Február 15-én jött a hír, hogy az oroszok megkezdték csapataik kivonását az ukrán határról. Majd 16-án, hogy a Krímből is megkezdődtek a csapatkivonások. Személy szerint én meg voltam győződve róla, hogy nem lesz háború. De azt látni kell, hogy ez a konfliktus nem fekete-fehér, nem a csúnya gonosz Oroszország áll szemben a jó és igaz Nyugattal, amihez a szegény ártatlan Ukrajna csak csatlakozni akar és a gonosz Putyin nem engedi. 8 év telt el, az Ukrán államnak 8 éve volt a konfliktus kezelésére, de nem tettek semmit, életben hagyták a nyelvtörvényt és aláírták a minszki egyezményt, melynek értelmében decentralizálni kellett volna az államot és megteremteni a jogi alapjait a két szakadár megye autonómiájának. Nincs kétségem afelől, hogy Putyin ezt a két megyét használta volna arra, hogy blokkolja Ukrajna nyugati integrációját, hisz vétójoggal rendelkeztek volna. Tehát logikus, hogy miért nem akarták az ukránok ezt teljesíteni, de akkor nem kellett volna aláírni. Másrészt, az orosz állami tévében leadott anyag Ukrajna létrejöttéről nem csak az orosz propaganda része, hanem a valóság. 1954-ig a Krím Oroszország része volt. Ukrajna egy ténylegesen mesterséges állam, na nem mintha ez önmagában jogot formálna a lerohanására.
Vegyük végig kronológiai sorrendben az eddigi történéseket:
A konfliktus egészen 2013-ig nyúlik vissza.
2013. november 21. – Tüntetések kezdődnek a kijevi Majdan téren, mert az akkor regnáló Viktor Janukovics ukrán elnök visszalépett az Európai Unió társulási szerződésétől2013. november 30. – A tüntetést erőszakosan feloszlatták, de tovább folytatódott2014. február 22.–Viktor Janukovics elmenekülése után az ukrán parlament felmenti őt hivatalából2014. február 28. – orosz fegyveresek jelentek meg Szevasztopolban2014. március 3. – oroszbarát tüntetés kezdődött Donyeckben2014. március 6. – a krími parlament döntést hozott az Oroszországhoz való csatlakozásról, nem ismerik el Viktor Janukovics lemondatását, és puccsról beszélnek2014. március 16-18. – népszavazáson döntenek a csatlakozásról, majd az orosz parlament megszavazza az egyesülést2014. április 7. Donyeckben kikiáltják a Donyecki Népköztársaságot2014. április 27. Luhanszkban kikiáltják a Luhanszki Népköztársaságot2014-2022 – folyamatos polgárháborús viszony Ukrajna keleti részén2014. szeptember 5. – megszületik a minszki egyezmény2014. szeptember 8. – megkezdődött a háromnapos fekete-tengeri közös ukrán-NATO hadgyakorlat2014. szeptember 15. – tizenöt ország kb. 1300 katonájának részvételével Lemberg mellett hadgyakorlatot kezdődött2015. február 12. – újabb minszki jegyzőkönyv2015. július 20. – ukrán-amerikai hadgyakorlat Nyugat-Ukrajnában2017. szeptember 5. – az ukrán parlament elfogadta az új oktatási törvényt, amely korlátozza az anyanyelvi oktatást, a törvény kimondja, hogy csak az első 4 osztályban engedélyezett az anyanyelvi oktatás2019. április 25. – az ukrán parlament elfogadta az új nyelvtörvényt, melynek értelmében csak ukrán nyelvet lehet használni a szolgáltató szférában2021. január 16. – életbe lép a nyelvtörvény2021. november 11. – orosz csapatok koncentrálódnak az ukrán határ mellett2022. január 22. – megérkezik az első amerikai fegyverszállítmány Ukrajnába2022. február 10. – elkezdődött a fehérorosz-orosz hadgyakorlat2022. február 18. – kiújulnak a harcok Kelet-Ukrajnában, a szakadárok megkezdik a lakosság evakuálást Oroszországba2022. február 20. – az eredetileg 10 naposra tervezett fehérorosz-orosz hadgyakorlat Putyin döntése értelmében nem ér véget a Donbaszban kiújult konfliktus miatt2022. február 21. – Oroszország elismeri a két szakadár népköztársaság függetlenségét és bekefenntartókat küld2022. február 23. – a szakadárok orosz beavatkozást kérnekElőzmények
