Az ukrajnai NATO-orosz háborút több szempontból is lehet elemezni, néha egyszerű, néha bonyolult képet festve. Az egyik feltűnő hozománya mindennek például az a politikai-világnézeti zűrzavar, ami mindezt körülveszi. Alapvetően nem érdemes leragadni annál, hogy ki milyen kitűzővel, felvarróval, tetoválással, vagy akár zászlóval van jelen a harcokban, mert ez a harc nem ezen a szinten zajlik, és nem is ott dől majd el. Ugyanakkor kimondottan tanulságos körbejárni, hogy miért van ilyen látszólagos kavalkád, és miért áll ki a politikai szélsőbal és a szélsőjobb (egy része) mindkét oldal mellett.
Kommunista mongolokról van-e szó, akik ellen az SS mai helytartói harcolnak, vagy fasiszta imperialistákról, akik megszállnak egy liberalizmust akaró demokráciát? NATO-zászló és Schwarze Sonne? Vörös csillag és horogkereszt? A jelképek, szólamok, ilyen-olyan megnyilvánulások szintjén kimondottan zűrzavaros az ukrajnai harc, és annak nemzetközi visszhangja ezek miatt, de mélyebbre ásva, némiképp jobban átlátva a ködön, az alapok meglehetősen egyszerűek azt illetően, hogy mit képvisel az orosz, és mit az ukrán oldal (akarva, akaratlanul). Nyilván a komolyabb érdeklődő ezzel tisztában van, de bízom benne, hogy írásom végére ez jobban kirajzolódik, és a bizarr elemek is érthetőbb keretek közé kerülnek majd.
Az ukránpárti (lényegében itt atlantista) nemzeti körök előszeretettel festenek egy olyan képet, miszerint az ukránok képviselik az európaiságot, az oroszok pedig az arra rátörő, kevert fajú, nem fehér ázsiai hordát. Ennek fényében az oroszok J. R. R. Tolkien híres fantáziavilága alapján az orkok, akik egy robusztus, korcs, sötétséget hozó erő, míg az ukránok a hobbitokhoz hasonlóan kisebb, de bátor, tiszta tekintetű hősök.
 Az Európai Külkapcsolatok Tanácsának társelnöke és az Egészségügyi Világszervezet különmegbízottja, Carl Bildt is orkozza az oroszokat |
Ezt az orkozást jól illusztrálja az amerikai Michael J. („Sarah Ashton”) Cirillo, aki transzszexuális, elmondása szerint „a zsidó hit támogatója”, és Harkivból tudósít egy ideje. Ő így viszonyul az oroszokhoz: „Pokolra szállnak az orosz orkok? Vagy a hozzánk hasonló emberek arra vannak programozva, hogy elfelejtsük, egy ilyen alja népség valaha is létezett?” Cirillo szerint az Azovék – akiket személyesen ismer és hősként szeret – valójában antifasiszták, és szerinte a szervezet „egy liberális #Ukrajna szövetének része akar lenni”. Természetesen egy ilyen személy véleménye nem mérvadó, de mint látható, az „orosz ork” közhelye már a liberális körökben is népszerű.
 A szakadár oroszok alkotmánya büntetné a transzszexuális deviáns puszta létét, itt Cirillo az ukrán katonákkal pózol |
A németországi Extrémizmus Elleni Projekt feje, Alexander Ritzman így elemzi az ukránpárti nacionalistákat:
A német szélsőjobboldali, szélsőséges erőszak-orientált kulcsszereplők Telegram-csatornáin a megfogalmazott álláspontok masszív többsége egyértelműen Ukrajna felé tolódott el.
Az „erős fehér ember” Putyintól való elfordulás igazolására képeket és videókat osztottak meg a Putyin által háborúba küldött csecsen-muszlim csapatokról, valamint orosz-ázsiai katonákról, akiket a szélsőjobboldaliak „nem fehérnek” degradáltak.
Putyint néha „Zsityinnak” [Jewtin] és bolseviknak nevezik. Egy kisebbség igyekszik semleges maradni, hogy elkerülje a „jobboldal” megosztottságát. A „kisebbik rossznak” tartották, hogy V. Zelenszkij ukrán elnök zsidó származású.
Egyes szélsőségesek tiszteletüket fejezik ki „ez előtt a bátor zsidó előtt, aki marad és harcol”, mások szexi zenei videókat mutatnak róla, ahol magassarkú cipőben táncol. Ezzel az utóbbival úgy tűnik, hogy a megmaradt Putyin-párti szélsőségesek próbálják beszennyezni V. Zelenszkij hírnevét.
Az efféle narratíva valóban előfordul ukránpárti (avagy: NATO-párti) nacionalisták körében világszerte, és érzelmileg érthető, ha a néha felbukkanó sarló-kalapács nem vált ki rokonszenvet az orosz oldal iránt, másfelől a szovjet múlt (például emlékművek) elleni pár ukrán fellépés kimondottan szimpatikus. A konfliktus felszíni dimenziójának érzelmi szintjén túl azonban egy jelentősen más kép rajzolódik ki, mint alább látni fogjuk.
