Úgy emlegették ezt a politikai marketingfogást tavaly szilveszterkor, hogy a magyar miniszterelnök „ledobta a mulatós atombombát”. Azóta nagyot fordult a világ, atombombával nem illik viccelődni, és elég belegondolni abba, milyen szörnyűségek történnek Mariupolban. A mulatós atombomba lökéshullámai ugyanakkor még érződnek Magyarországon.
„Piros volt a paradicsom, nem sárga, Magyarország előre megy, nem hátra” – így szólt az a bizonyos mulatós rigmus, amit a közösségi média mémgyártó kisiparosai gazdagon tovább színeznek népi motívumokkal. A napokban pedig Jordán Tamás, a nemzet színésze gondolta újra, valahogy így: „Piros volt a paradicsom, nem sárga. Magyarország előre megy? Nem! Hátra.”
A kérdés, hogy merre is megy valójában Magyarország, napokon belül, az április harmadikai országgyűlési választáson eldől. Kinek-kinek pártállásától, szimpátiájától függően az előre, meg a hátra homlokegyenesen más, mondhatni, teljesen ellenkező irányban lesz. Ahogy most is így éljük a hétköznapokat.
Ha marad a jelenlegi rezsim, a genderőrületet még azelőtt megállítják az országhatároknál, mielőtt bárhol is kitörne. Andi és Lőrinc pedig az első magyar űrturista páros lehet. „Nézd Andi, ott van Felcsút, olyan fényesen ragyog, hogy már innen fentről is látszik” – mutatja majd szerényen Lőrinc Andikának az űrhajó ablakából a stadion aranyozott ülőkéinek égig érő csillogását. A magyarok pedig egytől egyig hozzájárulnak – ki önként és dalolva, ki vonakodva – fejenként jó pár ezressel a közpénzből, hogy a csodálatos történelmi űrutazás megvalósulhasson.
Ha pedig valami véletlen folytán az egyesült ellenzék győzne, ripsz-ropsz úgy érezhetnénk, hogy puskaporos hordón ülünk. A választás eredményét sokan nem fogadnák el, és mindent megtennének, hogy az új, botorkáló kormányt mielőbb megdöntsék. Könnyen vérnarancs válhatna a pirosból és a sárgából. Persze, már jóval azelőtt, magától is széteshetne az Egységben Magyarországért, hogy bárki szurkálni, bökdösni kezdené kívülről.
Így vagyunk, így leszünk mi, ülünk a nagy, közös hajóban, egymásnak háttal, nagyjából fele-fele arányban, húzzuk azt az evezőt, húzzuk egyszerre kelet és nyugat felé, habzik a víz, de a hajó csak nem mozdul. Birkózunk az egyre nagyobb hullámokkal, amiket az orosz–ukrán háború gerjeszt, és sorra húznak el mellettünk továbbra is a szomszédos pályák evezősei. Lesz majd a fél országnak miniszterelnöke, mert, mint tudjuk, itt a pályán kívül nincs élet, és ezt a játékot egy kapura játsszák.
A tanárok meg jó ideig ott állhatnak még hátrahagyottan az út szélén a demonstrációs tábláikkal, mint hasztalan vitorlákkal, amikből rég kifogták a szelet. Hát, szárnyalj képzelet, szabadon, amerre a kötött vasúti pályák vezetnek!
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
