A borvizes jelző is csak címünk alliteráló formájának kedvez, de ha már a borvízzel kezdtünk, a székelyek savanyúvizével, nyomban el kell mondani, hogy bármennyire kiváló és „jövedelmező” iparág, bármennyire – úgymond – „ingyen forr a földből”, éppen annyi farkasa van.
Több régi forrás használaton kívül van, manapság nem teljesítheti bármelyik régebbi kút a víz kitermelésének uniós elvárásait, pedig országszerte gombamód jelennek meg új „palackozók”, melyek ásványvíznek mondják magukat, de meg sem közelítik – elsősorban gazdasági okoknál fogva vagy a tulajdonos igénytelensége miatt – a természetes ásványvizekkel szemben támasztott elvárásokat. Ilyen kérdéses pont az egykoron híres bodoki Matild-víz telepe is, melynek forrása ugyan Bodok község területén van, de jelenleg sem képezi a község tulajdonát. Az csak természetes, hogy ennek a víz-kincsnek a község kellene hogy hasznát vegye, és erről a mai napig sem mondott le. Időzzünk hát kicsit mi is a dicső bodoki borvíz felette változatos ipartörténeténél.
Bodok Matildja a román királyi udvarban
Bodokon adva volt minden, ami a borvízhez szükséges: a mélyből feltörő, vulkanikus eredetű szén-dioxid, az ásványi sókban gazdag mélystruktúra, a raktározás, a szállítás számára fontos hűvösebb klíma és nem utolsósorban a bodoki fazekasság: régen volt időkben helyben készültek a település jó minőségű agyagféleségeiből a legkiválóbb cserépkorsók. Ennek a mesterségnek kiváló ismerője és gyakorlója volt a bodoki Henter család. Nevüket fenn, a Bodoki-havas mögött elterülő hegyi legelő, a Henter mezeje őrzi (1216 m). A tehetős és neves család tagjai – Henter Gábor és Henter Imre, 1848 bodoki hősei – kitüntették őket a szabadságharcban, a református vártemplom cinteremfalának előterében 1994-ben faragtatott emlékkopját nekik a faluközösség a csernátoni Haszmann fivérekkel. A Henter család két jeles tagja vízépítő mérnökként került a magyarországi Gyulára, egyikük, Henter Károly a bodoki központi iskola névadója. A faluban „leányágra futott” a Henter család fája, napjainkban az egykori fazekasság kiváló ismerője Szőcsné Gazda Enikő, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzkutatója, akinek a helybeli fazekasságról tanulmánya jelent meg.
A bodoki Borvíz tere helynevet 1775-ből ismerjük. A kuruc szabadságharc utáni években kegyetlen szárazság sújtotta a vidéket – így mesélték a bodokiak –, kiszáradtak a kutak, patakok, leapadt az Olt vize, de a borvízforrások hozama változatlan maradt. A bodokiak nem aggódtak az aszály miatt! A fuvarosok a Matildot a sepsiszentgyörgyi, brassói vásárokba szállították, és ott kiáltozták: „Ide-ide a jó friss bodoki borvízre!” Felette jól állott a borvíz a máz nélkül égetett cserépkorsóban, amelyet egy ideig törökbúzacsutkával dugtak be, melyet előzőleg csuszalapiba, csuhéba csavartak, hogy tiszta maradjon a víz az edényben. Hogy jól be lehessen a csutkát helyezni, a töltőlegények egyike-másika az üvegből kihörpintette a felesleges borvizet. Ezeket hívták akkoron „hörpintő legénynek”. A XVII. századból maradt fenn – torjai Apor Péter gyűjtése nyomán – Zonda Tamás tréfás rigmusa: „Sok kurva van tebenned is, híresedett Bodok, / Palást alatt s nyilvánvalót igen sokat tudok, / Savanyúvízre mindennap kétszer kiballagtok, / Renddel állnak falun kívül ó és új asztagok.”