Például az orosz (sor)katonák közötti pár kaukázusi-ázsiai miatt fajilag kevert, nem fehér hadseregnek nevezni az oroszokat, akik így a fehér, kék szemű ukránokat rohanják le, mint egy mongol horda, nem túl meggyőző. Egyrészt az ukrán oldalon is akadnak nem fehérek és kaukázusiak, mint csecsenek, közel-keletiek, de az oroszokkal ellentétben őket pénzeli, fegyverzi, oktatja, segíti, jelentősen irányítja és nemzetközileg támogatja is az egész fajkevert, multikulturalista hatalom (mint később látjuk majd). Másrészt a két cseh professzor által írt Kormányellenes, nem állami fegyveres szereplők a kelet-ukrajnai konfliktusban című tanulmány (©míd és ©mídová, 2021) a következőt találta:
Muszlimok a harctéren
Szintén nehéz komolyan venni azt a kritikát, miszerint az oroszok támogatása elfogadhatatlan nacionalista részről, mert azok muszlim csecsenekkel támadják a „keresztény ukránokat”. Egyrészt a Ramzan Kadirov-féle oroszbarát csecsenek részvétele mellékes: muszlimságuknak nincs semmilyen szerepe; sőt, a Donyecki Népköztársaság és Oroszország ortodox keresztény irányítása alatt harcolnak, majd, elvégezve stratégiai feladatukat, hazamennek. Róluk a fentebb hivatkozott cseh tanulmány így ír: „a fegyveres összecsapásokban való részvételt gyakran egyfajta »katonai szafari«-ként értelmezik – egy kiképzési kirándulásként a konfliktus övezetébe –, ami inkább egyéni, pszichológiai motiváció. Azonban még az ilyen »háborús turisták« is az orosz nacionalizmus eszméi iránti szimpátiával keretezik a konfliktusban való részvételüket.” Másrészt nem csak ukrán, de az elvileg nacionalista ukrán oldalon is felbukkannak török muszlimok, vagy csecsenek, mint a csecsen-grúz-azeri-cserkesz-ingus keverék muszlim csoport, a Dzsohar Dudajev zászlóalj, vagy a csecsen Sejk Manszur zászlóalj (főleg Kijevnél, Kramatorszkban és az Azov-bázis Mariupolban). 2021-ben a Zelenszkij-kormány szankcionálta ez utóbbi csoportot, amire válaszul a nacionalista Jobb Szektor vezetője, Dimitro Jaros (orosz ügynököket okolva mindezért) így reagált: „Figyelmeztetem a hatóságokat: mi és csecsen testvéreink nem hagyjuk, hogy az ellenség eláruljon bennünket. Ha erőszakot kell alkalmazni a védelmük érdekében, megtesszük.” A Szíriában az Iszlám Állammal együttműködő dzsihadista muszlimok már 2014 óta segítik az ukránokat a „közös ellenség ellen” – idézi őket a Deutsche Welle, mely ellenség nem az izraeliek vagy a zsidók, hanem az oroszok. Mariupolban továbbá egy afgán osztag is segíti (segítette) az Azovot. Ez az al-Azovnak is gúnyolt osztag Afganisztánban Amerikával működött együtt, de a NATO kivonulásával először Amerikába, majd onnan Ukrajnába helyezték át őket, a WarGonzo orosz haditudósító szerint. Itt az Azovsztal acélmű hatalmas területe az egykori Azov-vezető Andrij Biletszkij szerint „az Azov erődítménye”. Az acélmű a milliárdos muszlim tatár Rinat Akmetov tulajdona, aki nem csak erődítménnyel szolgál Azovéknak, de dokumentumok szerint fegyvereket is szerzett már nekik.
 Dimitro Jaros és Muszlim Cherberlovszkij, a nacionalista Jobb Szektor és a dzsihadista Sejk Manszur vezetői középen (2015) |
 A Sejk Manszur pár harcosa Ukrajnában NATO-fegyverekkel |
Politikai hovatartozás a háború elején
Egy a Francia Nemzetközi Kapcsolatok Intézete számára készített A szélsőjobboldal az Oroszország és Ukrajna közötti konfliktusban című tanulmány (Likhachev, 2016) arra kíván választ adni, mennyire játszottak szerepet nacionalisták a 2014-es és az utáni eseményekben mindkét oldalon. Szerzője a Moszkvai Zsidó Egyetemen végzett, kijevi Vjacseszlav Likacsev, történész és politológus, akinek szakterülete az „oroszországi és ukrajnai jobboldali radikalizmus, valamint a gyűlölet-bűncselekmények és az idegengyűlölet”. Súlyosan elfogult az oroszokkal szemben, de összefoglal számos érdekes adatot, ha számos más fontosat ki is hagy. Az ukrán szélsőjobb mosdatásával kezdi a nem szélsőjobboldali militánsok kapcsán: „Az ő szemükben az »Azovhoz«, a Jobb Szektorhoz, vagy az Ukrán Önkéntes Testületbe való csatlakozás egyszerűen csak egy módja volt annak, hogy harcoljanak a hazájukért, és azzal a legnagyobb hatást gyakorolhassák. Még arra is van bizonyíték, hogy néhány baloldali aktivista is harcolni ment ezekbe az egységekbe.” Az oroszok esetében már nem tartja fontosnak a finomkodást:
Mint hozzáteszi: „A konfliktus kezdetén a terroristák elűzték a cigányokat a Donyeck tartományban elfoglalt városaikból”. Összegzésként ezt a képet festi: „Elmondható tehát, hogy a DPR és az LPR hivatalos ideológiája, amely az orosz szélsőjobboldali aktivisták hatására alakult ki, nagyrészt jobboldali, konzervatív és idegengyűlölő jellegű.” Véleménye szerint Ukrajnában és a szeparatista térségekben visszaszorultak a szélsőjobboldaliak a fősodratból, de ezzel egyidőben a hivatalos berendezkedés vált nacionalistává: „a DPR és az LPR rezsimek maguk is konzervatív, jobboldali színezetet öltöttek, és az idegengyűlölet különböző fajtái jelentős szerepet játszanak hivatalos ideológiájukban és retorikájukban.”
Mivel azonban Likacsev nem az elfogulatlan következtetések embere, érdemes egy alaposabb elemzést is áttekinteni, amit ezúttal a németországi Balodali Párt (Die Linke) rendelt meg a maidani és azt ellenző mozgalmakban, eseményekben az ottani baloldal által játszott szerepről, amiben egyúttal a nemzeti vonal szerepe is kidomborodik. A Volodimir Iscsenko szociológus általi 130 oldalas, részletes munka (Ishchenko, 2016) már több nézőpontot is figyelembe vesz, illetve empirikus, adatalapú áttekintést is nyújt. Mindez azért is fontos, mert NATO/EU-párti nacionalista körökben gyakori az a vád, hogy a szeparatista oroszok „kommunisták” és „anarchisták”. Iscsenko elemzése ezt távolról sem támasztja alá. Szerinte a maidani felkelést támogató baloldal képes volt a különböző dúsgazdag oligarchák közötti ellentéteket is „forradalmi” és „ellenforradalmi” köntösbe bújtatni. A liberálisoktól az anarchistákig, az ország „modernizálását” várták a folyamattól: „Radikális és antikapitalista identitásuk ellenére hallgatólagosan támogatnák az átlátható állami intézmények, a jogállamiság, a korrupció csökkenése, az etnikai helyett a polgári nemzet, a kisebbségekkel szembeni tolerancia irányába történő változásokat…”.
