Az ellenzék látszólagos „egységét” valójában csak a remélt uralmi „zsákmány” igézete tartotta össze ideiglenesen, így a kudarc automatikusan szétrobbantja ezt a hamis nagykoalíciót. Az egész folyamat legfeljebb mint társadalom-lélektani dráma lehet érdekes, amelyben újra megmutatkoznak ezek a régóta fennálló patologikus mintázatok.
A tudományos alapon fölépített tömegmanipuláció szenvedett súlyos vereséget Magyarországon a törvényhozási választás napján. Bogár László közgazdász professzornak tett föl kérdéseket a Gondola.
– Professzor úr, a külföldről vezényelt magyarországi választási kampányban váratlanul a gyurcsányi hazugságpolitika mögé sorakoztak föl olyan neves értelmiségiek, akik korában nagy érvényesülési lehetőségeket kaptak Orbán Viktortól. Az így kialakult erkölcsi lenullázottságuk után most benyújtja-e a számlát nekik a valóság?
– Ezt a történetet, amelynek legújabb fordulata a Fidesz újabb kétharmados győzelme egy kicsit mélyebb rétegből kellene indítani. A Kádár rendszer 1956. október 23-tól 1989. október 23-ig tartott, amikor 33 év után október 23. nemzeti ünnep lett, és ezzel a szimbolikus aktussal leomlott a rendszer utolsó legitimációs bázisa, amit az 1956-os „ellenforradalom” elítélése szimbolizált. A rendszer számára tehát a legfőbb tabut 1956 valóságos történetének feltárása jelentette, ami így abszolút érinthetetlen volt, akárcsak a „szocializmus”, mint rendszer, és a Szovjetunióval való „barátság” is. De 1989-től mostanáig eltelt újabb 33 év és a „rendszerváltás rendszerének” legfőbb legitimációs bázisa szintén romokban hever. Ennek a rendszernek ugyanis az volt a legitimációs talapzata, hogy „szabadságot és jólétet” teremt a magyar társadalom egésze számára, amit a „liberális demokrácia és szabad piacgazdaság”, valamint a NATO és az Európai Unió által megjelenített globális integráció határoz meg. Ebben a rendszerben is az számít a legsúlyosabb tabunak, ha valaki kétségbe vonja e legitimációs elemek meghatározó voltát, és rámutat arra az evidens tényre, hogy a „liberális demokrácia és szabad piacgazdaság” fedőnév egy minden eddiginél brutálisabb birodalmi kifosztó rendszer elfedésére szolgál, hogy akárcsak Orwell 1984 című disztópiájának „kettős beszédében” a „demokrácia” valójában brutális globális diktatúra.
bookline.hu
A rendszerváltás rendszerének első húsz éve során ez a tabu többé-kevésbé működött is, ám 2010-re nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszer nemcsak, hogy „szabadságot és jólétet” nem tud adni a magyar társadalom egészének, de még a történelmileg vesztes többség folyamatos lecsúszását sem tudja megakadályozni: Ennek a drámának a része volt a népesedési lejtő és a testi-lelki egészség lepusztulása is. A magyar választók tehát 2010-ben határozott nemet mondtak a rendszerváltás rendszerére, és arra tettek kísérletet, hogy megtalálják azt a politikai alakzatot, amely képes és alkalmas lehet az átfogó rendszerkorrekció véghezvitelére. És ezt az alakzatot a Fideszben, és legfőképpen annak vezetőjében, Orbán Viktorban találták meg, most 2022-ben már negyedszer adva kétharmados felhatalmazást e rendszerkorrekció folytatására. Mivel ez a korrekció minden eddig elképzelhetőnél súlyosabb konfliktusokat provokál a „liberális demokráciának” álcázott globális szuperstruktúra rejtett diktatúrájával és kifosztó hatalmával, az így keletkező feszültségeket kihasználva a rivális uralmi csoportok újra és újra kísérletet tesznek e korrekciós folyamatot vezérlő uralmi rend megdöntésére. Ám akárcsak az előző, úgy a mostani megdöntési kísérletük is csupán negációkra épült, azt próbálták elhitetni a választókkal, hogy a korrekció öncélúan szegül szembe a „liberális demokrácia” globális rendjével és a korrekciót végrehajtó elit korrupciója az oka annak, hogy a „szabadság és jólét” rendje nem még valósult meg.
mandiner.hu
A magyar társadalom szerkezete most már több mint egy évszázada ugyanazokat a patologikus mintázatokat mutatja, és ezen eddig egyik rendszer sem tudott alapvetően változtatni. E patologikus mintázatok végső oka ugyanis e „láthatatlan” globális hatalmi szuperstruktúra kifosztó funkciója, az a tény, hogy ez a „szuverenitás-gazda” legfeljebb a magyar társadalomnak a számára nélkülözhetetlen felső húsz százalékát hajlandó és képes integrálni sorsára hagyva a történelmi vesztesek alsó 80%-át. A magyar politikai uralmi tér legmélyebb konfliktusait tehát e helyzet bevallhatatlansága okozza, az, hogy az egyes rivális elitcsoportok csak egymás kormányzását vádolhatják a helyzet megoldhatatlanságáért, mert a maga rendszer tabu, így érinthetetlen, és még inkább tabu e rendszer globális beágyazottsága. Ám Orbán Viktor éppen azért válhatott globális politikai tényezővé, mert képes volt kilépni a globális diskurzus-tér e blokádjából és elbeszélhetővé tette ezt az „üzemeltethetetlenséget”, mi több, elszántan viszi végig rendszerkorrekciós stratégiáját. S mivel az ellenzéki rivális uralmi csoportoknak semmilyen alternatív víziójuk és kivihető stratégiájuk nincs a kikerülhetetlen rendszerkorrekció terén, így győzelmüket csak a rendszerkorrekció stratégiájának destruktív lejáratásával remélik elérni. Ám, mint a mostani látványos kudarcuk is jelzi, a vesztes többség számára Orbán Viktor koncepciója és erre épülő stratégiája sokkal hitelesebb és biztonságosabb, mint az ellenzék fedezet nélküli ígéret-halmaza. Amire a kérdése céloz, az csak megerősíti Bibó István Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című művének fő üzenetét, miszerint a dolgok néven nevezhetőségének lehetetlensége kikerülhetetlenül vezet az elitek általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez. Mindazok, akikre kérdésében céloz, ennek az értelmi és erkölcsi lezüllésnek a bomlástermékei, kiknek viselniük kell tetteik következményeit.