1802-ben a forrást az egyház bérelte, annak árából egy néptanítót fizettek. 1872-ben kilenc falu osztozkodott jövedelmén, ez volt a Bodoki Borvíz Közbirtokosság. Megszűnte után 1888-ban György József vette bérbe a forrást, s 18 lovas szekérrel hordta róla a vizet. 1895-ben utazott Budapestre, hogy új, az egészségügyi szabványoknak megfelelő engedélyt szerezzen – ezt a családi szájhagyományt néhai Fogarasiné Sovánka Hajnaltól jegyeztem le. Időközben a pénze elfogyott, harmincnapi gyaloglás után érkezett Brassóba, onnan pedig a borvizes szekéren Bodokra. 1896-ban egy bukaresti kiállításon I. Károly román királytól a bodoki palackozott víz aranyérmet kapott, a monarchiabeli székely töltöde a román királyi udvar hivatalos beszállítója lett. Ekkor kapta a bodoki víz a Matild nevet is, György József ugyanis Matild nevű unokahúgáról nevezte el a kutat. Szelíd és jólelkű leányzó lehetett, mert Szent Matild a lutheránus szászok/németek körében a jóság, a szeretet és az adakozás szentjeként jelenik meg. 1905-ben a Matild-víz a Székely kiállításon is aranyérmet kapott. Így érte el az üzemet az első világháború. Címkegyűjteményemen jól látni a kor iparpolitikáját.
Később a brassói Georg Fleischer borkereskedő veszi át az üzemet. A Matild címkéjéről lekerül a Szent Korona, helyette a román királyi címer, később a fiatal Mihály király arcképe jelenik meg, a Matild nevet a Clotild váltja a címkén. Fleischer a palackozott borvizet a két világháború között eljuttatta Görögországba, Bulgáriába és Egyiptomba is. A négy nyelven nyomtatott címke a bodoki borvizet a híres francia vízzel rokonította, felirata: „Valódi Román Természetes Vichy.”
Az 1989-es romániai rendszerváltás után a megyében megalakult Favorit Rt. működtette a palackozóüzemet. Tulajdonosai később eladták, s be is bukott. A régiek huncut (kétarcú) víznek titulálták a bodoki ásványvizet. Ha meglangyosították, elszállt belőle a szén-dioxid, és lúgos vízként használhatták, hidegen – szénsavasan – savanyúvízként.
Épített örökségünk: Kincsás
Bodok fölött a legközelebbi lapos és fenyőkkel tarkított hegytetőre helyezik a helybeliek Kincsás várát. Neve sok mindent elárul, mert ugyan ástak „kincsek után”, de a bizonyító erejű kincsre nem akadtak rá. Lehet, hogy a kincs ásása szóból koptatta a környék népe a „kincset ás” szavakat Kincsásra – azóta próbálja értelmezni annak nevét a mai ember. Azt, hogy ki vagy kik építtettek itt maguknak várat, alig tudni, miként homály fedi azt is, hogy ki és milyen kincs után ásott, ha ásott, ezen a helyen. Az igazi kincs az volna, ha már végleges módon fény derülne ennek a várnak a múltjára. Várnak? Merthogy olyan feltételezés is van, hogy az nem vár, hanem egy bronz- vagy vaskori erődített telep. Erődített telep fenn a havasokban, 1079 m magasan, távol a falutól? A Kincsás tetejét keleti irányból a Talamér-patak, nyugatról a Kincsás árkának völgyfője fogja közre.
