A legtöbben Esterházy János mártír politikus boldoggáavatási ügyének posztulátoraként ismerik a lengyel-litván vegyes családban született, ma Egerben élő Paweł Cebula minorita papot. Visszatekintve úgy látja, lépteit közös szentjeink irányították. A szerzetessel az Országút című kulturális-közéleti kétheti lapban jelent meg nemrég interjú, ebből olvashatnak részleteket.
„Hivatásom felfedezése fokozatosan alakult ki. Már gyerekkoromban is eszembe jutott, hogy pap legyek, de képtelenségnek tartottam, hogy fél órát fejből prédikáljak. Aztán elsőáldozás előtt eltörtem a lábam és több hónapig feküdtem, miközben balesetben meghalt az a minorita atya, aki felkészített az elsőáldozásra. Édesanyám leült az ágyam szélére, és megkérdezte, vajon ki fogja helyettesíteni őt. Nyolcadikban elolvastam Assisi Szent Ferenc írásait, és a mai napig emlékszem, mekkorát dobbant a szívem. Végül 1985-ben, egy lelkigyakorlaton Isten nagyon világosan megmutatta, hogy lépjek be a rendbe.
Megkérdezték az elöljáróim, mit szólnék hozzá, ha Magyarországra küldenének.
(…)
Meghatározó emlékem egy film, melyet még a kommunista időkben készített a lengyel televízió azokról a futárokról, akik a háború alatt az emigráns kormány és a megszállt területek ellenállási mozgalma között biztosították az összeköttetést. Ők Budapesten keresztül jelentéseket és önkénteseket vittek Angliába, visszafelé pedig fegyvert, parancsokat és pénzt csempésztek Lengyelországba. A futárok azért imádkoztak, hogy elérjék a határt, és Kassán felszállhassanak a pesti vonatra. Szóval már
(…)
Eger mellett szolgáltam Miskolcon és Aradon is. Amikor 2008-ban kikerültem az Egyesült Államokba, kiderült, hogy a New York-i Szent István-plébánián rövid időn belül nem lesz magyar pap, a saját plébániám mellett ott is szolgálnom kellett két évig. Azután Lengyelországba kerültem, és azt a feladatot kaptam, hogy szerezzem meg a master fokozatot. Témául Szent II. János Pál magyarokhoz intézett szavait választottam, melyeket a két magyarországi látogatása alkalmával mondott, illetve korábban vagy később a leveleiben leírt.
Három év után kiküldtek Wexfordba, az egyik legősibb írországi minorita központba, ahonnan azonban Cromwell elűzte őket, és csak a kétezres években települtek vissza. Azóta mindig van ott egy lengyel atya, mert Írországban sok lengyel család él. Minden hétvégén négy helyen miséztem, hogy az ezerhatszáz éves egyházmegyében élő lengyelek lelki gondozását ellássam. A magyar nyelvtől azonban nem szakadtam el, mert az egyik szerzetestársam csángó volt.
1984-ben jártam először Írországban, s ez szerelem volt első látásra, később többször is visszalátogattam. Papként is nagyon vágyakoztam arra, hogy odakerülhessek, mert Írország erősen katolikus országnak tűnt. Nagyon vigyázni kell azonban, mit kér az ember a Jóistentől, mert amikor ezt megadta nekem, az már egy másik Írország volt. Ott kellett átélnem az alkotmányról szóló népszavazást, amely többek között lehetővé tette az egyneműek házasságát.
Ez tragikus hír volt a számomra, és megmutatta, hogy
de akik csak katolikusnak mondták magukat, azok átálltak a másik oldalra. Különösen fájó volt, hogy nem a parlament vagy a Legfelsőbb Bíróság döntött ebben a kérdésben, hanem a nép. Több mint hatvan százalék szavazott arra, hogy nem számít, amit Isten elrendelt. És két évvel később népszavazás volt az abortuszról is, amit még nagyobb arányban veszítettünk el.
(…) Vannak történelmi sebek, amelyeket gyógyítanunk kell. Isten semmire sem kényszerít, de egyre világosabban látjuk, hogy ha nem fogunk össze, akkor szétvernek minket.
Családon belül is lehetnek viták, veszekedések, sőt verekedések is, ezért állandóan szükségünk van a megbocsátásra. Nagyon örülök, hogy Esztergomban 2006-ban a magyar és a szlovák püspökök kimondták, amit a lengyel püspökök és német társaik már 1965-ben megtettek: megbocsátunk és bocsánatot kérünk.
(…) Amikor 1996-ban másodszor jött a pápa Magyarországra, éppen itteni hivatásom krízisében voltam, (…) Válságban voltam, és kerestem az Úr akaratát, hogy mit tegyek. Visszamenjek Lengyelországba vagy máshová?
(…) Amikor a szent pápa Győrött misézett, a szentbeszédben olyan szavakat hallottam, amiket később, amikor a disszertációmat írtam, nem találtam, pedig minden beszédét, minden szavát ismertem, átolvastam. Szóval azt hallottam: a Jó Pásztor nem hagyja el a nyáját, akkor sem, ha az beteg – főleg akkor nem. Ez nekem szólt, annyira megérintett, hogy elkezdtem sírni, s azt mondtam, oké, maradok.“
A teljes interjú ITT olvasható.
Forrás: Országút
Fotó: Egri Főegyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
