Putyin "észjárása"

Mindenféle hivatásos szakértő és elemző a háború egyik elégséges létesítő okaként Putyin elmeállapotát kezdte boncolgatni. Ez a legrosszabb második világháborús propagandára emlékeztet, mikor az amerikai bulvársajtóban Hitlert félheréjűnek, impotensnek mutatták be, valamint olyannak, aki habzó szájjal fetreng, és rágja a szőnyeget… Előjött a posztkovid-szindróma, az, hogy bezárkózott, karanténban volt, a tanácsadóitól elszigetelődött, megöregedett, nehéz megmondani, mi van a fejében. (Eklatáns példa erre Vigóczki Máté Oroszország-szakértő elemezgetése.) Az elrugaszkodottabbak szteroidok vagy kábítószer hatásának tulajdonították, hogy megnyomta a piros gombot…

Amit a falanszteri színbe átlépő úgymond „Nyugat” nem tart másnak – Madách Imre szavait parafrazálva –, mint „rajongó férfinak és idegbeteg nőnek világos századunkban”, valamiféle irracionális dolognak, az deklaráltan Putyin hitvallása, amiben minden machiavellista machtpolitika és geostratégiai–geopolitikai verseny mellett hisz: Oroszország küldetése.

A »Harmadik Róma« (Третий Рим) ideáját legelterjedtebb formájában Pszkovi Philotheus, a jelizarovi monostor higumenje fogalmazta meg a 16. század elején:

A Firenzei Zsinaton megvalósult a dogmatikai és kánoni egység a „pápista” Róma és Konstantinápoly között 1438-ban, s bár a többi görögkeleti patriarcha és a püspökök zöme – köztük a Moszkvai Nagyfejedelemség püspökei – aláírták, végül a zömüket elűzték, és a gyakorlatban nem valósult meg az unió. Konstantinápolyon ez sem segíthetett. 1453-ban Boldog XI. Konstantin, az utolsó bizánci császár, az Oszmán ostromló hadai ellen a falakon küzdve esett el, miközben a velenceiek révészként vitték át a Márvány-tenger egyik partjáról a másikra a törökök seregét…

Az utolsó moszkvai metropolita, akit még Konstantinápoly nevezett ki, Izidor volt, a firenzei unió után római száműzetésben hunyt el. Mivel a császárváros elestéig görögkatolikus volt Bizánc, ezért nem kértek onnét új metropolitát. Tíz évig betöltetlen volt a metropolitai szék, mikor is püspöki helyi zsinatot hivatott össze a nagyfejedelem, ahol Konstantinápoly megkérdezése nélkül megválasztották az új metropolitát. Ezzel teljessé lett kánonilag is a szkizma Konstantinápoly és Moszkva között, amit fokozott az, hogy a Litván Nagyfejedelemség püspökei nem szakították meg a görögkatolikussá lett Konstantinápollyal a kapcsolatot, viszont felemás helyzetükben Moszkvával megszakadt a kánoni egységük, aminek nagyfejedelmük örült. Mindez együtt járt azzal, hogy az Orosz Egyház ’de facto’ autokefál lett. Hódító Mehmed helyreállította a görögkeleti patriarchátust, az új oikumenikus patriarcha megtagadta firenzei uniót, és így helyreállott a hitegység Konstantinápoly és Moszkva között, ha a kánoni helyzet rendezetlen is maradt köztük, valamint Moszkva, és a Litván Nagyfejedelemség orosz püspökségei között. Moszkva autokefalitásának Konstantinápoly részéről történt 1589-es elismerése helyreállította a kánoni egységet, és patriarchai címmel is kitüntette, amit az 1593. évi konstantinápolyi helyi zsinaton a többi görögkeleti patriarcha (az alexandriai, az antióchiai és a jeruzsálemi) is elismert. Ezzel ’de jure’ is autokefál lett az Orosz Egyház. Ezzel egyidejűleg a litvániai orosz püspökségekkel is helyreállott az egyházfegyelmi egység, amit hamarosan a breszti unió (1596) nyomán a Lengyel–Litván Álladalomban kibontakozó görögkatolizáció részben felszámolt.