A szerző szerint a baloldal alapvetően nem támogatta a dominánsan orosz Antimaidant, mert ha meg is jelent ott valami számukra vonzó ok erre, a Maidan táborában ugyanazt visszhangozták, így nem volt okuk az ellenkező oldalt támogatni, továbbá: „[Az Antimaidan] mozgalomban vezető pozíciókat betöltő orosz nacionalista szélsőjobboldal, amely konzervatív programmal állt elő, annak a jele volt, hogy a baloldal nem tudta támogatni az Antimaidan mozgalmat.” Iscsenko szerint az ukrán szélsőjobb nagyobb szerepet játszott a kormány megbuktatásában (és egy zsidó-globalista bábállam létrehozásában – de ezt már én teszem hozzá), mint amit a baloldal szívesen elismer, ugyanakkor a baloldal támogatta őket is, mert felismerték, hogy egy – mint fentebb is említésre került – etnikai nemzetállamból „nyugati” liberális irányba tolódik az ország: polgári társadalom, (nem fehér) kisebbségek elfogadása stb.:
A jelentős méretű orosz kisebbség nem számíthatott a baloldal efféle empátiájára. Mint a szerző megjegyzi, az Antimaidan kapcsán annak lumpen és állítólagos bűnöző elemeit emelték ki, ami szerinte a „szociális rasszizmus” határait súrolta. Hozzáteszi: „Még a társadalmi-gazdasági sérelmeket is, amelyeket a Maidan-ellenes aktivisták a Maidan-tüntetőknél nyíltabban hoztak fel (az európai társulás és az Oroszországgal való szakítás gazdasági problémáit, az ipar, az infrastruktúra, az oktatás és az egészségügy romlását vetítve előre), a Maidan-párti baloldal általában figyelmen kívül hagyta, mint állítólag nem olyan dolgokat, amikkel szolidaritást lehetne vállalni.”
 Anarchisták az ukránok mellett a harctéren is |
Iscsenko bemutatja, hogy az anarchisták gyakorlatilag egyöntetűen oroszellenesek voltak a konfliktusban, olyan szinten, hogy egyesek helyeselték az odesszai tömegmészárlást, és a „terrorizmusellenes hadműveletet” (a szakadárok bombázását) is csak azért kritizálták, mert az nem volt elég hatásos. Az Antimaidan aktivistái többször is összeverekedtek anarchistákkal utcai eseményeken. Az „Orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSB) letartóztatott egy csoportot, akiket a Jobb Szektorban való tagsággal és terrorcselekmények előkészítésével vádoltak” – egyikük egy antifa aktivista volt, mutat rá a szerző.
Az anarchisták mind Európában, mind Amerikában teljes mértékben az „ukrán”, tehát a neoliberális oldalon állnak – nem meglepő ez, hiszen minden forradalmárként való pózolásuk ellenére, a neoliberális vadkapitalista rend zömében képviseli mindazt, amit ők: szexuális aberrációk normalizálása, nemek közti különbségek eltörlése, fajkeveredés és migráció, nemzetellenesség stb. A hivatkozott legnagyobb amerikai antifa honlap, az It’s Going Down így fogalmaz a konfliktusról egyes baloldali kisebb réteg oroszbarátsága kapcsán:
A sztálinizmushoz még visszatérünk, de Iscsenko elemzésénél maradva, az áttekintett beszámolók alapján a megvizsgált 887 Antimaidan eseményből 172 (19%) rendelkezett baloldali jelenléttel, továbbá: „nem a baloldal volt a legaktívabb és legészrevehetőbb politikai csoport az Antimaidan tüntetéseken, mivel a különböző orosz nacionalista csoportok és szervezetek részvétele még mindig sokkal magasabb volt – az Antimaidan tüntetések közel felében (47%) számoltak be róluk.” Összegzésként a szerző rámutat, hogy a Maidan rendezvényeihez képest az orosz oldalon valamelyest több (orosz) baloldali jelenlét volt, azonban „a mozgalom általános fejlődésére gyakorolt hatásuk, különösen a fegyveres felkelés kezdete után, még mindig lényegében jelentéktelen volt.” Így vonja le a következtetést:
A Maidan-ellenes baloldal másik lehetősége az volt, hogy egyértelműen elhatárolódik a szeparatistáktól, és minden orosz kapcsolattól, miközben megpróbálja egyesíteni a Maidan és az Antimaidan progresszív elemeit a világosan megfogalmazott társadalmi-gazdasági sérelmek és az ukrajnai radikális társadalmi változások programja alapján, az attól való elszakadás helyett. Ezt a lehetőséget kizárta a szovjetbarát kommunisták hosszú ideológiai leépülése, akik képtelenek voltak egyértelmű ellenállást kifejezni az orosz állammal és az orosz nacionalizmussal szemben, valamint az ukrán nacionalizmus még mérsékelt megnyilvánulásaival szembeni erős előítélet is. Végül a Maidan-párti baloldalhoz hasonlóan, de némileg más okokból, a Maidan-ellenes baloldal is egy másik jobboldali mozgalom önkéntes támogatójává vált, anélkül, hogy valódi lehetősége lett volna az önálló osztálypolitika előmozdítására, folytatva az orosz nacionalisták balszárnyává, és az orosz kormány imperializmusának részévé való degradációjukat.
 Az Antimaidan eseményeinek résztvevői, politikai hovatartozás és régiók alapján: baloldal (piros); orosz nacionalisták (sárga); minden esemény (szürke) – a Donbasz térségében a baloldalinak kb. kilencszerese volt a nacionalista mozgolódás (forrás: Ishchenko 2016, 2. ábra) |
A nemzeti, semmint kommunista-anarchista-liberális dominancia nem meglepő: ez a szeparatizmus (bár oroszok mondhatnák, hogy a tőlük leválni akaró ukránok az igazi szeparatisták) alapvetően nacionalista keretek között mozog. A donbaszi oroszok beolvadás helyett oroszok akartak maradni, ellenállva az ukránosítási folyamatoknak, illetve a szláv-orosz tengelyhez akartak tartozni a nyugati liberalizmusba való integrálódás helyett, majd az oroszellenes felhangokkal átitatott államcsíny, és az azt követő odesszai mészárlás hatására (ami a legális Antimaidan tüntetéssorozatot fojtotta vérbe) fegyveres polgárháborúvá vált mindez.
