Éppen bejelentették, hogy jön a hó, amikor Bandika és Ervin kiült a rettenthetetlen rókagombáról elnevezett nagyvárosi kiskocsma teraszára. Nem is volt az terasz egyébként, csak két asztal a bejárat mellett. Örülök, hogy jön a hó, szeretnék még egy nagyot szánkózni az idei télen – sóhajtotta a reggeli tíz fokba Ervin. Cseresznye- és barackvirágok alatt? – kérdezett vissza Bandika, mire jött is a válasz, hogy igen.
Nagyon megfordult a világ, mondta két korty közt Bandika. Ki is fejtette, hogy a havat inkább hagyjuk, viszont itt van ez az elmúlt két év. Tavalyelőtt meg tavaly márciusban féltem a koronavírustól, de nem féltem sem az inflációtól, sem az inváziótól. Most meg, huszonkettőben, már az inváziótól és az inflációtól is félek, a koronától viszont már nem. Hogy lehet ez?
Ervin a láthatár kocsonyásan remegő képernyőjében eltűnő személyautókat figyelte és bólintott. Tudja, amikor én annak idején elkezdtem a Műegyetemet, azt mondták, ott két dolgot kell megtanulni. Az összes többi ebből a kettőből van levezetve. Az első, hogy a víz lefelé folyik és nem marad meg kupacokban. A második pedig, hogy az energia nem vész el, csak átalakul. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy aki tavaly meg tavalyelőtt képes volt félni valamitől, az idén is képes lesz, meg jövőre is. De mi van, ha jövőre már nem lesz képes? – vágott közbe Bandika. Ervin bólintott, de felemelte a mutatóujját és hozzátette, hogy abban az esetben az már nem ugyanaz az ember. Valahogy úgy viszonyulnak egymáshoz, mint az invázió és az infláció. Néha kéz a kézben járnak, néha pedig úgy tesznek, mintha nem lenne egymáshoz semmi közük.
Bandika elfogadta a választ és arról kezdett beszélni, hogy valahol a világhálón, egy narancssárga alapon sötétzöld villogó keretben azt olvasta: idén minden probléma megoldódik magától, feltéve, ha adunk neki elég időt. Ervin azonnal átvette a szót. Ha megengedi, elmesélnék egy jelentéktelen, de aktuális történetet, amely velem esett meg a minap. Azt tessék elképzelni, hogy a számítógépem másfél napig ügyet sem vetett arra, hogy nyári időszámításra álltunk át. Bekapcsoltam hétfőn, reggel kilenckor még nyolcat mutatott. Kikerestem a beállításoknál a dátum- és órabeállítást, volt egy gomb, hogy szinkronizálja automatikusan a nyári-téli időszámítást, ellenőriztem, élesítve volt, vagyis meg kellett volna tennie. De nem tette meg, és én sem tudtam ezt elvégezni. Egész nap időzavarban éltem, ami, mondanom sem kell, a teljesítményemen is nyomot hagyott, szakmailag és emberileg egyaránt. Féltem, mi lesz, ha úgy marad. Dühöt is éreztem, hogy a Covid előtt még foglalkoztatta az Európai Unió döntéshozatali szerveit a nyári és a téli időszámítás problematikája, most viszont már nem. Mégis úgy döntöttem, hogy nem kérek segítséget, mert hülyének fognak nézni. Estefelé aztán látom, hogy már az aktuális időt mutatja, a nyárit. Vagyis megjavult magától. Ennyi a történet.
Hát ez tényleg elég jelentéktelen – ürítette a korsóját Ervin, mire Bandika vállat vont: én megmondtam magának előre, hogy az lesz, úgyhogy ne tegyen úgy, mintha meg lenne lepődve.
A szerző a Vasárnap munkatársa
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