Aki nyomon követte az eseményeket, annak nem lesz új, amit leírok, de pár gondolatot azért hozzáfűznék az előzményekhez. A 2013-14-es események azt mutatják, hogy nem kizárhatóan egy nyugatról vezérelt felkelés döntötte meg az oroszbarát kormányt, és a helyébe egy nyugatbarát került, persze közvetett módon. Oroszországnak nem volt más választása, mint a Krím-félszigetet katonai irányítás alá vonni, jogosan tartva attól, hogy az új ukrán kormánnyal nem tudja szavatolni a Fekete-tengerre való kijárását. Vagyis a Krím kulcsfontosságú volt Oroszország számára. A döntést népszavazás szentesítette, a nyugat ezt nyilván nem ismerte el az orosz katonai jelenlétre hivatkozva, de nem is mutatott hajlandóságot arra, hogy azt ellenőrizze. Lehet vitatkozni azon, hogy ez mennyire helyes vagy sem, milyen szerződéseket sért, de a Krím többsége oroszajkú, az Ukránokhoz kvázi a véletlennek köszönhetően került, Oroszország nagyhatalom, nem veszíthette el a fekete-tengeri kijáratát. Egy nagyhatalom sem tett volna másképp.
A krími események hatására Kelet-Ukrajnában is harcok kezdődtek, amelyeknek a két szakadár állam lett az eredménye. A nyugat állítása szerint ezek mögött Oroszország áll, és nagy valószínűséggel az orosz kormány támogatta fegyverekkel és katonákkal a lázadókat. Itt most kitekintésképpen játszunk el a gondolattal, hogy Ukrajna orosz fennhatóság alatt áll, és a Nyugat célja Oroszország gyengítése. Az ukrán lakta területeken felkelések törnek ki, mivel így határos az orosz állam a NATO tagállamokkal, vajon a NATO nem juttatott volna fegyvereket az ukrán szakadárok megsegítésére, ezzel persze sértve mindenféle nemzetközi jogot, amit most számonkér az orosz kormányon?
Visszatérve, ezek után Ukrajna három nemzetközi hadgyakorlatban is részt vett, amit persze mint szuverén állam megtehet, csak olyan ez, mintha Mexikó hadgyakorlatozna Oroszországgal Mexikóban. De erről majd még később.
Az eddigi történésekből tanulva az ukrán állam két törvényt is hozott, amivel a kissebségek jogait korlátozta, az egyik a ’17-ben elfogadott oktatási törvény, a másik pedig a ’19-ben elfogadott nyelvtörvény. És ezeken felül még ott vannak a minszki egyezmények is, amelyeket Ukrajna aláírt, de teljesíteni már nem teljesített.
2021 őszén kezdődött egy nagyszabású orosz csapatmozgás, aminek eredményeképp közel 150 ezer katonát csoportosítottak az ukrán határ mellé. Az idén február 10-én kezdődött fehérorosz-orosz hadgyakorlat utánra azt ígérté Putyin, hogy csapatai elhagyják Fehéroroszországot, ami végül nem következett be. Most ennek kapcsán el lehet mélázni azon, hogy Oroszország megjátszotta a csapatok kivonását, vagy sem. Ugyanakkor az is igaz, hogy a csapatkivonások megkezdésének híre után pár nappal újrakezdődtek a harcok Kelet-Ukrajnában és erre hivatkozva nem marad abba Fehéroroszországban zajló hadgyakorlat.