 Új-Oroszország, avagy Novorosszija, a történelmi orosz terület a jelenlegi Kelet-Ukrajnában |
Az orosz szakadárok kapcsán egy Eurázsiai Zsidó Kongresszus (EAJC) által írt cikket közölt le az Ukrajnai Zsidó Szervezetek és Közösségek Szövetsége 2015-ben A „Novorosszija” és a „zsidókérdés” címmel. Ebben áttekintik a donbaszi orosz berendezkedés zsidókhoz való viszonyát, és enyhén szólva nem festenek pozitív képet. „Ha elemezzük az »LDPR« [LPR és DPR] ideológiai tájképét, akkor azt a modern »nyugati«, európai civilizáció alapját képező liberális-demokratikus paradigmával szemben álló mozgalmakra jellemző »jobb-baloldali« szintézisként jellemezhetjük” – kezdi elemzését a szerző, Konstantin Szkorkin, mi pedig tartsuk szem előtt, hogy mint általában, az efféle „európai értékek” és hasonlók természetesen itt is a posztmodern, liberális „globohomo” jellegű „európaiságot” jelentik, amiről az EU vezetői minket folyton kioktatnak, és amiben a néger is „német” vagy „svéd”, a férfi „nő”, a gyerek „nemileg képlékeny” stb. A szerző így folytatja:
A nemzeti bolsevikokra még visszatérünk, de addig még a szerző rámutat az egykori táborparancsnok, Alekszej Mozgovoj esetére, aki ennek a szintézisnek a baloldalán foglalt helyet, antifasisztának tartotta magát, de „Mozgovoj nem sokkal halála előtt »jobbra fordult« az orosz nemzeti monarchizmus felé, ami szemléletesen bizonyítja a »bal« és »jobb« kategóriák feltételrendszerét a szeparatista ideológiában…” A világnézetük jobboldali részét pedig „az orosz nacionalizmus képviseli a maga különböző formáiban, hagyományos antiszemita töltettel – ott vannak a Feketeszázak monarchistái, az ortodox papok, a Szputnyik és Pogrom honlap szellemében a Fiatal Nacionalisták, a nemzetiszocialisták különböző csoportjai…”. Mint Szkorkin rámutat, a híres szeparatista parancsnok, Alekszandr Mozsajev 2014. május 21-én arra kérte Putyint, hogy nyissa meg a kapukat azon szlávok előtt, akik „a Nyugatról jövő zsidó-szabadkőműves veszedelem ellen” akarnak harcolni (a donbaszi oroszokkal). Szkorkin több példát is felhoz, melyeket itt felesleges mind bemutatni, de álljon itt még egy példa:
A szerző idézi azt is, miként vádolják még egymást is zsidósággal a rivális szeparatista vezetők (mint a fentebb említett Plotnyickijt két riválisa is), illusztrálandó, mennyire alapvető a zsidóellenesség köreikben. Mint olvashatjuk, egy a Der Spiegel 2015. február 16-i interjújában megszólaltatott DPR-beli zsidó így nyilatkozott:
Sztepan Banderáról is még esik szó alább, de itt megjegyezhetjük, hogy a „globális zsidó közösség” azóta is teljes mellszélességgel a kijevi rezsim mellett áll – avagy inkább a vezetőfülkében ül. A zsidóellenesség utcai szinten is felbukkant: „A donyecki militánsok 2014 tavaszán egy nagy visszhangot kiváltó provokációt Kolomojszkij csapatához kötöttek, amikor Donyeckben szórólapokat terjesztettek, amelyek arra szólították fel a zsidókat, hogy jelentkezzenek be a DPR parancsnokságán. A stílus a náci háborús idők parancsaira hasonlított.”
 „Szolgálj, bolond, kapsz egy kitüntetést!” – aktualizált orosz propaganda Donbaszban |
Miközben a Maidan utáni Ukrajnában a zsidók a hatalom körében, illetve az őket támogató nemzetközi színtéren összpontosultak, addig az orosz területeken más volt a helyzetük:
Végezetül Szkorkin Igor Csupakot, az Ukrán Holokauszt Kutatóközpont igazgatóját idézi:
Hasonló képet fest a Radikalizmus és Új Média Kutatócsoport szárnyai alatt Anton Sekotszov is, aki még 2014-ben így foglalta össze az orosz szakadárok politikai képét, rámutatva, hogy köreikben még a „szocialista” is nacionalista:
Oroszország az 1990-es évek óta támogatja (és uszítja) a nacionalista szélsőségeseket Délkelet-Ukrajnában, de az utóbbi években a támogatás aktívabbá vált, különösen miután Janukovicsot 2010-ben Ukrajna elnökévé választották. Néhány orosz fasiszta szervezet együttműködik a délkelet-ukrajnai oroszbarát szélsőségesekkel, és helyi fiókokat hozott létre: többek között a Nemzetközi Eurázsiai Mozgalom, az Orosz Nemzeti Egység, a Nemzeti Bolsevik Párt és az „Orosz Kép”.
 Az 1999-ben betiltott Orosz Nemzeti Egység (RNU; később Orosz Nemzetiszocialista Párt) is részt vett a 2014 utáni harcokban: alsó sor, balról harmadik Pavel Gubarev, a későbbi DPR kormányzója |
Az erőszakkal megbuktatott Viktor Janukovics alá tartozó speciális rendőri osztag, a Berkut támogatói közötti oroszok kapcsán a szerző így ír:
A helyzetet viszonylag tisztán látó, de némiképp pontatlan és képzavaros orosz helyzetről árulkodó az alábbi adalék is:
Iscsenko adatai után nem lehet meglepő, hogy gyakran nacionalistákba és zsidóellenességbe botlunk az orosz szeparatisták köreiben. Sekotszov további eseteket is felsorol, például:
Azért a cigányokról se feledkeztek meg az ottani oroszok, mint megtudjuk egy razzia kapcsán: „Vjacseszlav Ponomarjov »népi polgármester«, a szlovjanszki orosz ultranacionalisták vezetője azt mondta, hogy a támadások hátterében az áll, hogy meg kellett szabadítani a várost a kábítószer-kereskedőktől (»megtisztítjuk a várost a kábítószerektől«), és az ultranacionalisták között széles körben elterjedt az a nézet, hogy a roma közösség tagjai terjesztik a kábítószert.”
