Az ukránok ellenállása miatt Oroszország kénytelen lemondani a kijevi vezetés megbuktatásáról, de Moszkva, ahogy az Ukrajnát támogató Nyugat is, győzelmi kényszerben van – állítja Stier Gábor. A külpolitikai újságíró szerint egyre távolabb kerülünk a kompromisszum lehetőségétől, ha Oroszország érvényesíteni akarja a céljait, azt most már csak katonai erővel kényszerítheti ki.
Két hónapja támadta meg Ukrajnát Putyin, s még nem látjuk a harcok végét. Az elhúzódó háború felülírta az eredeti célokat?
Oroszország győzelmi kényszerben van, ugyanúgy, ahogy a Nyugat, ami alatt elsősorban az Egyesült Államokat értem. Ha nem sikerül eladható győzelmet produkálnia Putyinnak, akkor az a rendszer megingásával is járhat – ez a belpolitikai ok. Van azonban egy külső körülmény is:
ha Moszkva gyengeséget mutat, akkor a tétek emelkednek – már nem Ukrajna, hanem Oroszország jövőjéről lesz szó.
Az értelmezési kerethez hozzá tartozik, hogy szerintem nem pusztán orosz–ukrán háború zajlik, sokkal inkább egy orosz–amerikai proxyháború. A Nyugat célja láthatóan Oroszország hosszú távú meg-gyengítése – a Moszkvával szembeni szankciók ezt jól mutatják.
Ha ez így van, Oroszország teljes sikerben aligha reménykedhet. Egyáltalán volt realitása az orosz számításoknak a háború elején?
Feltehetően az orosz stratégák eredetileg rövid, legfeljebb néhány napos háborúval számoltak – megjegyzem, a nyugati hírszerzések is ezt a forgatókönyvet valószínűsítették. Ezt már elfelejthetjük, s ennek megfelelően módosultak a célok is.
Moszkva már nem számol az ukrán vezetés megbuktatásával. Nem lehet reális cél – s szerintem eredetileg sem volt ilyen elképzelés, egész Ukrajna elfoglalása.
Moszkva a befolyását akarta kiterjeszteni, feltehetőleg egy kijevi bábkormánnyal – ennyiben az oroszok nem hazudtak, amikor azt állították, hogy nem területszerző háborút indítottak, hiszen a Krímet és a Donbaszt már nem tekintik Ukrajna részének. Nem mondom, hogy nem volt erre esély, hiszen az első napokban voltak olyan pillanatok, amikor megingott az ukrán hatalom. Ettől még persze kérdéses maradt volna, hogyan tartják fenn a bábkormány támogatottságát. Mostanra viszont ez a forgatókönyv egyértelműen megbukott.
Ha az oroszok rövid háborúval számoltak, azt jelenti, nem vártak ekkora ellenállást. Hogyan tévedhettek ekkorát?
Az ukrán társadalmi és politikai hátteret felmérő Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) egyértelműen nagyot hibázott. Ha Moszkva ezt nem ismerte is el nyilvánosan, de jól mutatja a titkosszolgálati vezetők leváltása. Egyébként nehezen érthető mindez, hiszen jól kellett ismerniük az ukrajnai belső viszonyokat. Túlbecsülték a kelet-ukrajnai lakosság hagyományos oroszbarátságát, vagyis inkább úgy fogalmaznék, nem számoltak azzal, ha a helyieknek a puszta életüket mentve menekülniük kell a háború elől, hiába szimpatizáltak Oroszországgal vagy Putyinnal, az új helyzetet teremt. Az oroszajkú lakosság óvatosságában az is közrejátszhatott, hogy a Donbasz ukrán irányítás alatt maradt részén élők úgy érezhették, Moszkva 2014-ben elárulta őket, miután a kijevi vezetés visszafoglalta a területeket.
Az oroszok azzal sem számoltak, s ez legalább ennyire fontos, hogy a Nyugat ilyen határozottan lép fel, ilyen kemény szankciókat vezetnek be Moszkvával szemben. Az ukrán ellenállás elszántságát ez nagyban befolyásolta.
Mi lehet akkor Moszkva számára az eladható győzelem?
