Vanda Szemjonovna Obiedkova túlélte a holokausztot, Mariupol föld alatti búvóhelyei akkor megvédték. Nyolcvan évvel később azonban az orosz megszállást nem élte túl, éhen halt egy fagyos pincehelyiségben. A lánya mesélte el a történetét és az utolsó két hetet, amikor már mozdulni sem tudott, és értetlenül azt kérdezgette, miért bombázzák őket.
Április 4-én, 91 éves korában halt meg az ukrán ellenállás szimbólumának számító mártírvárosban, ahol heteken át élt áram, fűtés nélkül, éhezve és szomjazva a pincében, ahová a család elrejtőzött az orosz megszállás elől.
Lánya, Larissza mesélte el a sajtónak a történetét. Halála előtt, a fagyos hidegben vízért könyörögve ezt kérdezgette az azovi város február 25-e óta zajló megszállásáról: „Miért történik ez?” Beteg volt, és csontsovány, az utolsó két hétben lábra sem tudott már állni.
„Nem ilyen halált érdemelt” – mondta Larissza könnyek között, nem sokkal azután, hogy családjával biztonságos helyre tudott menekülni. Férjével együtt, életüket kockáztatva, a folyamatos bombázások közepette temették el édesanyját egy közparkban, néhány kilométernyire az Azovi-tengertől.
„Egész Mariupol temetővé vált” – mondta Mendel Cohen, az ukrán kikötőváros rabbija, a mariupoli Chábád Lubavics haszid zsidó mozgalom igazgatója. Obiedkova és családja a mariupoli zsidó közösség aktív tagjai voltak. „Vanda Szemjonova elképzelhetetlen borzalmakat élt át. Kedves és vidám asszony volt, különleges ember, örökre a szívünkben hordozzuk az emlékét” – emlékezett vissza rá a rabbi.
Cohen rabbi a háború kezdete óta azon dolgozott, hogy kimentse közössége tagjait a pokolból, a sabbat és a zsidó húsvét idején is telefonon intézte az ügyeiket. A zsidó húsvét hetének elején sikerült Larisszát és családját kimenekítenie.
*
Vanda Szemjonovna 1930-ban született Mariupolban. Amikor 1941 októberében a nácik elérték Mariupolt, és elkezdték begyűjteni a zsidókat, tízéves volt. Amikor az SS elért a házukhoz, elvitték édesanyját, Mindelt, neki azonban sikerült elrejtőznie egy alagsori helyiségben. Visszatartotta a lélegzetét, így megmenekült.
1941. október 20-án a németek becslések szerint 9-16 ezer zsidót végeztek ki, lőttek az árkokba Mariupol perifériáján, köztük Obiedkova édesanyját és annak egész családját. A kislányt később elfogták, de néhány családi barát közbenjárt érte, meggyőzték a nácikat arról, hogy görög származású. Apja nem volt zsidó, sikerült egy kórházban elrejtenie a lányát, ahol Mariupol 1943-as felszabadulásáig tartózkodott.
1988-ban elmesélte egész életének történetét és a holokausztban megélt tapasztalatait az USC Soá Alapítványnak. „VHS-kazettán megvolt nekünk az egész interjú. De a házunkkal együtt mindenünk elégett” – mondta el Larissza. Hozzátette, hogy édesanyja élete végéig jól beszélt jiddisül.
Obiedkova 1954-ben ment férjhez, és egész életét az akkor szovjet nevén Zsdanovnak nevezett Mariupolban töltötte. Utolsó éveiben Larisszával élt. „A mama nagyon szerette Mariupolt, soha nem akart elmenni innen.”
Amikor márciusban elkezdődtek a bombatámadások, a család a szomszéd üzlet alagsorában talált menedéket. Az egyetlen segítség, amit kaptak, a zsinagógából és Cohen rabbi közösségi központjából érkezett. „Nem volt víz, áram, fűtés, elviselhetetlenül hideg volt” – mondta Larissza, aki mindvégig ápolta édesanyját, de „nem tudtunk már semmit sem tenni érte. Úgy éltünk ott, mint az állatok”. Két orvlövész a közeli vízforrás mellett telepedett le, ami a bombázásokon túl még veszélyesebbé tette, hogy elmenjenek oda. „Ahányszor leesett egy bomba, az egész épület beleremegett. Anyám folyamatosan azt mondogatta, hogy nem emlékszik hasonlóra a Nagy Honvédő Háború (a második világháború) idejéből.”
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás és fotó: Avvenire
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
