„Füzes-Gyarmat Honth megyének nyugoti részén a Garam folyótól egy órányi távolságra, Szikincze folyó partja mellett fekszik. A helységet egy unalomhosszú, két sorból álló tágas utca képezi, melynek közepén fűzfákkal végig ültetett, úgynevezett Turián-patak csergedez, …Nyolcz százra terjedő magyar ajkú lakosai, legfeljebb 200 katholikust kivéve, mind református vallásúak, földmívelők s dohánytermesztők.” Ezzel a falut bemutató bevezetővel kezdi a füzesgyarmati dohánytermesztés módjának ismertetését az 1857. évre kiadott „István bácsi Naptára”.
A dolgozat végén feltüntetett „Verseghy” aláírás alatt Verseghy Pál katolikus plébánost sejtjük, aki 1849 júniusában került a gyarmati plébániára a kolerában – a faluban utolsóként – elhunyt Menyhárdt Ferenc plébános helyett, akinek sírköve két másik gyarmati plébános sírkövével együtt napjainkban összetörve hever a katolikus templom mellett. Verseghy 3,5 oldalon aprólékosan leírja a dohánytermesztéshez szükséges munkafolyamatokat és módszereket, kezdve a vetés előtti előkészületekkel, a termesztésen, törésen keresztül egészen a szárításig.
Nézzünk néhány jellegzetességet: „A füzesgyarmati dohánylevelek színe a lapályosabb helyeken barnapiros, s rendkívül erős, úgy hogy közönséges pipából csaknem szívhatatlan; török pipából pedig, török modorra vágva az eredeti török dohánnyal vetekszik, burnótnak pedig igen felséges. A hegyesebb fekvésű kertek termése apróbb levelű, gyengébb, halványsárga színű; pipában s szivarnak igen jó ízű, kellemes illatú s az egésséget kímélő.…Midőn a dohány tökéletesen megszáradt, padlásra aggattatik, honnan csak nedves esős időben hozatik le, s melyből a zöld, ragyás, jégverte hibás levelek kihányatnak, s csak a legfinomabbak rakatnak s köttetnek össze. A javadohányból készült a híres gyarmati tobák… Mióta az egyedáruság bekövetkezett, Füzes-Gyarmaton burnót nem készíttetik; azelőtt azonban roppant mennyiségű, finom, országszerte híres burnótot készíttetett. Főmestere Bakay András helybéli lakos lévén, ki Pestre, Nagy-Szombatba, Nyitrára s más városokba mázsa számra szállította a füzesgyarmati tobákot, miből meg is gazdagodott. Készítési módja ez volt: a legszebb, legfinomabb piros színű javadohány levelei kiválasztattak, jól megkeféltettek, vastag középerei kihurczoltattak, s zsákba rakatván vigyázva, hogy meg ne pörköltessék, a kályhán vagy kemenczén megszáríttatott; azután famozsárban megtöretvén, finom selyem szitán átszitáltatott, s font számra nagyobb-kisebb új vászonból készült zsacskókba erősen betömetett.”
Pesty Frigyesnek 1864-ben, a Magyar Tudományos Akadémia és a Helytartótanács támogatásával, helynévtár összeállítására kibocsátott felhívására Füzesgyarmat is beküldte a kért adatokat.
A beszámolóban említés történik a gyarmati dohányról is:
Azt nehéz lenne kideríteni, hogy mikor kezdtek Gyarmaton dohánytermesztéssel foglalkozni, de már említés történik róla a Mária Terézia rendelete alapján 1769-ben összeállított gyarmati úrbéri tabella negyedik pontja alatt is: „…vannak Nemellyek Helység lakossi közől akik Dohánnak mívelésibűl esztendőn kint hasznot venni szoktanak”.
A 18. század végén pedig már az elismertebbek között találjuk. A teljesség igénye nélkül szemezgessünk a gyarmati dohányt megemlítő munkákból: „Sokféle. Időszakosan megjelenő tudományos és ismeretterjesztő szemle (Győr, 1798): A Dohánynak az igaz Hazája… a napnyugoti India, ’s főképen Virgyinia. Ettől az Amerikai Dohánytól ered a mi Magyar orfzági Dohányunk is. Nevezetefebb Dohányunk moftan : Debrői Hevesben, Füzes – Gyarmati Barsban, Drégely-Palánki Hontban, Jánosházi Vasban, Tőkés-Újfalvi Nyitrában.”