 Orosz Nemzeti Egység |
A már említett cseh tanulmány így fogalmazza meg mindezt:
Ami a valódi önkénteseket illeti, motivációjuk nagyrészt ideológiai, bár gazdasági motivációval párosul. Ők a fent említett nacionalista csoportok szimpatizánsai és a szkinhed mozgalom tagjai.
Az ideológiailag motivált külföldi harcosok között a legnagyobb létszámú kontingensek a volt Jugoszláviából származó csoportok, akik az ortodox keresztény civilizáció, az „orosz testvérek” támogatása, és a NATO elleni harc mellett elkötelezettek.
De elemzők adatai és következtetései helyett érdemesebb magát az alanyt megvizsgálnunk. Ennek a legjobb módja, ha megismerjük például a Donyecki Népköztársaság alkotmányát, amint azt a DPR Legfelsőbb Tanácsa elfogadott 2014. május 14-én. Ennek már a legelső pontja és mondata is ez:
A DPR tehát egy határozottan orosz egység. Hozzáteszik ehhez, hogy mindennek „célja az orosz világ egységes kulturális és civilizációs terének helyreállítása a hagyományos vallási, társadalmi, kulturális és erkölcsi értékek alapján, a Nagy-Oroszország részévé válás perspektívája mint az orosz világ területeinek glóriája.” A DPR egy szociális, de tradicionalista állam:
1. A Donyecki Népköztársaság szociális állam.
2. A Donyecki Népköztársaság szociálpolitikájának célja olyan feltételek megteremtése, amelyek biztosítják az ember méltóságteljes életét és szabad fejlődését, az emberek jólétét, az alapvető anyagi és szellemi területek elérhetőségét, a hagyományos vallási, társadalmi, kulturális és erkölcsi értékek megértése alapján.
3. A Donyecki Népköztársaságban védve van az emberek munkája és egészsége, az államban a hagyományos család mint a férfiak és nők szövetsége, az anyaság, az apaság és a gyermekkor támogatása biztosított, a rokkantak és az idősek törvény szerint nyilvántartott állampolgárok, a szociális szolgáltatások rendszere kifejlesztésre kerül, és szociális védelmi garanciákat hoz létre.
A család szentségét és a devianciák kirekesztését világosabban lefektetik később:
1. Az apaság, az anyaság, a szülői és a gyermeki jogok, valamint a család mint egy férfi és egy nő szövetsége törvényesen bejegyzett, az állam védelme alatt áll.
2. A gyermekekről való gondoskodás, nevelésük, mindkét szülő egyenlő joga és kötelessége: a férfiaké és a nőké.
3. A Donyecki Népköztársaságban az azonos neműek közötti perverz egyesülési formák nem elfogadottak, nem szentesítettek, és a törvény által üldözöttek.
Szellemi-kulturális elkötelezettségüket is tovább részletezik az Orosz Ortodox Egyház és a Moszkvai Patriarchátus mint „az orosz világ rendszeralkotó pillérei” dominanciájának szentesítésével (9:2; 9:3). A magántulajdon szintén alapvető, védett jog (28. cikk), ahogy az egészségügy is államilag biztosított (34. cikk), az oktatás alapszinten kötelező, és mindez államilag biztosított egészen a középfokú szakképzésig (36. cikk). A tudományos, kutatási, irodalmi stb. szabadság törvényileg védett, de „Mindenki köteles gondoskodni a történelmi és kulturális örökség megőrzéséről, a történelmi és kulturális emlékek megőrzése érdekében” (37. cikk). Hasonlóan: „Mindenki köteles megőrizni a természetet és a környezetet, vigyázni a természeti erőforrásokra.” Illetve: „A közös Haza védelme a Donyecki Népköztársaság állampolgárának kötelessége.” A sorkatonai szolgálat kötelező, de lelkiismereti okok esetében civil szolgálat is lehetséges (51. cikk).
 Az egyik kiemelkedő nemzetiszocialista hadosztag, a Ruszics Donbaszban, 2015 körül |
Ezek mellett az Alkotmány biztosítja az alapvető jog előtti egyenlőséget nemi, etnikai hovatartozástól függetlenül, ahogy más jogokat is biztosít, de mint látható, alapvetően mindez elhivatottan orosz, keresztény, és elutasít, sőt, büntet minden aberrációt, ösztökélve a sportot, természetvédelmet, honvédelmet, családalapítást stb., miközben a magántulajdon garantált és vállalkozások indítása támogatott. A kisebbségi jogok keretében például az ukrán nyelv is hivatalos elismerésre kerül (10. cikk). Nem egy kommunista rendszer rajzolódik ki itt, hanem sokkal inkább – még ha a nemzetiszocialista túl erős jelző is lenne – egy „sociál-nemzeti” rendszer.
A Néptanácsban két párt vesz részt, s mindkettő nacionalistaként van számontartva: a Donyecki Köztársaság és a Szabad Donbasz. (Ellenben a Donyecki Népköztársaság Kommunista Pártja nem kapott helyet, 2014-ben az indulástól is eltiltották őket, adminisztrációs hibákra hivatkozva.) A Luhanszki Népköztársaság Néptanácsában is két párt kapott helyet, a Béke a Luhaszki Régiónak és Luhanszki Gazdasági Unió; itt is mindkettő nacionalistaként van számontartva, és itt sincs kommunista képviselet.
 Ruszics Novorosszija, az „orosz horogkereszt” Kolovrat jelével |
Az Alkotmány baloldali ukrán kritikája ebben összpontosul:
Mivel az oroszok támogatói között felbukkan néhány túlbuzgó kommunista is, akik szerint most valahogy a Szovjetunió visszaállítása történik, ide kívánkozik egy a közelmúltban leközölt hír a 444-ről: A donyecki szakadárok oldalán akart harcolni egy magyar férfi a kommunizmus visszaállításáért, de csalódott bennük (még 2014-ben). Mint megjegyzik a szűkszavú cikkben: „az illegális félkatonai fegyveres erők tevékenységében csalódva önként jelentkezett az ukrán hatóságoknál”. (Lehet, hogy lezsidózták őt is?)
