A babamentő inkubátorokat annak idején azzal a céllal helyezték el a kórházak közvetlen közelében, hogy nem kívánt újszülöttek életét mentsék meg. A megdöbbenésből sokáig nem bírtam felocsúdni, mikor azt olvastam, hogy az egyik pozsonyiban húsvétkor halott csecsemőt találtak. Amikor Krisztus feltámadt, egy kis angyalka az égbe költözött…
Nagy erőkkel folyik a nyomozás, a felelősök keresése. A kórház természetesen amennyire csak lehet, igyekszik hárítani a felelősséget, mosakszik, magyarázkodik. Miközben kiderült, hogy a vészjelző nem működött, a kamera meg elromlott vagy ilyesmi… Életmentéskor ugyebár ezek bagatell dolgok!
S keresik az édesanyát, mert lehet, hogy ő volt a felelős. Ki tudja, nem halottan vagy betegen tette-e oda a kisbabáját… De akkor miért hagyott volna levelet, a gyermek születési dátumával?
Valakire csak rá kell kenni ezt a tragikus eseményt, el kell simítani ezt a szégyenletes ügyet. Amire nincs bocsánat!
Borzasztó még csak belegondolni is, hogy az apróság esetleg több napig is étlen-szomjan szenvedett, mire kis teste feladta a harcot és lelke átköltözött a túlvilágra. Ha élve került az inkubátorba, akkor biztosan sírt, méghozzá jó hangosan. Tudjuk, mennyire éles hangon képesek sivalkodni az éhes kisbabák… És milyen kitartóan! Senki sem hallotta. Senki felé se pislantott az inkubátornak… Nincs valami belső előírás, szabály, hogy naponta egyszer az egészségügyi dolgozók közül valaki személyesen is ellenőrzi, üres-e az inkubátor?
Hogy halhat meg egy csecsemő, akit az édesanyja annak biztos tudatában helyezett a babamentő inkubátorba, hogy majd, ha ő elmegy, megszólal a vészcsengő, kimegy érte az egészségügyi személyzet, ellátják, megetetik, ringatgatják… Talán később bearanyozza valamelyik gyermektelen pár életét.
Szép és boldog gyermekkor vár rá, amilyet ő nem tudna biztosítani neki… Mit érezhetett, mikor megtudta, nem ez a szép jövő jutott a gyermekének?
Az érzéketlenség, a gondatlanság és az oda nem figyelés annyira jellemző napjainkra. Mindenki időhiánnyal meg elfoglaltsággal takarózik, mindenki leterhelt meg stresszes. Sokszor csak nézünk, de nem látunk. Nem látjuk, ha valahol gond, baj van, ha valami nem stimmel. Nem is akarjuk látni, mert kínos, ha esetleg szólni kell, vagy netán hivatalok figyelmét felhívni valamire, ne adja az Isten, a rendőrséget hívni…
Nem akarjuk meghallani, ha a szomszédban vagy az utcában naponta hallatszik a „csatazaj”, és nem tűnik fel, ha egy asszony télen is napokig napszemüvegben jár, a gyerek meg lehajtott fejjel, szomorúan, pulóvere alatt lehet, hogy verésnyomokkal… Nem vesszük észre, hogy az idős szomszédasszony már napok óta nem áll ki a kiskapuba reggelenként, ahogy szokott…
Nem vagyunk fogékonyak mások szenvedésére, mert elég nekünk a magunk baja. Valójában csak nem akarunk beleavatkozni, sem segíteni. Szemet hunyunk, vaknak tettetjük magunkat.
De a tragikus pozsonyi eset mellett csak nem mehetünk el szemlesütve? Akiben szív dobog, az ezt mégsem tudja elintézni egyetlen legyintéssel. Az értelmetlen gyermekhalál fölött nem lehet csak úgy napirendre térni. Ki a felelős, hogy ez megtörténhetett? Nem lehet, hogy mindannyian azok vagyunk?
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