A meredek lejtőjű, fenyőkkel, lombhullatókkal szegélyezett tetőt – akárcsak egy parkot – borókafenyők bokrai díszítik. Első látásra csalódnunk kell, mert várfalakat sehol sem lehet látni. Régebbi adatok és rajzok arról beszélnek, hogy sok-sok évszázaddal ezelőtt itt egy nagy vár állott, amelynek alakja falevélhez volt hasonló. A töltésen, az egykori „fal” gyeppel borított tetején mi is sokszor végigsétáltunk. A nyugati részen a figyelmes szemlélő rátalálhat a várat övező árok egy szakaszára. A szájhagyomány – mint Székelyföldön annyi más helyen – a vár keletkezését óriásokhoz köti. Úgy tartják, nyugati felén alagút vezetett ki a mély pincék alól, ezen át tudtak menekülni vész idején a várbeliek. Rejtett helyen volt ez, mert az alagút száda (bejárata-kijárata) a Kincsás árkába torkollott, amely mély volt, és sötét erdő borította. Az alagutat titkos helynek tartották a régiek. Oda nem mehetett be akárki. Azt mesélték, hogy aki oda be tudott jutni, szeme-szája tátva maradt, mert a járat faláról aranycsepegés hullott, és azt edényben lehetett felfogni! Málnáson és Bodokon is minden öreg ismerte ezt a mondafélét – én néhai Mihály Zoltán tanító bácsitól jegyeztem le a magam változatát. Ha mindenáron a várnak a kapubástyáját akarnánk megkeresni, akkor arra utaló homályos nyomot csak annak északkeleti részén találunk. Ide irányul az a széles és jól látható út is, amelyet a környékbeliek Hintó útja néven tartanak számon. Orbán Balázs a székely várrendszer részének tartotta, de az 1920-as években a háromszéki várakat kutató Ferenczi Sándor régész kételyét fejezte ki, inkább vélte bronz- vagy kora vaskori erődítménynek azt, ami a helyszínen látható.
Kincsás várának mészhabarcs nélkül rakott „falát” egy, a Dácia keleti határvonalát kutató hazai régészcsoport vágta át. Nos, ők rátaláltak a vár falának földben lévő alapjaira, feltárták a mellette lévő kiégett talajréteget, közte középkorinak egyáltalán nem mondható kerámiatöredéket találtak. A leleteket és az erődítés típusát alapul véve építési idejét a korai vaskor elejére tették. Hogy Kincsás mégis egy kora középkori vár, azt Székely Zoltán régész állította egy olyan kardlelet alapján, melyet egy pásztorfiú talált fenn a tetőn, s mely néhai Kiss Árpád (1902–1965) egykori bodoki református lelkész révén jutott a Székely Nemzeti Múzeumba. Kételyét fogalmazta meg azonban a romok eszerint való keltezésével kapcsolatban Bordi Zsigmond Loránd régész, aki elmondta, hogy a múzeumi leltári naplóban szereplő kard valóban XIII. századinak mondható, de egyáltalán nem biztos, hogy Kincsás várából, inkább annak tágabb környékéről származik. A Székely Zoltán által leírt kard pedig biztos, hogy nem Kincsásból, hanem Páváról került a múzeum gyűjteményébe. Mit higgyen az olvasó? A környék XIV. századi lakosságának száma túl csekély volt ahhoz, hogy várat építhessen magának – állítja Bordi, de nem zárja ki annak valószínűségét, hogy a korabeli Herec királyi vártól nem messze fekvő őskori erősséget, Kincsást egy későbbi korban a környék népe mentsvárként is felhasználta vészes idők alatt. Az erődítményt csak egy 1592-es, a Mikók számára kiadott adománylevél említi, melyből kitűnik, hogy Kincsás vára Bodok területén van: „arcis Kynchasas ín territorio dicta possessioni Bodok”. Maradnak a kételyek, a feltételezések, s marad annak tagadhatatlan szükségessége, hogy a Kincsáson újra ásnia kellene egy régészcsoportnak, hogy megoldódhasson végre a rejtély.