Fogalmak és jelentések történelmi fényben
Egy másik érv a NATO-párti nemzetiek körében, hogy Putyin „nácitlanítás”-ról beszél, így nyilván nemzetiszocialisták és nacionalisták nem támogathatják az orosz oldalt, ráadásul ez is azt bizonyítja, hogy az oroszok kommunisták – szerintük. Az orosz „nácizás” kimondottan irritáló, valóban, de két dolgot fontos szem előtt tartani: egyrészt az ukrajnai oroszokat sanyargató ukrán erők között gyakran bukkannak fel olyanok, akik nacionalista jelképek alatt teszik mindezt (például az Azov-bázis Mariupolban, ahol az amerikai videoriporter Patrick Lancaster számos helyszíni beszámolójának tanúsága szerint orosz civilek sokszor beszélnek arról, hogy „a nácik” miként ölik vagy használják élő pajzsként őket stb.), így a nekik szóló hadüzenet érthető orosz részről. Másrészt az oroszok politikai megnyilvánulásait érdemes a saját történelmük és világuk fényében értelmezni. Például egy zsidó elemző így vélekedik erről:
„Nyugaton a második világháború nagyrészt a holokausztról, a »végső megoldás« alapvető gonoszságáról szól, és ez határozta meg a Nyugat fejlődését a háború után” – mondja. „Oroszországban a Nagy Honvédő Háború a Szovjetunió elleni támadással, a [soknemzetiségű] szovjet állampolgárok körében elszenvedett szörnyű veszteségekkel, és a náci Németország feletti nagy győzelemmel függ össze.”
„A hivatalos retorika nem utal a holokausztra. Ez inkább a Szovjetuniót [Oroszországot] elpusztítani próbáló gonosz erő felett aratott győzelem volt, nem pedig egy olyan erő felett, ami a zsidók kiirtását tűzte ki célul” – mondja. „Nagyjából más a szimbolika. Ez sokkal szemléletesebbé és egyértelműbbé vált az elmúlt években, amikor Oroszország emlékezetháborúba keveredett a Nyugattal.”
Mint Lipman rámutat, egy orosz felmérés szerint „76% úgy véli, hogy az ukrán náci szervezetek fenyegetést jelentenek Oroszországra és az orosz állampolgárokra nézve” – mert az oroszok más pályán jutottak el a mához, és számukra az ún. „náci” jelentése kb. „militánsan oroszellenes”. A donbaszi térségbe nincs ellenükre saját nemzetiszocialistáikat bevetni, esetleg kitüntetni (egyes szereplők által beismerten is), mert ők tetteikkel orosz érdeket szolgálnak, így ők nem „nácik”. Ezen a látszólagos ellentmondáson nevet is a nyugati propagandagépezet, de a sajátos orosz világ olvasatában nem annyira meglepő ez. (Ugyanakkor, mint látjuk majd, az ukránok, köztük az Azov is, az oroszokat fasisztázza közben…)
Ehhez kapcsolódik, amint a kiváló ír zsidókritikus történész és elemző, Andrew Joyce rámutat két esszéjében, a putyini rezsim gyakran működik együtt zsidó szervezetekkel az ún. „holokauszt” propagandáját támogatva, annyi fontos különbséggel a nyugati filoszemita-zsidó dominancia alatt álló államokkal szemben, hogy Putyin és az orosz elit igyekszik oroszpártivá tenni a holokauszt történetét, azt úgymond zsidótlanítva egy bizonyos szinten:
Ahogy az irritáló „nácizás”, úgy a hasonlóan irritáló holokausztozás is bizonyos mértékben oroszcentrikus, és orosz, semmint zsidó mártíromságról szól náluk. Hasonlóan, ezzel egyhangúan, a „szovjet” sokszor „oroszt” jelent, ezért is látható néha, bizarr módon, az alábbi ortodox Jézus-zászló egy rúdon a sarló-kalapácsossal, jellemző orosz képzavarral.
 Ortodox nacionalisták Donbaszban (2022. március) |
Mindez nem azt jelenti, hogy egyesek közöttük ne lennének öntudatos kommunisták, mert nyilván vannak ilyenek (ahogy vannak az ukrán katonák között öntudatos liberálisok és multikulturalizmusra vágyó baloldaliak), de mindezt történelmi-geopolitikai értelemben kell kezelni.
Nemzeti bolsevizmus
Egy ilyen történelmi elem, ami itt aktuális, az úgynevezett nemzeti bolsevizmus („nazbol”). Ez nem egy posztszovjet jelenség; a valamelyest furcsa politikai vonal már a 20. század elején kialakult, Németországban és Oroszországban egyaránt jelen volt, mindkét esetben saját nemzetükre szabva. A német Karl Otto Paetel (1906-1975) már az 1920-as évek óta hirdetett egy nemzeti kommunizmust, és ő volt az 1933-as Nemzeti Bolsevista Kiáltvány szerzője is.
Egy hivatkozási pont a Kiáltványban a francia politikus Joseph Fouché Instruction de Lyon című röplapja a francia forradalom idejéből, ami feltehetően az első kommunista anyag, de ellenben a későbbi Karl Marx nemzetellenes vonalával, Fouché még nemzeti keretek között képzelte el mindezt. Valóban, a Kiáltvány erősen kritizálja a zsidó Marxot, zsidó Trockijt és a részben zsidó Lenint, amiért azok világosan nemzetellenesek. Trockij fel is szólalt a nemzeti bolsevizmus ellen: „Trockij »A nemzeti kommunizmus ellen« című röpiratában szintén egyértelműen az »Európai Egyesült Szovjet Államok« képét emeli a magasba. Vagy ahogy Lenin fogalmaz: »A szocialista mozgalom nem győzedelmeskedhet a régi, nemzeti keretek között«…”, illetve szintén Lenintől: „A marxizmus összeegyeztethetetlen a nacionalizmussal, legyen az akár a legszebb, legtisztább, legcivilizáltabb nacionalizmus is. A marxizmus az internacionalizmust helyezi a nacionalizmus minden formája helyébe, a nemzetek összeolvadását egy magasabb rendű egységbe formálja…” (Karl Otto Paetel: Nemzeti Bolsevista Kiáltvány, 1933, 47-48. o.) Erre a nemzeti bolsevik válasz:
Feltételezve, hogy igaz a marxista tézis, miszerint a lét meghatározza a tudatot (valószínűbb, hogy a kettő között kölcsönhatás lehet), úgy véljük, hogy egy új szocialista lét egy új tudatot is formál, amennyiben a haza, a föld és a Volk értékeihez való kötődésnek (melyek hiányoznak a kapitalista létből) érzése helyreáll, és önmagában helyreállítja a nemzeti jelleg megerősödését – de az asszimiláció, az elsorvadás irányába való törekvés soha nem fog felmerülni. Ellenkezőleg, az eredmény ehelyett a nemzeti sajátosság egyre növekvő felismerése, a német történelmi hagyományba való egyre nagyobb bekapcsolódás, a magunkat formáló elvek egyre növekvő felismerése, azaz a szuverén, szocialista nemzetként való élni akarás lesz. (I.m., 49. o.)
