Alább olvasható Prohászka Ottokár püspök 1923-as, húsvét alkalmából megfogalmazott közéleti állásfoglalása. Az esetleges áthallások a jelenkor számára – sajnos – nem írhatók a véletlen számlájára.
Prohászka Ottokár: Keresztény nemzeti föltámadás
A föltámadás nagy ténye bemutatja az Urat, a szenvedő s megváltó embert, mint Istent s megpecsételi hitünket. A föltámadt Krisztus sugalmazta sz[en]t. Pált, aki mondotta: Tudom, kinek hittem s megnyugszom benne! Ezt a nagy tettet is megelőzték nagy szavak s hatalmas igék, – megelőzte az egész evangéliumnak édes s biztató szava; de mindennek a sok szép, édes s fölséges szónak hitelt az a nagy tett, a föltámadás szerzett.
Ebből is látszik, hogy tettek nélkül a legszebb szó is csak csengő érc és pengő cimbalom. A gyújtó s lángoló szavak tömjénfüstje után is kellenek a nagy tettek áldozatai; mert ezek nélkül üres és semmitmondó szavalás a legszebb szónoklat is.
Valamikor az Úr Jézus erre az ő nagy tettére, föltámadására támaszkodott a hitetlen világgal szemben; úgy kell a keresztényeknek s a keresztény nemzeti irányzatnak is nemcsak nagyokat mondaniok, hanem nagyokat tenniök. Nekik is a nagy igéket nagy tényekkel kell megtámasztaniok.
S mi legyen a keresztény nemzeti irányzatnak nagy tette? Más nem lehet, mint a föltámadás. A föltámadásból ismerték meg a Messiást s hasonlóképpen, a keresztény nemzeti irányzatnak keresztény élet s keresztény lelkület szellemében való feltámadásából ismerjük majd meg mi is, hogy a nagy valósággal s nemcsak szavakkal állunk szemben.
Kezdetben tényleg úgy indult minden, mintha feltámadásunk volna: a vörösök szétszaladtak, a szocialisták tüdővérzést kaptak, a zsidók szégyenkeztek, a liberálisok elvonultak, s biztos s bátor pózban léptek elő, kik magukat kereszténynek vallották. Abban is hasonlított ez az új korszak a föltámadáshoz, hogy az erkölcsi föloszlás, a züllés, a korrupció, a lelki rothadás, szóval a halál mintha meghátrált volna. A szociáldemokraták a tökkel s gerstlivel való általános népboldogítás letűnte után úgy festettek, mint a gyerek, aki sárba esik születésnapi ajándékával kezében. Sáros, piszkos a gyerek is, keze is, meg az ajándék is. Az ajándék a szociáldemokrácia nemzetet megböjtöltető fölsülésében a marxizmus. Ebből talán most már senki sem kér. A szabadkőművesség patkányhada úgy tűnt el, mintha kámfor lett volna, pedig rendesen nem ettől illatos, hanem más növénytől s ostoba hókuszpókuszainak csodájára jártunk el a Podmaniczky utcai „rendházba”, (a Magyar Symbolikus Nagypáholy székháza volt Budapesten a Podmaniczky utca 45. sz. alatt, 1920-ban a szabadkőműves szervezetek feloszlatása után a MOVE központja lett) megnézni a halálfejeket, a koporsót, melyre a nagyra hivatott jelöltek állítólag bele is feküdtek, a kardokat, melyek az átlag makkabeusi ősökkel rendelkező kultúrlovagok ülései előtt le voltak szúrva s csodálkoztunk azon, hogy felnőtt emberek ily gyerekségek keretéből merik öltögetni nyelvöket a kereszténységre, s égbe emelkedő művére, a keresztény kultúrára. Így volt ez, s ezek után méltán a legjobbat remélhettük.
De két hibája volt a mozgalomnak.
Az egyik az, hogy keresztény nemzeti kurzust akartunk csinálni keresztény emberek nélkül. Azt pedig nem lehet. A kereszténység pedig nemcsak program és szó, hanem élet. Keresztény ember csak az, aki Krisztust magára öltötte, akiben Krisztus él. Ha ilyen emberek nincsenek, vagy kevés van belőlük, akkor nincs föltámadás!
A másik nagy hiba az volt, hogy selejtes s jellemtelen firmák maradtak hivatalokban a keresztény nemzeti kurzus alatt is, olyanok, kik, ha kell, kalapot emelnek a templom előtt, de azért tudnak cincogni a patkányokkal s üvölteni a farkasokkal is. Mindezek az emberek nem szívbeli, hanem szóbeli keresztények, – mivel nem élő, hanem holt, vagyis inkább hulla-keresztények, azért aztán mint idegen test állnak útjában az egységes keresztény nemzeti konszolidációnak.
Ezeknek a hibáknak fölismerése egyre inkább tért foglal, a nemzeti éledés ébred, a keresztény öntudat erősen állást foglal ez önmérgezés ellen, s reméljük, hogy ez úton mégis csak, bár lassan, de biztosabban eléje megyünk a valóságos nemzeti föltámadásnak. Ez a mi nemzeti hitünk s reményünk.
Forrás: Válogatás Prohászka Ottokár közszerepléseiből, 1919–1927. (Cikkek, interjúk, beszédek)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