Február 18-án jött a hír, hogy felrobbantották NK népi milíciája vezetőjének, Gyenyisz Szinyenkovénak a kocsiját. Könnyen lehet, hogy orosz belső munka volt, hisz pár éve ugyanígy járt a két milicista vezér, Givi és Motorola, illetve Alekszandr Vlagyimirovics Zaharcsenko, a Donyecki Népköztársaság vezetője is. Bár az orosz sajtó “ukrán nácik” által megszervezett merényletről írt, ez az ukrán titkosszolgálat erejének ismeretében elég valószínűtlen. Persze ezt nem vehetjük biztosra és ha nem ülünk fel a nyugati propaganda vonatára, akkor az is egy lehetséges forgatókönyv, hogy Oroszország valóban nem akart háborút. Azaz Oroszország valóban megkezdte a csapatai kivonását, és a hadgyakorlat valóban végetért volna február 20-án, csak a donbaszi események a cselekményeket más mederbe terelték. Most, hogy az ukránok robbantották fel a kocsit, vagy a szakadárok, hogy ürügyet találjanak, nem most fogjuk megtudni. De ahogy elképzelhető, hogy Putyin keze van a dologban, ugyanúgy elképzelhető, hogy a nyugat látva, hogy az orosz kormány nem fog támadást indítani, ürügyet akart gyártani, hogy mégis az a forgatókönyv érvényesüljön, aminek most a szemtanúi vagyunk. Természetesen az sem kizárható, hogy Oroszország hülyére vett mindenkit, és az Amerika által hangoztatott információk a támadás napjáról nem kitalációk voltak, hanem azt a cél szolgálták, hogy késleltessék az orosz kormány támadását, mert Putyin a kezdetektől fogva erre készült.
A konfliktus érdekességei
Koszovó vs. a Krím és Kelet-Ukrajna
Emlékszünk még Koszovóra? Hogyne emlékeznénk, a konfliktus még ma is tart. Koszovó esetében kevesen aggódtak Szerbia területi integritásáért, ellenben ugye Ukrajnával. Álláspontom, hogy nagyon naivnak kell lenni, ha bárki is azt gondolja, a Nyugatot itt Ukrajna területi épsége aggasztja. A Krím Oroszország kijárata a Fekete-tengerre, ezért érdekli a Nyugatot, mert ha az nincs Oroszország kezén, akkor nyilván Oroszország pozíciója gyengül. Ugyanez igaz a két keleti megye kapcsán is, a területnek gazdasági jelentősége van, ezért nem kerülhet Putyin kezébe. De meg lehetne említeni Hongkongot is, az Apple kivonult Oroszországból, de Kína esetében kicsit másképp cselekedett.
A Kígyó-szigetet védők esete a hősiességgel
Először is fontosnak érzem tisztázni, hogy a balliberális tömbbel ellentétben én katonai oldaltól függetlenül nem teszek különbséget hősi halott és hősi halott között. Amennyiben a hírek igazak, akkor ezen ukrán katonák a bátor és hősies kiállásukkal példát mutattak és valóban hősi halált haltak. Viszont nem sokkal a történtek után kiderült, a katonák megadták magukat és fogságba estek, vagyis az orosz hadsereg nem mészárolta le őket. De az eseménynek ez a momentuma minket nem is érdekel. A dezinformáció annyira erős, hogy szinte képtelenség eldönteni mi az igaz és mi nem. Az aktus miatt tartottam fontosnak megemlíteni ezt, hisz ha nem is igaz a hír, de a felvázolt szituációban az ukrán katonák halála teljesen értelmetlen volt, mégis példamutatónak tekintették a tettük (ami az én állaspontom szerint is az), ugyanakkor Budapest ostroma esetében már teljesen más álláspontot képviselnek azok, akik nagyban hirdették ezt a valóban példaértékű, hősies pillanatot.