A Kiáltvány világossá teszi, hogy a nemzetre faji értelemben tekintenek, és hogy az alapja mindennek: „Ez a [nemzetbe vetett] hit a létünk alapja. Erről nem lehet vita” – válaszolják azon marxistáknak, akik szerint a nemzet szeretete „bálványimádás” (I.m., 44. o.). Így etnonacionalista dimenzión belüli szocializmust képviselnek: „Kommunizmus? – Igen! – De mint német rend, a nemzet keretein belül. Ez szólít minket, nem a világgazdaság.” (I.m., 51. o.) Később, a hitleri korszakban a nemzeti bolsevisták kritikája szerint a Führer nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, és saját irányelveiket az NSDAP által képviselt rendszer megreformált, szerintük hatásosabb változatának tartották. Hosszasabban elveszni a részletekben itt most nem érdemes, elég azt felismerni, hogy a nemzeti bolsevizmus tulajdonképpen egyfajta antiszemita, fajnacionalista szocializmus.
 A nemzeti bolsevisták egyik népszerű zászlaja |
Mint a korábban idézett amerikai antifa állásfoglalásban is láthattuk, a szélsőbal gyakran tekint a sztálinizmusra mint „jobboldali”, sőt, nacionalista rendszerre. Ez valamelyest képzavar ismét, mert a hitleri Németország és szövetségesei (mint hazánk) elleni harccal és diadallal elképesztő károkat okozott a hagyományos európai-északi civilizációnak (melynek részei az oroszok is, lásd Marlene Laruelle Oroszország mint antiliberális európai civilizáció című esszéjét), és a fehér fajnak, melynek hatását máig nyögjük. Ugyanakkor, ha a nacionalista álláspont az, hogy a kommunizmus, avagy a bolsevizmus, egy alapvetően zsidó jelenség volt (mert az volt az első évtizedekben), akkor az azt – és annak a Frankfurti Iskola által modernizált, a faji-nemi dimenzióba átemelt vonalát – képviselő deviáns és nemzetellenes elemek értelemszerűen úgy fognak tekinteni Sztálinra, mint aki letérítette a kommunizmust a zsidóbolsevik vágányról, melynek következményeként idővel valamelyest oroszabb és antiszemitább lett a szovjet szocializmus. Magyar hazánkban is látható a különbség egy Kun- és Rákosi-féle zsidóbolsevik és Kádár-féle szocializmus között. Ezen keretek között a nemzeti bolsevikok és az úgymond „szociálnacionalisták” szimpátiával tekintenek rá, vagy a sarló-kalapácsra.
Egy a Harvard Egyetem általi kiadott könyvben David Brandenberger, a Richmond Egyetem professzora ír minderről orosz vonatkozásban. A kiadó így foglalja azt össze: „…a szovjet társadalmi identitást általában az osztálytudatot elősegítő propagandával hozzák összefüggésbe, e tanulmány azt állítja, hogy a sztálini ideológia valójában inkább orosz nacionalista volt, semmint proletár internacionalista. A nemzeti bolsevizmus nemcsak azt segít megmagyarázni, hogy a populizmusnak ez a műfaja miért élte túl Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálát, hanem azt is, hogy miért talál ma is visszhangra az oroszok körében.” A szerző szerint: „…bár Sztálin és környezete 1931 és 1956 között a párt és az állam iránti hűség hazafias érzésénél nem igazán kívánt többet előidézni, a népi mozgósításhoz való hozzáállásuk végül nem kevesebbhez járult hozzá, mint az orosz nemzeti identitás tömeges érzésének kialakulásához a szovjet társadalomban.” (David Brandenberger: National Bolshevism: Stalinist Mass Culture and the Formation of Modern Russian National Identity, 1931-1956, 2002, 9. o.)
Taras Kuzio angol-kanadai politológus, az ukrán-orosz térség szakértője új könyvében így fogalmaz erről:
Az orosz nacionalizmus az 1930-as évek második felében integrálódott a szovjet kommunizmusba, amikor a cári „nagyhatalmi” és „oroszcentrikus hagyományokra” emlékeztető „államközpontú hazafias ideológia” beleolvadt a sztálini nemzeti bolsevizmusba (Brandenberger és Dubrovsky 1998, 873. o.). Az orosz nagyhatalmi nacionalizmust a Nagy Honvédő Háború győzelme után népszerűsítették, amikor „a szovjet média arról áradozott, hogy az oroszok mindig is minden nemzet legnagyobbjai, legbölcsebbjei, legbátrabbjai és legerényesebbjei voltak” (Jekelcsik 2004, 88. o.). A fehérorosz emigránsok sok oroszhoz hasonlóan csodálatot éreztek Sztálin iránt „az orosz nemzeti hatalom feltámasztásáért a belső rendszabályozás és a külső terjeszkedés révén” (Stephan 1978, 373. o.). Az orosz emigránsok hozzáidomultak Sztálin orosz nagyhatalmi nacionalizmusához, miközben „a kozmopolitizmus elleni harca” csiklandozta antiszemita fantáziájukat (Laqueur 1993, 62. o.). „Még egy szélsőséges orosz nacionalista sem találhatott volna hibát a szovjet kommunizmusban 1950-ben, ami a hazafias buzgalmat illeti” – írja Laqueur (1993, 63. o.). Sztálin volt az „alapvető fasiszta”, és a hasonló ideológiai irányultságú orosz emigránsok róla mintázták magukat. Végül is Sztálin több kommunistát gyilkolt meg, mint a náci vezető, Adolf Hitler. (Taras Kuzio: Russian Nationalism and the Russian-Ukrainian War Autocracy-Orthodoxy-Nationality, 2022, 114-116. o.)
