Félve hívom a kárpátaljai barátokat, kollégákat. Tudom, Ungváron és Beregszászon még nincs fegyverdörgés, de mégis, pillanatok alatt megváltozhat minden, és a rettegett behívó réme is fölöttük. Fontos, hogy halljam a hangjukat, talán nekik is, hogy folyamatosan érezzék, nincsenek egyedül.
Egyikükkel alig három hete még Budapesten találkoztam. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, munkáról, családról, és persze, oldottuk a világ dolgait, a rendkívül feszültté vált válságot, a mi lesz, ha bizonytalanságával. Én kissé aggodalmaskodva, ő bizakodóbban, de mindketten erős meggyőződéssel, hogy a legrosszabb nem történhet meg. Megtörtént. Mi józanul mérlegeltünk, de a galád nem így mér. A telefonba már csak annyit tudok mondani, ezt piszkosul benéztük. Nem magyarázkodunk, még az okokat se keressük, csak bizakodunk, miközben mindketten tudjuk, háborúban nincs holnap, csak ma van, a holnapnak legfeljebb reménysége.
Azt mondja, túl lesznek ezen is, mint annyi mindenen már, érzik, hogy nincsenek egyedül, és ez nagyon segíti őket.
Ő beszél, én a könnyeimmel küszködöm. Én itt, a békében gyenge, ő a háborúban is erős.
Igaza van, kisebbségként, magyarként annyi mindent túléltek már. Csak mióta kitört a háború, furcsamód erről az annyi mindenről nem illik beszélni. Nem illik emlékezni az agresszív ukrán kisebbségellenes politikára, a hangulatkeltésre, a nemzetiségeket likvidáló nyelvtörvényre, az iskolatörvényre, amely felszámolja az anyanyelvi oktatást, a hatósági zaklatásokra… Mert aki ezeket felmeri hozni, azt megbélyegzik, hogy az aljasságot igazolja és a háborút pártolja.
Putyin őrült tette nem kaphat felmentést, elítélendő, nincs rá se magyarázat, se bocsánat.
Lerohan egy országot, ahol mindenre lövet, atomerőműre, iskolákra, kórházakra, nem kímél semmit és senkit, még a sajátjait sem. Amit Putyin tesz, az bűn! Csakhogy a bűn a bűnt nem mentheti fel. Az orosz vezér bűne nem tünteti el az ukrán vezetés korábbi bűneit. Még akkor sem, ha a háború mindent relativizál.
A világ hősként ünnepli az ukrán lakosságot, és amit tesznek, valóban emberfeletti, de ők hősies ellenállásukban is elsősorban áldozatok, a nagyhatalmi játszmák martalékai: az orosz birodalmi vágyálmoknak és az amerikai hatalmi törekvéseknek az áldozatai. Amerika meg dörzsölheti a tenyerét, mert jól jár a háború árnyékában lavírozó, energiastratégiájában meggyengült, kiszolgáltatott Európával.
Miközben a globalizált világ azzal igazolja lelkiismeretét, hogy kék-sárgába bújva sóhajt a békéért, elkezdődött a megbélyegzés.
Szolidaritásról beszélnek, Lennon békeimáját éneklik és művészeket, tudósokat, sportolókat rekesztenek ki. Az agresszor büntetésének megvannak a módjai, a gazdasági szankciók alkalmazása legitim eszköz, de mi célt szolgál például az orosz paralimpiai versenyzőket kizárni az olimpiáról, mi köze van egy fogyatékkal élő sportolónak Putyin döntéséhez? Mi ez, ha nem a kollektív bűnösség elve?! Persze, háborúban nincsenek a normalitásnak fogódzói.
Nyugatnak ez a muníció elsütéséről szól, Szlovákiának a komplexusairól, a balti államoknak és Lengyelországnak pedig jogos történelmi félelmeikről. Magyarországnak viszont az az elemi érdeke, hogy ne keveredjen bele a konfliktusba, hiszen a 150 ezres kárpátaljai magyarságra kell gondolnia, akik könnyen a helyzet túszaivá válhatnak. Ezért az Orbán-kormány a humanitárius segélynyújtásban látja feladatát, és nem fegyverek szállításában. Ezzel szemben a baloldal fegyvert küldene és nekik az emberélet sem lett volna drága. A felháborodás végül is akkora lett, hogy Márki-Zay Péternek, mint már annyiszor, most is meg kellett tagadnia mondatait. Amúgy is nagy a riadalom baloldalon, miután Orbánék a háborút háborúnak nevezik és a szankciókat is megszavazták, de még azok között is ott vannak, akik Ukrajna uniós tagjelölti státuszát kezdeményezték. Így marad a ködszurkálás.
Ha verbális háborúról van szó, szlovmagy liberálisaink is hadra készek, arra szólították fel a szlovákiai magyar politikusokat, hogy nyíltan ítéljék el Putyint. Kire, mire gondoltak, nem tudni.
Mindenesetre, felkiáltójeles kiáltványuk álságos pótcselekvés és szánalmas vergődés, de végül is orbánozni könnyebb, mint humanitárius segítséget szervezni, gyűjteni.
A jó a rosszban, hogy az embereket nem ez érdekli, hanem az, hogyan tudnának segíteni a háború elől menekülőknek. Például annak a tizenegy éves ukrán kisfiúnak, akit szülei egyedül indítottak útnak, a kezére írt telefonszámmal. A túl kell élni reményével. Az ő jelenét, a gyerekkorát már ellopták, tönkretették, a jövőjéért még lehetne tenni.
Megjelent a Magyar7 2022/10. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