Menekültek, vagy migránsok?
Talán a pofátlanság a legjobb szó arra, amit balliberális oldal megenged magának az Ukrajnából érkező menekültekkel kapcsolatban. Ugyanis képesek párhuzamot vonni köztük, és a közel-keleti, vagy afrikai országokból érkezők közt és olyan állításokat tenni, hogy érdekes, hogy Magyarország képes emberségesen bánni a menekültekkel. Tegyük tisztába, hogy menekültnek addig minősül valaki, amíg az első biztonságos országig megy, ha azt elhagyja, akkor a következőben már bevándorló. Teljesen abszurd a párhuzam, de nem várhatunk sokat a balliberális médiától. Ugyanez természetesen igaz azon magyar menekültekre, akik ’56-ban hagyták el az országot. Azok, akik Ausztriába mentek menekültnek minősülnek, viszont akik tovább, mondjuk az USA-ba, már bevándorlók voltak, igaz, hogy egy fegyveres konfliktus miatt hagyták el az országot, de ennek ellenére sem állíthatjuk, hogy menekültnek minősültek volna az USA-ban. Ugyanis mi következetesek vagyunk.
Továbbá arról is fontos beszélni, hogy az ukrajnai menekültek nem támadnak a határőrökre, nem próbálnak meg erőszakkal bejutni az ország területére, ellenben ugye a közel-keleti, vagy afrikai migránsokkal szemben, amit nem egy tapasztalati tény és empirikus bizonyíték megerősít. És ne hagyjuk ki a kérdés faji részét sem, jelen esetben az europid nagyrassz fehér ágába tartozó menekültekről beszélünk, tehát őshonos európaiakat kell befogadnunk. Annak ellenére, hogy sajnos köztök is találhatók afrikaiak, de ez leginkább az ukrajnai egyetemek külföldi hallgatóit jelenti.
A nacionalizmus örök kérdése
Talán ez a legérdekesebb vonatkozása a szomszédban történteknek. Ugyanis látjuk a világunkban zajló folyamatokat. A liberális világrendben a nemzetek identitásának felszámolása zajlik, tökéletes példája ennek az EU. Az egyenlősítési törekvések közepette, amikor a vér szerepe háttérbe szorul és az adott egyén népiségét (ami elsődlegesen felel a személy nemzetbeli hovatartozásáért) már nem a karaktere határozza meg, hanem erről csak a saját önmeghatározása dönt, akkor felmerül a kérdés, hogy miben keressük az ukránok hősies ellenállásának eredőjét? Mondhatnánk, hogy a hazaszeretetben. Igen, ugyanakkor a haza, mint materiális létező pusztán kivetülése egy adott népet, egy magasabbrendű idea által egybeforrasztott közös akaratnak. Vagyis a haza létezése előfeltételez egy népet, amelyet egy magasabb idea vezet egy azonos cél irányába, jelen esetben a haza védelmére. Ez az idea pedig nem más, mint a nacionalizmus.
A 444 leközölt egy cikket még a tavalyi nyári olimpia idején, a cikkben megismerhetünk egy Amerikában élő hmongot, aki aranyérmet szerzett a női torna egyéni összetettjében. Megtudhatjuk a cikkből, hogy kik is azok a hmongok és milyen hánytatott volt a sorsuk. A cikkben elhangzik a következő:
Hogy a győzelem hogyan hatott közösségére, azt a második generációs hmong-amerikai író, Phillipe Thao írta meg a Washington Postnak. Cikke elején felidézi a hmongok alapmondását: „egy hmongnak szeretnie kell a hmongokat, mert ki más szeretné a hmongokat”. Mint írja, üldözött, ország nélküli népcsoportként „a népünk szeretete az egyetlen, ha már nincs hely, amit szerethetnénk”.
