Kit izgalommal, kit rettegéssel tölt el, de valamilyen formában senkit nem hagy hidegen, hogy mi vár ránk az életen (vagy sokkal inkább: a halálon) túl. Mindez még kínzóbb és aktuálisabb, ha az örök kérdésre a válasz csupán karnyújtásnyira maradt tőlünk, mert az életünk percei, minden emberi józan számítás szerint, már meg vannak számlálva.
Bizonyára nem kivételek ez alól azok a diktátorok sem, akik életük során emberi sorsok millióit határozták meg, döntéseik és tetteik pedig nemcsak nemzetük tagjaira, de a szűkebb és tágabb emberi közösség egészére is hatással voltak. De hogy viselkedik egy diktátor, ha tudja, hogy már nincs sok hátra? Reakciói és dilemmái eltérnek az átlagemberétől? Magába roskadva szöszmötöl az emlékiratai fölött, az emberiségnek szánt utolsó üzeneteit fogalmazza, kétségbeesetten magyarázkodik, bőszen politikai végrendeletet ír, vagy közönyösen tipródik a magára zárt irodaajtó mögött – esetleg sarokba szorított fenevadként az utolsó pillanatig minden szellemi és fizikai erejével a változtatáson ügyködik? A Kossuth Kiadó tavaly megjelent kötete a náci diktátor, Adolf Hitler utolsó óráival ismerteti meg az olvasókat.
Richard Dargie eddig különösen Nagy-Britannia történetéről írt munkáival vált ismertté, legyen szó a modern brit történelemről írt népszerűsítő összefoglalásokról, Irán történetéről írt rövid kötetről, esetleg a túrázás és a kultúrtörténet szerelmeseinek szóló, Skócia és a skót felföld várait és erődítményeit bemutató munkájáról. A 67 éves korára több mint harminc (fiataloknak és felnőtteknek szóló) önálló kötettel bíró szerző újabban (2019-ben) már két kötetet szentelt az első számú náci vezető, Adolf Hitler története egy-egy epizódjának is: egyet a Führer elleni sikertelen merényletekkel való megismertetésnek, egyet pedig a birodalmi vezető utolsó napjai bemutatásának. Ez utóbbiakra is jellemző a szerző munkássága igazi terepének számító közérthető és népszerűsítő stílus és ebből kifolyólag a rövid terjedelem. A Kossuth Kiadó jóvoltából megjelentetett munka ez utóbbi kötet magyar nyelvre lefordított verziója. A munka gerince azoknak a napoknak a történetét „meséli el”, amikor Adolf Hitler mozgástere 1945-re már alaposan beszűkült, az 1939-ben indított második világháború pedig az elmondhatatlan emberi és nemzeti traumákon túl a fináléjához közeledett – de ezek mellett betekinthetünk Hitler gondolkodásmódjába, és megismerkedhetünk a körülötte lévők személyével és a legeslegutolsó órák eseményeivel.
Az utolsó napokban, olvashatjuk, Hitler egyre befelébb forduló lett. Ahogy a vereség képe egyre közelebbinek látszódott, mind gondolataiba merült, az étkezésein jobbára szótlanul ült, ha apatikus közérzete némiképp oldódott is, akkor vagy az egykori szép berlini napokról szóló történetekkel szórakoztatta a közönségét, vagy német juhászkutyájával játszott. Utolsó dühkitörése április 22-én volt, ezt követően tényleg alig mutatta jelét, hogy érdekelnék az elképzelhetetlen támadásnak kitett és körbevett Berlinben történtek. Személyes magánvégrendelete rövid volt (ebben könyvei és néhány műtárgya sorsára tért ki), képeit gyermekkora meghatározó éveinek színhelyére, Linz városára (a jövőképében meghatározó szerepet betöltő, tiszteletbeli nevén Führerstadtra keresztelt településre) hagyományozta, végakarata végrehajtójává pedig az 1943 óta személyi titkáraként dolgozó Martin Bormannt jelölte ki. Hitler azt szerette volna, hogy az arányok tekintetében teljesen szabad kezet kapó Bormann minden rokona számára egy „szerény, egyszerű életvitel fenntartásához” elég jövedelmet nyújtó hányadot ítéljen meg.