A minimális terv – a teljes Donbasz, illetve a Krím hátterét biztosító Herszon elcsatolása – az orosz társadalom hangulatát érzékelve, szerintem nehezen eladható győzelemként. Ennek akkor van igazán realitása, ha orosz szempontból kifejezetten rosszul alakul a háború – vagyis a harcok akár több hónapig is elhúzódnak, a Donbaszban csak nehezen tudják megtörni az ukrán ellenállást. Az erőviszonyokat látva, úgy ítélem meg, elkerülhetetlen, hogy Donyeck és Luhanszk megyék teljes területe orosz ellenőrzés alá kerüljön – a kérdés csak az, mennyi idő alatt, s milyen áron.
A maximális győzelem, amit Oroszország elérhet, a korábbi ukrajnai választásokon a Moszkva-barát politikát támogató térségek megszerzése Harkovtól Odesszáig – ehhez azonban ezeket a területeket katonailag el is kellene foglalni.
Vélhetően a Donbaszt és Herszont idővel közvetlenül Oroszországhoz csatolnák, a fennmaradó területeken pedig ütközőzóna alakulna ki. Fontos megjegyezni, noha eredetileg nem ezzel számoltak, Moszkvának ahhoz, hogy a politikai céljait elérje, most már katonai erővel kell megtörnie az ukrán ellenállást.
Ilyen politikai cél lehet Ukrajna semlegessége?
Igen, elég a térképre nézni, hogy megértsük, ha Moszkva a nagyhatalmi pozícióját meg akarja őrizni, érthető érvelés a részükről, hogy Ukrajna ne legyen egy ellenséges katonai szövetség tagja. Ha visszagondolunk az 1962-es kubai rakétaválságra, valami hasonlót jelenthettek az amerikaiak számára a Florida tőszomszédságába telepített orosz rakéták, mint egy NATO-tag Ukrajna jelentene Oroszország számára. Moszkva, sokakat, így engem is meglepve azért indított ilyen kiterjedt háborút, mert az elsődleges biztonságpolitikai érdekei forogtak kockán, és úgy ítélték meg, egy későbbi beavatkozás esetén még kedvezőtlenebb erőviszonyok alakulnának ki. Vagyis
az orosz támadás mögött a saját szempontjukból van racionális érv, én a magam részéről butaságnak tartom azokat a magyarázatokat, hogy Putyin mostanra megbolondult, vagy amiatt viselkedik ennyire kiszámíthatatlanul, mert halálos beteg lenne.
A beszélgetésünk elején úgy fogalmazott, a Nyugat célja láthatóan Oroszország meggyengítése, miközben 1991-ben a Szovjetunió széthullásában még biztonságpolitikai fenyegetést láttak. Oroszország esetleges szétesése nem jár ugyanilyen kockázatokkal?
Fontos összefüggés, de rögtön leszögezném, a nyugati világ nem egyformán érdekelt Oroszország meggyengülésében. Más az európai érdek, és jól láthatóan egészen más érdekei vannak az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának. Az angolszászok egyértelműen érdekeltek Oroszország meggyengülésében, akár szétesésében is. Egyrészt Moszkva megszűnne, mint geopolitikai tényező, másrészt könnyebben kerülhetnének angolszász tulajdonba a stratégiai fontosságú orosz vállalatok. Nem mellesleg
az Egyesült Államok stratégiai célkitűzése már évtizedek óta, hogy megakadályozza az eurázsiai térség és Nyugat-Európa közeledését, másképpen fogalmazva, a német technológia és az orosz természeti erőforrások egymásra találását. Jelenleg Ukrajna képezi a geopolitikai szakadékot Oroszország és Európa között.
Európa számára nem jelent fenyegetést egy terjeszkedő Oroszország? Még akkor is, ha vannak eltérő érdekek a nyugati világon belül.
Európa számára is elfogadhatatlan, hogy a NATO vonuljon vissza az 1999 előtti határai mögé, ahogy azt az orosz diplomácia még tavaly év végén felvetette. Európa érdeke az lett volna, hogy Oroszország és a Nyugat kompromisszumot kössön, vagyis az ukrajnai konfliktus tárgyalásos úton rendeződjön, és ne vezessen el nyílt háborúig. Ukrajna semlegességének garantálása, az 1945 utáni Finnország helyzetét példának véve, ilyen kölcsönösen elfogadható kompromisszum lehetett volna. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a háborúval járó stratégiai bizonytalanság az Egyesült Államokat – lévén távol –, nem érinti, az öreg kontinens ellenben gazdaságilag is nagy árat fizet. Minél inkább elhúzódik a háború, annál nagyobbat.