A népünk szeretete pedig nem más, mint nacionalizmus, nyilván nem lehet ennyivel elintézni, de ha nagyon egyszerűen akarnánk megfogalmazni, akkor ezt kellene mondanunk. Bizonyos, hogy a hmongok népi öntudat nélkül, a saját hagyományaikhoz való ragaszkodás nélkül nem maradhattak volna meg (ahogy ez igaz a világtörténelem összes népére), tehát ha nem élt volna bennük a nacionalizmus (a népük szeretete), akkor ez a cikk nem születik meg, a 444 nem írja meg, én pedig nem tudnám ellenük használni a saját nézőpontom alátámasztására.
Következésképpen állíthatjuk, hogy az agyon üldözött nacionalizmus nélkül, az ukránok ellenállása sem lenne ekkora. A telex nem cikkezhetne Szerhij Sztahovszkijről, aki teniszezőként hazautazott, hogy védje hazáját az orosz invázióval szemben. Szerhijt a hazájának szeretete, a népe szeretete vitte haza, vagyis a nacionalizmus. Ahogy ez igaz minden egyes sportolóról, illetve legyen szó bárkiről, aki eddig, vagy a további harcok során fog elesni, mindannyian azért képesek a legdrágábbat adni, mert az életüket hajlandók egy, a saját létezésükön túlmutató célnak alárendelni. Arról is érkezett hír, hogy 66 ezer ukrán utazott haza, hogy harcoljon az orosz agresszióval szemben. Ha nem hatja át őket a nacionalista érzület, akkor távol maradnak, és nem kockáztatják az eddig felépített életüket. Ezek az áldozatok, ezek a hősies megnyilvánulások nem születnének meg a népszeretet nélkül, a nacionalizmus nélkül. Sztálin is Nagy Honvédő Háborút vívott, nem pedig kommunizmus védőt. De ennek az említését nem várhatjuk a balliberális médiától, hisz „ezt nem értheti egy vörös féreg”, hogy klasszikust idézzek.
Trianon
A nemzeti radikális oldalon szárnyra kapott az a vágyálom, hogy itt a történelmi lehetőség Kárpátalja visszaszerzésére. Talán abban bíznak, hogy amennyiben Putyin hadserege letörte az ukrán ellenállást, akkor felosztja Ukrajnát, ebben az esetben pedig majd nagy kegyesen visszaadja nekünk Kárpátalját. Vagy esetleg a magyar hadsereg bevonul. Aki ilyen álmokat dédelget, az vagy nem figyeli, vagy nem akar tudomást venni a kormány kommunikációjáról. Ugyanis teljes vállszélességgel állunk Ukrajna mellett, és elismerjük a területi integritását, ill. elítéljük a putyini agressziót is. Ha valaki esetleg azt gondolná, hogy ez csak afféle kötelező jellegű diplomáciai lépések sorozata, és a kormány csak a kedvező alkalomra vár, akkor annak a következőt tudom mondani: dicső kormányunk hintapolitikája miatt már így is elég vaj van a füle mögött. Ha Orbán úgy döntene, bevonul Kárpátaljára, sose mosná le magáról a Putyin csatlósa címet. Akkor sem, ha maga a Jóisten jönne le az égből és mondaná, hogy ez Orbán saját, Putyin jóváhagyása nélküli döntése volt. Egyszerűen nem mutat semmi arra, hogy ez be fog következni. Az igazi kérdés pedig az, hogy mi lesz a kárpátaljai magyarság sorsa, hisz simán elképzelhető, hogy akik elhagyták otthonaik, azok nagy része nem tér vissza. Lehetséges, hogy Kárpátalja sorsa számunkra most dőlt el végérvényesen.
Kinek van igaza?
Nehéz kérdés, mert magyarként nyomós okunk van Ukrajna vesztének örülni és egyfajta isteni igazságszolgáltatásként tekinteni a putyini invázióra, ugyanakkor ez a kép hamis. Eddig következetesen egyszer sem használtam az >>ukránokoroszok>orosz
Forrás:zoldinges.net
Tovább a cikkre »