Nagyon fontos mozzanat, a patriarchai cím megadása a történetben, mely pontos alakjában így hangzik: „Moszkva [Muszkóvia] és minden (egész) Oroszországoknak patriarchája” (Патриарх Московский и всея Руси). Vagyis nem csupán Moszkóvia, hanem Litvánia – vagyis nem csupán „Nagyoroszország” (Velikorusz), hanem „Fehéroroszország” (Belarusz), „Vörösoroszország” (Halics), „Feketeoroszország” (Volhínia), és „Kisoroszország” (Malorusz) minden egyházának feje, anyja, és tanítója. Nagyon fontos – ahogy az orosz uralkodói címeknél –, hogy nem „minden oroszoknak”, hanem „minden Oroszországoknak (Ruszoknak)” a legfelsőbb egyházi vezetője.

Nagy III. Iván moszkvai nagyfejedelem még 1472-ben feleségül vette Zsófiát, az utolsó bizánci császár unokahúgát. Ez a dinasztikus kapcsolat alapozta meg a „birodalom átvitelének” (translatio imperii) elméletét. Nagy III. Iván volt az első, aki a bizánci kétfejű sast használta pecsétjein, és felvette a bizánci trónörökösök „fenség” címét: „minden Oroszországnak fensége és nagyfejedelme” (Государь и Великий Князь всея Руси). Az orosz „goszudár” kifejezés a bizánci »σεβαστός« („szebasztósz”) megfelelője, ami a későrómai császárok »augustus« (fenséges) címének továbbélése. Fontos megjegyezni, hogy a keresztény civilizációban eredetileg csak a szent római császár használhatta a „felség” (maiestas) kifejezést, míg egy tőle ténylegesen független uralkodó király (rex) csak a „fenség” (serenissimus) megszólításra volt jogosult. Az egyetemes keresztény római világálladalom eszményének és jogelvének elhagyása után – minden formális, vagy tényleges retorzió nélkül – később már minden önrendelkező (szuverén) uralkodó használni kezdte az előbbi mellékjelzőt.

Utóda, Rettegett IV. Iván felvette a „minden Oroszországoknak cárja és nagyfejedelme” (Царь и Великий Князь всея Руси) címet 1547-ben, amit azután Nagy I. Péterig minden orosz uralkodó használt. Az orosz „cár” titulus a bizánci »καῖσαρ« megfelelője, ami a későrómai császárhelyettesi (trónörökösi) »caesar« cím továbbélése. A bizánci terminológiában a bizánci császártól politikailag ténylegesen független – „autokefál” – uralkodók (Bulgária, Szerbia) megnevezésére használták, ami így a nyugati „király” fogalmával párhuzamosítható.

Nagy I. Péter 1721-ben felvette a „minden oroszok uralkodó és önrendelkezője” (Император и Самодержец Всероссийский) címet. Az „uralkodó” (imperator) cím a bizánci »βασιλεύς« megfelelője, míg az „önrendelkező” (superanus, souverain) a szintén bizánci »αὐτοκράτωρ« titulussal azonos. Mindkettő kizárólag a bizánci császároknak volt fenntartva, másra átruházható nem volt, és az egyetemes politikai főhatalom igényét fejezte ki. Fontos megjegyezni, hogy most már nem csupán minden Oroszországoknak, hanem minden oroszoknak uralkodója… Legyen az egy vlagyivosztoki birodalmi postamester a „Távol-Keleten”, vagy egy rakacai ruszin pásztor a „Távol-Nyugaton”… Minden oroszvérű testvér és a „cáratyuska” alattvalója, akkor is, ha vallást váltott. Ezzel kifejezte, hogy a Lengyel–Litván Álladalom és a Magyar Apostoli Főkirályság nem történelmi, vagy közjogi, hanem népiségi alapon nem gyakorolhat jogot egyetlen orosz ember felett sem, legyen az akár egy utcaseprő.

Ebből érthető az „összorosz nemzet” (общерусский народ), vagy más néven „háromegy orosz nemzet” (триединый русский народ) eszméje. A nagyorosz (velikorusz), a kisorosz (malorusz), és a fehérorosz (belorusz) háromságos szétszakíthatatlan egységet képez. Kifejezi ezt az összorosz zászló is, ahol a vörös a nagyoroszokat (muszkákat), a kék a kisoroszokat (ukránokat), míg a fehér a fehéroroszokat jelöli. Nem véletlen, hogy a pánszlávizmus is e színeket emelte zászlajára, és számos szláv nép (szerbek, horvátok, szlovének, szlovákok, ruszinok, szorbok) modern zászlószínei ebből kerültek kialakításra.