Megemlékezett „hűséges munkatársairól” is (közülük csak müncheni házvezetőnőjét, Frau Wintert megemlítve név szerint), a rokonai számára testált javak után külön kitért a hagyatékából felesége, Eva Braun anyjára, Franziskára hagyományozott örökségre is. Politikai testamentuma ennél is érdekesebb volt. A csaknem 1500 szavas végakarata politikai pályafutása korábbi beszédeinek (különösen az 1939-től mondott nyílt szónoklatainak) legfőbb gondolatait foglalta össze. Hitler még ekkor, az utolsó pillanatokban is amellett érvelt, hogy a háborúról nem ő tehetett, hiszen ő „mindig Európa békéje mellett kardoskodott”, „békeajánlata” viszont a „gengszter Churchill” és a háborúban üzletileg érdekelt vezető angol körök miatt siklott ki. Utolsó politikai üzenetében kitért arra is, miért maradt Berlinben, döntését azzal magyarázva, hogy a németekben ugyan nagyon csalódott, azok nem érdemelték meg őt, ebben az utolsó órában viszont mégis „osztozni akar a sorsukban”. Köszönetet mondott a frontokon még harcolóknak, az otthon tevékenykedő asszonyoknak és gazdáknak is, valamint azoknak az ifjaknak is, akik „a nevét viselik”, és döntött a rezsim új főbb tisztségviselőinek személyéről, a leendő kabinet tagságáról és a Wehrmacht főparancsnokának személyéről is. A hiányzók személye különösen érdekes (például Göringé és Himmleré), de az e fölötti polémiát is elhomályosítja az, amennyire Hitlernek ezek a döntései a reménytelen helyzettel számot vetni képtelen vezető beszűkült tudatállapotáról tanúskodnak.
A szerző szerint a Führer (a megrögzött szociopatákra jellemző módon) egyáltalán nem bánta (meg) azokat a szörnyűségeket, amiket a világra szabadított, sőt, továbbra is szükségszerűnek és elkerülhetetlennek tartotta a történteket. A fronton március 15-én járt utoljára. Április 28-án kerített egy anyakönyvvezetőt, és a szürke katonai zakóba öltözött Hitler elvette feleségül az egyszerű fekete menyasszonyi ruhát öltő Eva Braunt, akivel először 1929-ben találkozott, és aki jó ideje már ismert titkos szeretője volt. Az utolsó napokban a Führernek a bunkerben nem sok dolga akadt, az utolsó előtti nap délelőttjén a szokottnál is korábban felkelt, délelőtt felöltözött és az inasát várta. Másnap, az április 29-i ebéden már egykedvűen az öngyilkosság módozatairól beszélt, mondandójában előnyben részesítve a gyors halált okozó főbelövést a lassúbb és több szenvedéssel járó méregtől.
Április 30-án elkezdődött a Reichstag ostroma, aminek elfoglalása a szovjetek számára szimbolikus jelentőségű volt. Hitler ezen az utolsó napján reggel fél nyolc körül ballagott fel utoljára azon a betonlépcsőn, ami a dízelolaj- és vizeletszagú, áporodott és a folyamatosan járó generátor zajával betöltött bunkerből vezetett a külvilágba és az annyira imádott virágoskertjébe. Eddigre, április végére az orosz tüzérség erőteljes ágyúzása teljesen felismerhetetlenné tette a fővárost, Berlin utcáit lerombolt épületek (legalább ötvenezer épület teljesen), mindent elborító törmelék (mintegy 70 millió tonna) és kiégett autóroncsok szegélyezték, megszűnt az áram- és gázellátás, és a lakóknak már a vizet is adagolták. A bunker páncélajtaja mögött feltáruló kert képe ekkor már a Harmadik Birodalom siralmas és reménytelen helyzetét szimbolizálta: a többször is bombatalálatot kapott kert nyomaiban sem emlékeztetett arra a helyszínre, ahol Hitler nagy kedvvel időzött. A Führer bal lába ekkor a szokottnál is jobban remegett, de erőt vett magán, hogy még egyszer friss levegőt szívjon. Délután, három óra 25 perc körül a bunkerben azután elbúcsúzott a személyzettől és a szobájába vonult, ahová nemsokára Eva is követte őt, mögöttük pedig bezárták a vasból készült nehéz biztonsági ajtót. Ugyanazt az öltözéket viselték, mint az utolsó ebédnél, amikor főbe lőtték magukat. Néhány perccel később a tetemeket a közvetlen munkatársak felvitték a „kertbe”, majd benzineskannákkal alaposan lelocsolták és „égő gyutacsot dobtak a kiterített házaspárra”, utoljára pedig, az elhunytak tiszteletére egy utolsó „Heil Hitler!”-t kiáltottak.
