A fősodor sajtó elsődleges tettestárs. Ma a hír nem szent, hanem fake, a vélemény nem szabad, hanem agit.prop. Agyő sajtószabadság, agyő sajtóetika, csak a hasznosság számít, mint a „régi szép” bolsevista időkben, csupán az ideológiai szósz lett más.
„Micsoda lármás dolog a bírvágy, mégis muszáj föltenni a kérdést: létezhet-e nélküle egyáltalán életképesen szervezett, modern társadalom?” – fogalmaz Galló Béla, a politikai tudományok kandidátusa, esszéista, a XXI. Század Intézet tudományos főmunkatársa a közelmúltban megjelent Mi lett veled, szociáldemokrácia? című könyvében. Őt kérdezte a Gondola.
– Galló úr, a neoliberális szentencia szerint a gazdasági fejlődés szuperstruktúrával gyűri maga alá a nemzetállamot, ugyanakkor van egy kedvezményezett: a birodalmi nemzetállam, az USA. Az egyre erőteljesebb kommunista Kína ideológiai értelmezését – a liberális rögeszmék közötti elhelyezését – hogyan oldják meg a neoliberális szélsőség agytrösztjei?
– Valóban, amikor a szuperstruktúrát emlegetik, mindig „elfeledkeznek” róla, hogy e fogalom nemcsak a multinacionális cégek és politikai holdudvaraik összefonódását jelenti. Legalább ennyire lényeges, hogy ez a struktúra néhány kivételezett – főleg nyugati – nemzet koncentrált jelenlétét rejti. Mindenekelőtt persze az USÁ-ét, amely egyben politikai birodalom is, ami felerősíti globális cselekvési lehetőségeit, gondoljunk csak a világgazdaság „motorjára”, a dollár-bankóprésre, amivel az USA szinte tetszése szerint alakíthatja a pénzügyi erőviszonyokat. Mindezt persze el kell rejteni, hogy aztán a nemzeti létezést általában idejét múlt, a „haladást” gátló tényezőként lehessen emlegetni. (Kivéve akkor, amikor például egy-egy nemzet éppen egy rivális birodalom ellen vérezteti ki magát, lásd az ukránokat az oroszok elleni harcban. Ilyenkor nagyon is helyénvaló a nemzet, hiszen ilyenkor „értünk vérzik, nem ellenünk”.) Kína ebben az összefüggésben a szuperstruktúra számára több, mint nyugtalanító talány: nem értik, ezért nagyon tartanak tőle. Tisztán ideológiai értelmezése aligha vezetne eredményre, mert Kína kommunista hatalmi szerkezetéhez több ezer éves civilizációs intelligencia társul, plusz rendkívüli tanulékonyság, valamint a Nyugattal szembeni – történelmileg indokolt – illúziótlanság. Kínában sem a régebbi, sem a mai „nyugatosság” nem működik, ám a kínaiak mégis eredményesek – ez az, ami fő ellenséggé teszi őket. Mindent eltanulnak, hogy aztán egészen másképp működtessék a tudást, mint ahogyan azt „mi” szeretnénk…
Könyvcímlap – lira.hu
Nem ideológiai, hanem tágabb összefüggésekben pedig a neoliberális amerikai birodalom számára geo-stratégiai létkérdés, hogy Kína és Oroszország ne szövetkezhessen, mert evvel elbillenhetnek a ma még az USA javára fennálló katonai erőviszonyok. Csak hát azzal, hogy Washington Oroszországot éppen elvágná Európától, Moszkvát Pekinghez tolja közelebb, Európa pedig engedelmesen – „finom porcelánként” – zúzódik szét az elefántok talpa alatt. Vagyis a magyar érdekeket ebben a nem túl szívderítő világperspektívában kell kialakítani és hathatósan képviselni.
– A történelemben nincs rá példa, hogy egy ideológia magát feladva ennyire idomuljon egy másikhoz, mint amennyire a szociáldemokrácia olvad át a neoliberalizmusba. Ebben mekkora szerepe van fősodor sajtó agymosó tevékenységének?
– Amit említett könyvemben leírtam, Magyarországon ma elég magányos értelmezési pozíció. A mai magyar „baloldal” egyenes folyománya 1919, 1948 és 1956 bolsevista hagyományainak, a nómenklatúra örök, ha a leninista papák unokái, dédunokái maszkot is változtattak. Egykori „proletár internacionalizmusát” a mai „baloldal” – másolva az úgynevezett harmadik utas szociáldemokrácia európai fősodrát – a neoliberális globalizmus „tőke-internacionalizmusára” cserélte. Közös vonásuk a nemzet eltüntetésének eltökélt szándéka, úgymond a „haladás” érdekében. Ez merőben idegen a bolsevizmussal szembe helyezkedő szociáldemokrácia eredendő céljaitól és történetétől, amely mindig a konkrét emberek konkrét életét akarta jobbá tenni, nem pedig íróasztalnál kiagyalt konstrukciókat akart a konkrét emberek rovására – mindenáron – megvalósítani. A közhiedelemmel ellentétben mindezt nemzeti keretekben tette, egyik szocdem párt sem nevezte ki magát a Világszellem központjának, mint ahogyan egykor Moszkvában az volt a Kommintern.