Fodor István polgármester
Kihasználni az adottságokat
Jelentős épített örökség lehet itt tárgya és alapja a jövő turizmusának. Bodok református műemlék vártemploma még őrzi XV. századi, gótikus stílusjegyeit. Sajnos, sem az itt lakó Mikó család, de az utána sorakozó elöljáróságok sem tudták megőrizni a vélhetően szép reneszánsz udvarházat, amelyben a hidvégi Mikók gazdag felmenője lakott. Mikó Miklós 1651-ben alakíttatta át a falu ősi templomát, ezt a nyugati belső oromfalra helyezett feliratos kőtábla (1686), majd a déli főbejárat kőajtójának keretébe vésett iniciáléja örökíti meg. Történetkutató volt, felbecsülhetetlen forrásértékű naplójára éppen Orbán Balázs akadt rá Kézdikőváron. Lenyűgöző olvasmány, ahogyan leírta, hogy mit ettek-ittak jeles napokon az Oltfej főurai. Az akkori étkeket fel lehetne újítani és ételkülönlegességekként tálalni mondjuk – majdan – a felújítás előtt álló oltszemi Mikó-kastélyban. A századok során elpusztult az őshonos Mikó család bodoki reneszánsz udvarháza, a nemesi fészek, ahová Bodok szülötte, a volt földbirtokos Mikó Miklós (1597–1668) Bethlen Gábor fejedelem titkáraként vonult vissza, s ahol Sepsiszék alkirálybírójaként az erdélyi országgyűlés széki követeként élete végéig lakott. A tágas telket ma körülölelő kőfal még őriz egy rovátkás faragott kőlapot az egykori udvarházból. Az már csak álom, hogy közmunkával és önkormányzati segítséggel restauráltatni lehetne a vártemplom ovális alakú, hiányos kőfalának bár egy részét, pedig sokat emelne a műemlék építészettörténeti értékén. Magam még a harangtoronyba is felmászatnám a kedves fizető látogatót, hadd lássa, hogy néz ki egy olyan harang, amely közel 150 éve szól, s műkincs, mert abban a műhelyben készült, ahol Gábor Áronnak öntöttek ágyúkat Sepsiszentgyörgyön. Épségére vigyáznak, derült ki a bodoki lelkész, Roth Levente tiszteletes szavaiból. A hegyi turizmus, a horgászat-halászat és vadászat – a medvemozival együtt – elegendő volna egy tanösvény kialakításához, melyet egy helybeli tanár is elkészíthetne.
Az őshonos Mikó-család bodoki reneszánsz udvarháza a századok során elpusztult, áll azonban még oltszemi kastélyuk
Mai mese
A községnek számos más értéke is van, amelyből bevételhez juthatna a közeljövőben. Tudja az olvasó, hogy az oltszemi Mikó-kastély rálépett a megújulás útjára, ígéretes fészke lesz a környék majdani történeti turizmusának. Mellékgazdasága már működik, s úgy néz ki, hogy a román fővárosi kiküldött is rábólintana a helyiek elképzelésére, hogy az Olt lankáján, a folyó víztükre által nyújtotta lehetőségek mellett felújíthassák és átalakíthassák azt az épületet is, amelyet A borvíz útja program pénzalapjaiból emeltek, s ezt szándékoznának átminősíttetni egy változatos programú multifunkcionális épületté, amelyben helyet kaphatna egy konferenciaterem, vendégszobák és étkezde, mellette ásványvízzel működő kültéri fürdőmedencével. Arról már tud az olvasó, hogy az épület közvetlen környezetében már működik egy korszerűen felszerelt fogathajtópálya, de lenne hely itt másféle közösségépítő programoknak is. Közel van az épülethez a Bagoly-borvíz, amellyel egy szabadtéri ásványvizes strandot is működtetni lehetne. Bodoknak van már helyi fejlesztési stratégiája – latolgattuk a közeljövő lehetőségeit Fodor István polgármesterrel. Folyik az élet: tervezik a hagyományos vadászbált, mén- és kancaszemlét is szerveznek, s mire sárgulni kezdenek a levelek, szeptember 3-ára zenétől-jókedvtől lesz hangos a Sütei-borvíz környéke, ugyanis Bodok is belép a Kárpát-medencében évtizedes hagyománnyal bíró Muzsikál az Erdő elnevezésű családias rendezvénysorozatba.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