– A szélsőbaloldal és a szélsőjobboldal jelenlegi vezetője az általuk faragott bábfigurából most bűnbakot akar csinálni. Lesz-e annyi bölcsesség a polgári politikában, hogy e kérdésben csöndben maradjon, hadd végezze el a karakter-öngyilkosságot maga a szélsőség?
– Tekintettel arra, hogy kiderült, az ellenzék látszólagos „egységét” valójában csak a remélt uralmi „zsákmány” igézete tartotta össze ideiglenesen, így a kudarc automatikusan szétrobbantja ezt a hamis nagykoalíciót. Az egész folyamat legfeljebb mint társadalom-lélektani dráma lehet érdekes, amelyben újra megmutatkoznak ezek a régóta fennálló patologikus mintázatok. Megszemlélésén kívül nem hiszem, hogy volna feladatunk ezzel kapcsolatban, legfeljebb kíváncsi katasztrófaturisták lehetünk most már.
vajma.info
Ennél sokkal súlyosabb és mélyebb probléma az, hogy ezek a beteg mintázatok, és ez a destruktív stratégia másfél millió ember számára nemcsak vonzó perspektívát jelentett a választás során, de döntő fontosságú azonosság-képző elemet is. Nagyon komolyan végig kellene gondolni azt, hogy miképpen lehetne elkerülni az ilyen „mint két pisztolyként egymásra fogott magyar” helyzeteket, amelyek tovább roncsolják az egyébként is éppen eléggé sérült és gyenge lelki, erkölcsi, szellemi kohéziót a magyar társadalmon belül. És erre egyelőre nincs stratégiánk.
– Budapest továbbra is a balliberális kulturális gleischaltolás béklyójában vergődik. Hogyan szervezhetők meg azok a szellemi központok, amelyek felszabadíthatják a magyar fővárost?
– A „magyar” főváros soha nem volt magyar semmilyen értelemben, legfeljebb „magyarkodó”, mint a „márciusi ifjak” idején (igaz, akkor még csak simán Pestként), amikor az amúgy zseniális költőcsodaként csak mély tiszteletet és elismerést érdemlő Petőfi és társai ultraliberális szadeszes-momentumos indulattal ugyanígy engedelmes eszközei voltak a magyar társadalom felett diktatúrát gyakorló globális szuperstruktúrának, ami bábfiguraként mozgatta az ifjú Ferenc József császárt és az orosz cárt is.
origo.hu
És talán nem kell különösebben bizonygatni, hogy a helyzet azóta csak folyamatosan romlik. Az ok a már említett patologikus társadalomszerkezetre vezethető vissza, amelynek lényege, hogy a globális hatalom „helytartó” társadalma, vagyis a felső 5% rendelkezik az anyagi és szimbolikus javak 80%-ával, és a saját történelméből kilökött „réslakok” alsó társadalma, mely létszámát tekintve 80%-ot tesz ki, csupán a javak 5%-át birtokolja. A kettő között „szorong” az ország-üzemeltető értelmiség középtársadalma, ami persze nem „középen” van, hanem a 80-ik és 95-ik százalék között. Ő valóban egyensúlyban van, mert létszáma és vagyonból való részesedése is 15%. Ez azonban csak az országos átlag, de Budapesten egész más a helyzet, mert itt a globális „helytartó” társadalom aránya az országosan 5%-os átlaggal szemben 20%, az országüzemeltető értelmiség arány pedig 30%. A globalista helytartó társadalom és az őt gátlástalanul kiszolgáló értelmiség aránya tehát a fővárosban 50%, míg a falvak és kisvárosok világában legfeljebb 12%. Lehet és kell is olyan stratégia, ami az anyagi és szimbolikus erőforrások áramlását gyökeresen átalakítja, és a csillagászati összegekkel és óriási erkölcsi elismeréssel jutalmazott globális kollaboránsok felől némi átcsoportosítással az országot a Hunyadiak óta vérrel verítékkel megtartó, falusi társadalom felé irányít forrásokat, de túl sok illúziónk nem nagyon lehet az eredményt illetően. Ez a mindig legyalázott és kitagadott nép-nemzet, amely örök vesztesként is egész létezésünk legvégső talapzata, eddig minden fordulat után vesztes maradt. Ez a negyedik kétharmados győzelem, amelynek legfőbb teherviselője éppen ez a végső megtartó talapzat ráadásul a máris zajló újabb világháború során még inkább megmaradásunk legfőbb alapja lesz, talán megérdemelné, hogy végre felfogjuk nemzet megtartó erejét, és a globalista kirakatként és liberális játszótérként rajta élősködő főváros ismerje fel, honnan van erőforrása.
Molnár Pál
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