Ezt az egységet megbontani – az orosz felfogás szerint – csak a „sötétség napnyugati birodalmából” importált idegen romboló eszmék és hatalmak (Német Lovagrend, görögkatolikus unionizmus, svéd hódítás, ukranizmus, lengyel, magyar, osztrák uralom, marxizmus, hitlerizmus, liberalizmus, NATO, EU, USA stb.) akarják, de ezek csak külsőleg képesek meghódítani az orosz földet, megrontani az orosz lelket, és megmérgezni az orosz vért. Az ilyen ember – ezen koncepcióban – megtévedt testvér, vagy pedig Istenének, hitének, hazájának, népének árulója, akinek pusztulnia kell.

További értelmezés szerint jelöli Istent (a fehér teremtetlen világosság) és az orosz népet (a vér vöröslő színe), melyet az uralkodó (avagy az álladalom) kékje (kékvérűsége) köt össze. A zászlót eredetileg Moszkóvia címerének – mely Sárkányölő Szent Györgyöt ábrázolja – színeiből képezték, s melyek a hagyományos ikonfestési kánonban megfelelnek az Üdvözítő és az Istenszülő színeinek. Az előbbi esetén a kék ruha takarja a vöröset, mert az ég kékjéből alászállott örök Ige vette fel az emberi természet vöröslő húsát és vérét, míg az utóbbi során a vöröst takarja a kék ruha, mivel a kéklő égből küldetett örök Szentlélek árnyékozta be a Szűzanya emberi természetének vöröslő húsát és vérét, mikor szentséges Fiát foganta. Oroszországot ráadásul sajátosan a kazanyi Istenszülő ikonjának védelme alá helyezve a Szűzanyának ajánlottak fel, mely ikon eltűnt, és csodálatos módon került meg a 16. század végén. A kazanyi Boldogasszonyt kérlelték meg a lengyel (1612), a svéd (1709), és a napóleoni (1812) invázió idején, hogy Hadvezérnőjük mentse meg Oroszországot. 1904-ben ismét eltűnt az ikon, a tolvajokat elfogták, akik először azt mondták, hogy feldarabolták és elpusztították, majd pedig azzal állt elő az egyik, hogy egy szibériai kolostorban rejtették el… Tudjuk, hogy ezután történt az 1905-ös, majd pedig az 1917-es két oroszországi forradalom… A következményeiket már ismerjük.

A „harmadik Róma” ideájához szervesen kapcsolódik az, amit a dekabrista felkelés (1825) után trónra került I. Miklós tanácsadója és minisztere, Uvarov herceg 1833-ban fogalmazta meg azt a három pillért, amin az orosz államdalom áll vagy bukik:
1.) igazhitűség (правосла́вие);
2.) önrendelkezés (самодержа́вие);
3.) hazafiság (наро́дность).

Az »igazhitűség« a görögkeleti keresztény vallást és természetfeletti hatását jelöli. A görög „orthodoxia” kifejezést ószlávra a „pravoszlávije” kifejezéssel adták vissza. (Az ószláv kifejezésnek nincs köze önmagában semmiféle „szlávsághoz”!) Ez utóbbi annyiban nem pontos, hogy „helyesen imádást” jelent szó szerint, mivel a görög „doxa” ugyan tant jelent, azonban a fordításnál a vele etimológiai kapcsolatban álló „doxologia” (dicsőítés) kifejezést használták fel. Azonban, ha az orosz vallásosságra gondolunk, annak szertartási konzervativizmusára, világossá válik, hogy a hívek tömegei számára a szentséges liturgia és a többi szertartás, mely az élet minden körét megszenteli, egyfajta „énekelt dogmaként” vallási anyanyelvvé válik, így nem egészen elrugaszkodott ez a jelentése sem. A »teológia« így számukra nem az Istenről való absztrakt beszéd, hanem a Istennel való beszéd a rítus által. A »hazafiság« a nyugatos (zapadnyik) eszmékkel szemben a szlavofilizmus alapján a szláv lélekből és vérből való gondolkodásmódot és ösztönöket jelöli meg a kultúraépítés azon szerves talajának, amibe gyökeret kell verni az önazonosságnak, s amiből egyedüli merítheti az élő vizek forrását az idegen kútmérgezők poshadt ciszternavize helyett. Az »önrendelkezés« az orosz uralkodó és így az állam abszolút szuverenitására utal, amely összeköti az első és harmadik elvet, és egyetlen feladata azok érvényesítése, a »Pax Russica« (Русский Мир) megvalósítása a »Szent Oroszország« (Святая Русь) vér, verejték és könny által megváltott földjén.