Kuzio szerint a Sztálin-barát nacionalisták alapvető pontjai „különböző módon Putyin rendszerének fontos elemeivé váltak”. Például:
2. A Nagy Honvédő Háború: 1964-ben a szovjet rezsim bevezette a Nagy Honvédő Háború kultuszát, amely fontosabb évforduló lett, mint a bolsevik forradalom. A Nagy Honvédő Háború kultusza és a hivatalos orosz nacionalizmus legitimálta a szovjet államot a marxizmus-leninizmusba vetett hit hanyatlásának idején (Brudny 1998, 58-60. o.). A Nagy Honvédő Háború kultusza központi szerepet játszik Putyin rezsimjében, és arra használják, hogy igazolják a katonai agressziót a kortárs ukrajnai „fasiszták” ellen. (I.m., 116. o.)
A szerző szerint egy „»vörös-fehér-barna« koalíció jött létre Putyin Oroszországában”, avagy a szocialista, az orosz emigráns nacionalista és a nemzetiszocialista elemek szintézise. Így illusztrálja ezt:
A szerző túloz, de jó irányban tapogat. Baloldali kritikája mindennek szerteágazó, például a trockista Szövetség a Munkásszabadságért (AWL) angliai szervezet így panaszkodik arról, hogy az ukrajnai orosz és oroszbarát baloldal, a szocialisták tulajdonképpen nacionalisták:
A CPU fő partnere a baloldali ellenzékben, a PSPU, egy szekta a vezetője, Natalja Vitrenko körül. Az 1996-ban „a szovjet hatalom helyreállításának” és „Ukrajna, Oroszország és Fehéroroszország egyesítésének” céljával alapított párt egy antiszemita, rasszista és klerikális párt. Honlapján olyan felvételek jelentek meg, amelyeken David Duke, a Ku Klux Klan egykori vezetője zsidókat vádol azzal, hogy tömeges bevándorlást szerveznek Európába: „Miként osztanak meg és uralkodnak a cionisták”. A Maidan-tüntetések idején a PSPU a zsidókat tette felelőssé a társadalmi zavargásokért. […]
Előre láthatóan az új baloldali ellenzék fő követelése nem az osztályharc, az antikapitalizmus vagy a szocializmus. Hanem az Oroszországgal és Fehéroroszországgal való szorosabb kapcsolat, mert: „Ezekkel az országokkal – de nem az USA-val vagy az EU országaival – a közös történelem, kultúra, szellemiség és civilizációs értékek összekötnek bennünket. A történelem megmutatta, hogy Ukrajna területi integritása és függetlensége csak országaink és testvéri népeink egységének feltételei mellett maradt fenn”. […]
2011-ben a CPU parlamenti képviselői törvényjavaslatot terjesztettek elő az LMBT-emberek kriminalizálására. A következő években a halálbüntetés újbóli bevezetését, valamint a lelkiismereti és vallásszabadság korlátozását szorgalmazták az Orosz Ortodox Egyház helyzetének „megóvása” érdekében.
Egy német-kanadai látogató véleménye
A híres nemzetiszocialista, Hitlert bálványozó revizionista Ernst Zündel röviddel a Szovjetunió megszűnése után ellátogatott Oroszországba, és találkozott ottani nemzetiszocialistákkal, hazafiakkal. A jelen témához kapcsolódó észrevétele ez volt:
– És mi van az üldöztetéssel?
– Ó, a zsidókra gondolsz?
– Arra, hogy az oroszok üldöztetéseket szenvedtek el, és milliószámra gyilkolták őket.
Hát, ez sajnálatos [mondták], de hogy a zsidó bolsevikokat kitakarította, azt az utolsó Säuberung-ig, az utolsó tisztogatásig fel tudták sorolni, mindazt, amit Sztálin állítólag ezekkel a régi zsidó bolsevikokkal szemben elkövetett, és szláv oroszokkal helyettesítette őket.
Tehát nem szabad most átmennünk a Szovjetunióba, kezdeményezni a kapcsolatfelvételt, és azt gondolni, hogy majd tesznek az egész történelmükre. Nem fognak. Nem teszik. Joszif Sztálint szinte nemzetiszocialistának tartják orosz kontextusban, és azt mondják nekem, hogy sok hasonlóság van [a német nemzetiszocializmussal]; hogy megszüntette az osztályberendezkedést, hogy felemelte a szerény parasztokat, hogy a szerény parasztokból egyetemi professzorok, tisztek lehettek. Mindenféle fontos dolog ez, és úgy gondolják, hogy ő hozta az elmaradott Oroszországot a 20. századba. Megbocsátanak neki néhány brutalitást, mert az oroszok bizonyos értelemben képesek egyrészt megbocsátani Sztálinnak, de a zsidókra látszólag örökké haragudnak. Ezt találtam a jellemükben: van néhány ellentmondás. Hitlert és Sztálint úgy értékelik mint a történelem tragikus áldozatait. Ez egy igazi felfedezés volt számomra. (Another Voice of Freedom #133-138, 1994, 2:33:20-nál)
Zündel reménye az volt, hogy idővel – némi ráhatással – majd letisztul az orosz nemzetiszocializmus, megszabadulva a szovjet elemektől. Ez úgy tűnik még várat magára immár 30 évvel később is, de mindenesetre az fellelhető ma is, amit látogatása kapcsán mondott: hogy ennek ellenére „az orosz patriotizmus és nacionalizmus szellemisége nagyon egészséges és erős”.
 Ernst Zündel egy moszkvai utcán árult nemzetiszocialista kiadványokat nézeget |
Európai nacionalista szemmel a kommunizmus nem elfogadható még „nemzetiesítve” sem (a nemzetiszocializmus üti azt eleve), Sztálin pedig nem rehabilitálható, de az orosz világban a sarló-kalapács és a Szovjetunió nem feltétlenül jelent internacionalizmust és a nemzetek beolvasztását egy lenini értelemben: sokkal inkább egy birodalmi orosz hazafiasságot. Mert a Zündel által is remélt fordulat nem következett be. Egy fordulat, amit talán az Alexandr Szolzsenyicin-féle antikommunista orosz nacionalizmus képviselhetett volna, vagy képviselhet még mindig.
(A második részben megismerjük Szolzsenyicin egykori álláspontját az orosz-ukrán helyzetről, az ukrán szélsőjobb zsidó kapcsolatrendszerét, illetve az oroszországi nacionalisták és zsidó oligarchák helyzetét.)
Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
