásztak. A dombon jól látható a Körmendy család által 1756-ban épített kétszintes, késő barokk stílusú kastély. A helyiek javaslatára megtekintjük az út széléről a kék ablakokkal díszített, szebb időket is megélt kastély épületét. A borfői lakosok a kastélyt építő olasz mesterektől tanulták meg a kőfejtés és kőfeldolgozás mesterségét. A Hétfájdalmú Szűzanya tiszteletére épített római katolikus templom 1760 és 1772 között épült késő barokk stílusban, később többször renoválták. Falfestményei a 18. század második felében készültek. Tegzesborfő evangélikus temploma 1700-ban, kápolnája 1860-ban épült.
Kisebb gyerekekkel is érdemes ellátogatni Borfő csodás világába, mert a barlanglakások környékén nincsenek különösebb szigorítások, korlátozások. Futkározhatnak az udvaron a kicsik, bejárhatják az utcákat, megtapogathatják a barlanglakások falait, megnézhetik az udvar sarkában álló bölcsőt, a vászonból varrt rékliket. Gyerekként mindig belém vésődtek azok a különös hangulatú történetek, legendák, amelyeket egy-egy nevezetesség kapcsán megemlítettek az idegenvezetők. Megjegyezhetőbbé vált a hely, emlékezetesebbé a kirándulás, ha valamilyen hátborzongató titokzatosság kötődött hozzá. Borfő honlapján sikerült találni egy kissé rémisztő történetet, amely Jozef Melicher gyűjtéséből származik és a Honti mondák (Hontianske povesti) könyvében jelent meg. Két borfői gazdáról, Janiról és Gyuriról szól a történet, akik kincsvadászatra indultak. Megunták mindketten a kőfejtést és a fuvarozást és úgy gondolták, becsületes munka nélkül is meggazdagodhatnak, hogy az utódaikat busás örökséggel házasíthassák ki. Elindultak éjszaka a kastélyba, amely a török támadások után romokban állt. A lépcsőfeljáró alatt hatalmas lyuk tátongott a pince felett. A pincébe vezető lyukat a gazdák kiszélesítették, hogy bemásszanak. Aranyból, ezüstből készült kelyheket, gyertyatartókat, drágaköveket találtak, a menekülő törökök hagyták hátra a felbecsülhetetlen értékű kincset. Jani és Gyuri megpakolták a zsákjaikat, az aranyláncokat a derekukra kötötték, az ezüst tallérokkal megtömték a zsebeiket. „Gazdagságból sosem elég, szedd, amíg a felkelő nap el nem ér idáig! Mitől félsz? Csak a haláltól kell félni!” – biztatta Gyuri a barátját. Bár ne tette volna! A kőfalból kilépett a halál, csak úgy rázta csontvázas testét és megátkozta a két tolvajt. Jani fejéhez hajolt a halál, és a fiatalember rögvest megőszült. Gyuri szájára vaslakatot tett, hogy soha senkinek ne mondhassa el, hol van a kincs elrejtve. A kincsek rozsdás lánccá, értéktelen kacatokká váltak. Jani eszét vesztette a történtek után, napokig bolyongott még a kastély környékén, aztán nyoma veszett. Gyuri a lakat miatt alig tudott enni, szólni sem tudott senkihez. Sok évvel a halála után az egyik földesúr kiásatta a fejét és üvegbúra alatt mutogatta a pesti vendégeinek. Az idősebbek tudtak volna mesélni a történtekről, de nem mertek. A történet gyűjtője szerint a Körmendy kastélyban lakó öregasszony mesélte valakinek, hogy éjszakánként egy fehér férfi bolyong a pincében, hallja a lépcső nyikorgását, a férfi üvöltését. Az asszony azt is hozzátette, hogy a mások kincseire nem ácsingózó, becsületes emberekre nem jelent veszélyt az ilyen szellem, de az idelátogató kíváncsiskodók bizony pórul járhatnak.
A borfői barlanglakásokat nem újságíróként, hanem turistaként jártuk körbe, kedves, készséges emberekkel találkoztunk. A kastélyt csak tisztes távolból nézegettük. Tavaszvégi, vagy nyári kirándulásnak kiváló a csendes, nyugalmas Borfő. Kánikulában kifejezetten jóleshet elidőzni a barlanglakások hűvösében.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