Hitler halálával kapcsolatban kezdettől szárnyra kaptak különböző mítoszok. Az egyik mendemonda az volt, hogy Hitler és Eva öngyilkosságát követően a holttestüket elégették (erről számolt be Zsukov marsall is Sztálinnak 1945. május elsején). Emellett élt az a változat is, amint ezt a gyanakvó természetű Sztálin néhány magánbeszélgetésében is többször mondogatott, miszerint Hitler olyan náci vezetőkkel, mint Bormann és Goebbels időben kereket oldott, és egy titkos és jól szervezett akciónak köszönhetően sikeresen elhagyta Berlint és egy biztos búvóhelyen elrejtőzött. Sőt, ez az álláspont június elejére – olvashatjuk a kötet epilógusában – „általánosan elfogadott szovjet nézőponttá” vált. Azok számára, akik a vakmerő szökés teóriáját képviselték, ezt támasztották alá Hitler mindkét személyi pilótájának (Hans Baurnak és Georg Betznek) a rezsim végéig való személyes jelenléte a bunker körüli kormányzati negyedben, az április 22-én és 23-án a Führer Berlinből repülőgépen kimenekített barátai és közeli munkatársai, vagy az április 30-án késő este Berlinből Hamburg felé indult repülőgépekről való tudomásszerzés. Sztálin egészen egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy Hitler öngyilkosságba menekült, ebben pedig az is szerepet játszott, hogy saját egykori megszorult helyzetével hasonlította össze a „ravasz és dörzsölt, igazi harcos” ellenség sorsát: amikor 1941-ben a Wehrmacht gőzerővel nyomult előre szovjet földön, Sztálin nem öngyilkosságon gondolkodott, hanem egy páncélozott vasúti szerelvényen a Szovjetunió belsejébe való menekülést szervezett. Való igaz, hogy a háborút követően „Hitler” rendre fel-felbukkant (a szerző szerint mintha „világ körüli úton vett volna részt”), hol Brazíliában, hol Tibetben, hol Japánban, Spanyolországban, esetleg egy náci tengeralattjáró fedélzetén Argentínában – ennek anyagi fedezetét pedig, legalábbis az elképzelések szerint, a Reichből az utolsó pillanatokban kimenekített kincsek teremtették meg.
Hitler öngyilkossága gondolatának elutasításában Sztálint (és néhány más politikai vezetőt) is téves számítások vezették: Hitlernek nem volt akkora (sőt 1945 tavaszára már szinte semekkora) hátországa, ahová a hadsereg újjászervezése és a sorok rendezése céljából visszavonulhatott volna (ami Sztálinnak 1941-ben rendelkezésére állt), Hitler fanatizmusa és önképe egyszerűen nem engedhette meg, hogy a vereséget szenvedett, megbilincselt és legyőzött, bukott diktátor fotói elárasszák a világot. Harmadsorban pedig, írja a szerző, „a legtöbb némethez hasonlóan Sztálin is csak nagyon kevés, a Führerről készült képet látott Sztálingrád óta”, így nem volt tudomása arról, hogy az utolsó években Hitler kondíciója mennyit romlott, és a náci hadúr egy sokat öregedett és apatikus, „csoszogó, remegő emberi ronccsá töpörödött”.
Hitler elmenekülésének a gyanúját erősítették azok az eltérő, félreérthető és egymásnak is gyakran ellentmondó információk is, amiket a bunkerlakók vallomásaiból gyűjtöttek össze Sztálin kihallgatói. Hogyan volt lehetséges, hogy az „életük és a világtörténelem egyik legfontosabb eseményéről” a kihallgatások során adott vallomásaik ennyire eltértek? – az eleve gyanakvó Sztálint ez a kérdés rendkívül foglalkoztatta, és csak növelte gyanúját az öngyilkosság-teória megrendezettségét illetően. Dargie szerint ebben szerepet játszott a rettegésnek az a légköre, amiben a bunkerlakók a háború utolsó napjaiban éltek, a legtöbbjük számára ráadásul a csodált (esetleg félt) Führer öngyilkossága traumatikus élmény volt, a biztos pontnak számító személy kidőlte és a háborús vég pedig saját jövőjük folytatását is kérdőjelessé tette. Ráadásul fogva tartásuk rossz körülményei miatt is sokan gyatra fizikai és pszichés állapotba kerültek, s a túlélésük érdekében igyekeztek minimalizálni a szerepüket és jelentőségüket, a vallomásokat pedig néhány esetben fenyegetésekkel és kínzásokkal csikarták ki. Később, akik kiszabadultak és megírták a visszaemlékezéseiket, már eltúlozták a saját részvételüket a vég „drámai epizódjában”: valaki érettebb lett és jócskán átgondolta a történteket, és belátta a nemzetiszocializmus szörnyűségeit, mások a részleteken finomítottak, vagy teljesen megváltoztatták a történetüket. Sztálinnak az sem volt elég, hogy Hitler fogásza (és a vele együtt fogságba esett fogtechnikusa és asszisztense) azonosította a Führer fogászati maradványait, és azt a pletykát sem vetette el, hogy Hitler dublőrt használt volna.
A kötet kétségtelen erénye a jól összegző, olvasmányos írói stílus, a szinte dokumentumfilm-formában egymásra épülő fejezetek és a jól összeválogatott képek. Nagy hátránya viszont, hogy abban nem szerepelnek lábjegyzetek és hivatkozott szakirodalom sem, holott a Harmadik Birodalom végnapjaira, Hitler bukására és a náci vezető halálára vonatkozó tengernyi szakirodalomból való válogatás nem növelte volna meg túlságosan a terjedelmet. A szerző megelégedett a munka ismeretterjesztő jellegéhez jobban illeszkedő felhasznált irodalomjegyzék – sőt, valójában szemtanúk beszámolóit az olvasók figyelmébe ajánló további olvasmánylista – szöveg végi felsorolásával.
Richard Dargie: Hitler utolsó napja. A végső órák története. Budapest, Kossuth Kiadó, 2021.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