Ez az „orosz messianizmus” az, amely nem csupán Dosztojevszkij regényeinek lapjain jelenik meg, hanem az orosz nép széles rétegeiben minden kín, szenvedés és önkény ellenére benne él. Ez az a célkitűző valóság és annak megvalósításához minden nyomorúság ellenére működő „rejtett erőforrása”, amit képtelen megérteni a degeneráltságba süllyedt, gyökereitől teljesen nem csupán megfosztott, hanem azoktól tudatosan elforduló posztmodern, az emberi minőségből kivetkezett nyugati ember. Annak a napnyugati varázstalanított világnak embere, aki már nem hisz semmiben, ahol az államoknak célja a semleges nemű vécék felállítása, ahol az emóciókrácia vernyog kasztráltan és hisztérikusan mindenen, ami normális…

Ez ideológiai máztól függetlenül végigvonul az orosz történelmen kiirthatatlanul. Ezzel lehetett csak a népet mozgósítani a németek ellen, nem a proletár világforradalommal és az üres elvtársozással… Állíthatja bárki, hogy Valgyimir Vlagyimirovics Putyin egy neobonapartista, de a lényegen ez mit sem változtat. Az sem, ha a metroszexuális komédiás ukrán államelnök propaganda-felvételeken pár elcsigázott orosz hadifoglyot mutogat, úgy, ahogy az 1945 februári Deutsche Wochenschau képkockáin láthattuk… (Zelinszkijról a bölcs zsidó mondás jut eszembe: Nincs rosszabb zsidó a hülye zsidónál, mivel elhiszi magáról, hogy okos azért, mert zsidó.)

A lényeg pedig az, hogy az oroszok valódi megértése nélkül, és lebecsülésükkel még sohasem sikerült legyőzni őket. Most sem fog sikerülni.

Nem kell ezzel a koncepcióval egyetérteni, de ezzel számolni kell mindig, amíg Oroszország létezik. Ez a hadjárat először az orosz léptékhez képest kímélte a polgári lakosságot. Megadásra szólított fel. A tank elé vetődő embert kikerülte a tank, az orosz katonával ordibáló nénit nem puffantotta le a katona… Ez nem 1945 Berlinjének vagy 1956 Budapestjének orosz hozzáállása… …Még. Ők tényleg úgy hiszik, vallják és gondolják: megszabadítják félrevezetett testvéreiket.

Putyin több mint húsz éve, ha hibrid jelleggel, neobonapartistán, a szovjet romantikával ekletikusan keverve is, ezt ébresztette fel újra az orosz népben. Nem egy idei, nem is egy tavalyi, nem is egy tíz évvel ezelőtti, hanem egy 2007-es felvételt osztok meg, amin egy 1912-ből való hazafias dalt énekelnek, és annak egyik versszakát, hogy tudjuk, mi hajtja őt és őket. 2007-es felvétel. Felnőtt egy generáció Putyin uralma óta ebben a szellemben nevelve. Lehet mondani, hogy Putyin vagy Oroszország egy »ál-tradíciót« képvisel. Azonban ami ellen küzd, az egy »ellen-tradíció« és egy »nem-tradíció«.

Gondolkozzunk el! A mai tizenéves és huszonéves magyar fiatalok min szocializálódtak? Mit neveltek beléjük a tanárok? Mit láttak az ifjúsági médiában? Milyen zenéket hallgatnak? Vannak-e eszményeik? Képesek lennének-e életüket adni egy Szent Magyarországért, hogy az élhessen?

Szász Péter

(A szerző a Depositum főszerkesztője.)

(Folytatása következik.)