Amerika azt teszi, ami az ő érdeke, Európának pedig nem kellene kritikátlanul, segédcsapatként, néha még rá is tromfolva követni, mint a vak lónak az aknamezőn.
Ez az európai elit felelőssége: jól mutatja ezt, hogy Merkel visszavonulásával egyedül Macron látszik karakteres vezetőnek. Gondoljunk bele, mennyit fordult a világ a kilencvenes évek óta, amikor még Kohl és Mitterand nemzedéke irányította az európai politikát. Félreértés ne essék, Európának nem borítania kellene a nyugati szövetséget, csak határozottabban kiállni a saját érdekei mellett.
Az előbb említette, a biztonságos távolságból az érdekek is mások. Nekünk viszont a szomszédságunkban zajlik a háború, mi több, nemzettársaink élnek Kárpátalján. Sokak szerint az ottani magyar közösség megmaradása is kérdéses. Feltartóztatható ez a folyamat?
Sajnos visszafordíthatatlannak látszik a kárpátaljai magyarok elvándorlása. Az ezredfordulón még 130 ezres közösség a háború kitörését követő újabb menekülthullám következtében 80 ezer alá csökkenhetett. Ráadásul éppen a fiatal nemzedékek hagyták el a szülőföldjüket, vagyis eléggé kilátástalannak látszik a közösség jövője.
Nem látom esélyét annak, hogy a magyarok a háború befejezése után tömegesen visszatérjenek Kárpátaljára.
Ha Ukrajna elveszíti a keleti területeit, akkor a frusztráció növeli meg a kisebbségellenes hangulatot. Amennyiben Oroszország kudarcot vall, és Ukrajna győztesnek érezheti magát a háború végén, nehezen elképzelhető, hogy Kijev egy lépést is visszahátrálna abból az erőszakos nemzetállam-építésből, amit láthattunk az előző években. A kárpátaljai magyaroknak egyik forgatókönyv sem kedvez. Ukrajnában most sokan Magyarország szemére vetik, hogy blokkolta Ukrajna csatlakozását a NATO-hoz. Kérdezem, mi mást tehetett volna a magyar kormány, hogy felhívja a figyelmet a kijevi vezetés kisebbségellenes intézkedéseire? Vagy mit lehet azzal kezdeni, hogy a Kárpátaljára érkező magyar támogatásokat a szeparatizmussal azonosították, miközben a fejlesztésekből az ott lakó ukránok is profitáltak? Nem vagyok bizakodó, meglehetősen sötétnek látom a kárpátaljai magyarok helyzetét és a magyar–ukrán kapcsolatok jövőjét is.
Bizakodásra a harcok elhúzódása sem ad okot. Ha a háborút nem sikerült megelőzni, születhet-e kompromisszum a béketárgyalásokon?
Egyelőre eléggé távol állunk ettől.
Az ukránoknak, a kezdeti orosz kudarcoknak köszönhetően, megnőtt az önbizalma – ahogy mondtam, ha Oroszország a céljait érvényesíteni akarja, most már katonai erővel kell azokat kikényszerítenie.
Azt se hallgassuk el, hogy ugyan az Ukrajna elleni támadásnak orosz szemszögből volt logikája, a kompromisszumot egyáltalán nem könnyíti meg, hogy Putyin láthatóan beleszeretett a történelembe. Vagyis azok a kijelentései, hogy nem létezik ukrán nemzet, nyilvánvalóan szembe mennek a valósággal. Aki nemcsak felülről nézi Oroszországot, az tudja, Ukrajna semlegessége valóban elengedhetetlen orosz érdek, de a birodalomépítés, egyfajta Szovjetunióra emlékeztető formáció erőszakos újjáteremtése – főképp más országok megtámadásával – már nem igazolható törekvés.
Megjelent a Magyar7 2022/17. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