A Kommintern jelvénye – wikipedia
De mára Európa harmadik utas szocdem pártjai ellentmondást nem tűrően tudják a „tutit”, ami nem más, mint a neoliberalizmus diktátuma, legyen az a központ Washingtonban vagy a Szilícium-völgyben. A „tuti” pedig az, hogy a tőkeszabadság mindenekfelett, a profitérdeknek – azaz a szuperstruktúrának – mindent alá kell rendelni: a szociális és nemzeti szempontok mellett mára már a természet adta biológiai identitásokat is. Az emberek érdeklődését az LMBTQ-val kell lekötni, nehogy a lényegre kérdezzenek rá.
A fősodor sajtó ebben elsődleges tettestárs. Ma a hír nem szent, hanem fake, a vélemény nem szabad, hanem agit.prop. Agyő sajtószabadság, agyő sajtóetika, csak a hasznosság számít, mint a „régi szép” bolsevista időkben, csupán az ideológiai szósz lett más.
– Ön szerint történelmi kompromisszumot lehetne kialakítani a klasszikus szociáldemokrácia és a klasszikus konzervativizmus között a magántulajdon szabályozásával. Ebben mennyire tekinthető előzménynek a magyar Bethlen-Peyer paktum?
– A nyugati genezisű tőkeellenesség, a magántulajdont végképp eltörölni akaró kommunizmus megbukott. (Ami ma Kínában történik, mint már említettem, az nem nyugati minta, de nem is tőkeellenes, sőt.) A tőke-reguláló nyugati ideológiák közül viszont a klasszikus szocdemek a társadalmi korlátozásokkal, a klasszikus konzervatívok a méltányosság működtetésével jó ideig sikeresen szabályozták a tőke eredendően minden hámot lerúgó logikáját. Hiszen a magántulajdont nem eltörölni avagy „szentté” avatni, hanem így vagy úgy korlátozni kell az emberek, végső soron a közösség javára. A módszereken lehet vitatkozni, ezen az alapelven aligha, mert a közösség léte előfeltétele az egyéni létezésnek. Ez a racionális társadalmi felismerés lehetne a két klasszikus ideológia közeledésének alapja, természetesen korszerű formára hozva, vagyis „mai ruhába”felöltöztetve, kiegészítve mindenekelőtt az ökológiai kihívásokra keresendő „fazonnal”. De aki tud jobb – nem bolsevik és nem neoliberális! – receptet, szóljon, a világhelyzet már olyan rossz, hogy minden megoldás érdeklődésre tarthat számot…
Ami a Bethlen-Peyer paktumot illeti, több dolgot is említenék. Elsődleges magyarázata az a kölcsönös felismerés volt, hogy a nyugati ízlés szerinti méretre vágott, azaz a megcsonkított Magyarországot életképes működésre alkalmas állapotra kell hozni, aminek nemzeti feladványához képest az adott pillanatban minden másodlagosnak tűnt. Bethlen a maga erősebb hatalmi pozíciójából belátta és meg is engedhette azt, hogy a Kun Béláéktól elzárkózó szocdemekkel a nemzeti és társadalmi béke érdekében paktumot kössön, Peyer pedig érzékelte, hogy a nemzeti tragédiába torkolló bolsevik kísérlet után a nemzet közös érdekeinek vállalása mellett ez a fenntartható baloldali létezés lehetőségének legjobb módja.
Peyer Károly – wikipedia
Más kérdés, hogy Kun Béláéktól meg is kapta érte az „áruló”stigmáját, miként azt a munkásmozgalom bolsevik szárnya rögtön dalba is foglalta: „…És tapsolnak hozzá a rongy árulók, Büchlerek, Propperek, Peyerek” (in:Vörös Csepel)
Aztán 1948 után a nemzetközi viszonyok következtében a bolsevisták immár módszeresen bekebelezhették, illetve „kibelezhették” a szociáldemokratákat, jött az egyesülés, jöttek a Marosánok. 1956 szabadságharcos őszét követően a hiteles szocdemek, Kéthly Annáék száműzetésre is kényszerültek, és 1989 sem jelentette a magyar szociáldemokrácia megújulását, mert a bolsevik nómenklatúra rutinosan maszkot váltott, s némi lelkifurdalással (Horn Gyula) a Gyurcsány dominálta, second hand frissességű neoliberális képződménnyé alakult.
Galló Béla – archív
Mármost hogyan lehetne ebből nálunk paktum? Bethlen még csak-csak megvolna, no de hol van Peyer?
Említett könyvem épp ezért a hazai állapotokat nem is bolygatja, sokkal inkább európai, mintsem aktuális magyar számvetés. Ámbár annak is keserű, jóllehet Európában azért – ellentétben az itthoni helyzettel – vannak Peyerek, igaz, a média-fősodor őket is „árulónak”, „populistának”, s a többi. kiáltja ki. Pedig –„csak” nemzeti elkötelezettségű realisták.
Molnár Pál
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