Egy évre rá Vályi András a „Magyar országnak leírása” című munkájában a falu bemutatásakor megemlíti, hogy „…dohányok melly porrá törettetik, az egész Országban nevezetes…” Kisszántói Pete Ferenc (1805) véleménye szerint a „Szegedi, Füzesgyarmati, Faddi… jónáljobb dohány fajták, mellyek az Európai termések közül, ha nem mindenkitől, legalább nagyobb résztől méltán veszik el, s tulajdonítják magoknak a fajtabeli elsőséget”.
Galletti J. G. A. német földrajztudós 1844-ben kiadott enciklopédiája: Magyarországnak…földje a’ dohánytermesztésnek kedvezni látszik. …Legjobb fajoknak tartatnak: a’ vitnyédi (Sopron), verpeléti és debrői (Heves), ribai (Nógrád), véki (Komárom), pereszlényi, kóspallagi és füzes-gyarmati (Hont), csetneki, dulházi (Gömör), rátkai (Zemplén), rakomazi (Szabolcs), szendrői (Borsod).”
A dohánytermelésben (és termesztésben) jelentős változást hozó, 1851. március 1-én hatályba léptetett császári rendelet alapján a magyar korona országaiban is bevezették a dohánymonopóliumot, és ezzel gyakorlatilag Magyarországon is megszűnt a szabad dohánytermelés.
Az egyedáruság bevezetésével a termelőnek évente engedélyeztetnie kellett a dohány termesztését, feldolgozását és eladását, összes termését pedig a kincstár raktáraiba volt köteles leadni, sőt „még a saját használatra termelt pipadohány után is illetéket kellett fizetnie”.
megemlíti egyházmegyei munkájában (1879) Sz. Kiss Károly is: „A boldogabb időkben igen szép jövedelmű forrásul szolgált az országos hírű dohánytermelés. A monopolium eleinte kivételesen adott időnként engedélyt számukra s finom zamatú burnót és szivarokra alkalmazott dohányukat 10-15 forintért váltá be mázsáját, – míg a csempészettnek csomójáért 1 forint 20-80 krajcárt kaptak. Legközelebb végleg megtagadta a kormány e községtől a termelési engedélyt, mi a legérzékenyebbül sújtja a lakosokat.”
A szabadalom elvesztésének oka valószínűleg az volt, hogy a gyarmatiak az állam által megszabott alacsony felvásárlási ár miatt más, nem engedélyezett megoldást kerestek és azt a dohánycsempészésben találták meg.
Hőke Lajos, Hont vármegye első aljegyzője és megyei levéltárnoka a Fővárosi Lapokban közölt dolgozatában erre is utal: „…a váci pénzügy-igazgatóság 1862-ben, a népnek »kiirthatatlan dohánycsempészeti hajlama, sőt szenvedélye miatt«, a dohánytermelés további engedélyét megtagadta. Hogy is ne? mikor a kincstár a dohány mázsáját csak húsz forintért váltotta be; egy-egy csomót pedig titkon két forintért adtak-vettek. Füzesgyarmatnak, melynek dohányából a sági cigányok híres tobákot készítettek, mégis nagy kérelemre 1864-ben megadták a termelési engedélyt. A dohánybeváltásnál mindamellett száznegyvenkét termelő csak 12—15 mázsát szolgált be összesen. Aztán ezektől is megvonták a termelési engedélyt”.
A dohánytermesztés a faluban a 20. század első felében is folytatódott. Duba Gyula, a falu neves szülöttje így ír erről a Vajúdó parasztvilág című szociográfiájában: „Voltak gazdák, akik dohányt termesztettek. Ezt a fontos ipari növényt jól megfizették a dohánygyárak, termesztésére állami szerződést kötöttek, de gondozása nagy körültekintést és igényes szaktudást kívánt: a palántázás, a kapálás, a többszöri törés, majd a levelek felfűzése, simítása és csomózása sok szakértelmet és gyakorlatot igényelt. A „dohányosok” szakmunkásoknak számítottak a faluban, rendszerint ugyanazokkal a gazdákkal kötöttek szerződéses termelői viszonyt, mert a dohányt nem lehetett alkalomszerűen termeszteni.”
A gyarmati dohánytermesztés jó bevételi forrásnak bizonyult a „közös évei” alatt is. A hatalmas dohányszárító pajták még a nyolcvanas évek elején is álltak a „Telep” végében. Egy 1957-es újságcikk szerint a gyarmati egységes földműves szövetkezetben 18 hektáron terveztek dohányt „palántálni”. A dohányszárítás gépesítése után még jó másfél évtizedig foglalkoztak dohánnyal, de a szövetkezet megszűnése után a gyarmati dohánytermesztésnek vége lett.
Verseghy Pállal kezdtem munkámat, őt idézve is fejezem be:
(Gyarmathy D. Győző/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
