A többségi hatalom ismét nyelvet öltött ránk, meg a józanságra, s mind arra, amitől igazságosnak és méltányosnak érezhetnénk a bennünket körülvevő világot. Persze, semmi új a nap alatt, mert ugyan ki számított tisztességes döntésre a kettős állampolgárság ügyében?
A tizenkét éve tartó kálvária során a szlovák politika rosszabbnál rosszabb arcát mutatta – és mindegy, hogy megátalkodottságból, gyűlöletből vagy egyszerűen csak félelemből. A tényen mit sem változtat: a kettős állampolgárságról szóló törvény egyetlen célt szolgál, megfélemlíteni a felvidéki magyarságot, amelynek közösségi tudatába amúgy is beleégett a jogfosztottság, és máig kísérti a Beneš-dekrétumok szellemisége, mázsás kőként cipelve a hontalanság kegyetlen éveinek megörökölt emlékeit. Az elmúlt években ennek a szégyenletes törvénynek a története – sorstragédiákkal is övezve – megannyi kanyart vett már, kérdőjelek és felkiáltójelek sokaságát hozva, csak a megnyugtató pontra hiába várunk. A parlament múlt heti döntése ismét csak torzó, a demokrácia szégyenfoltja. Még emlékszünk Robert Ficónak a magyar honosítási törvényre hozott 2010-es villámreakciójára. Nemzetbiztonsági kockázatnak minősítette a magyarok kettős állampolgárságát, ezért kellett elvenni tőlünk törvénnyel a szabad döntés lehetőségét. Na igen, abban valóban sok a kockázat, hogy magyarként fontosnak tartom megvallani az anyaországhoz való kötődésemet, csupán azért, mert, ha átlépem a szlovák–magyar határt, otthon érzem magam, ott nem jár megbélyegzés, mellékzöngék és jelzők nélkül lehetek magyar. Hogy is értené ezt az, aki országát csente, múltját ferdíti, és önmagát – kisebbrendűségéből fakadóan – kisebbségével méri.
Tizenkét év nem volt elég arra, hogy a törvénytelenséget helyrehozza a szlovák állam, függetlenül attól, melyik politikai oldal ülte hatalmát. Az alkotmány pedig egyértelműen fogalmaz: akaratán kívül senki nem fosztható meg állampolgárságától. A szlovák alkotmánybíróság gyáva volt, hogy ezt kimondja, és Európa is bűnrészességet vállalt, amikor engedte, hogy embereket törvényen kívülivé tegyenek saját szülőföldjükön. A sors fintora, hogy miközben a szlovák parlament épp az újabb törvénytelenséget öntötte törvénybe, aközben Brüsszelben a magyar jogállamiság hiányát hazudva erősítették meg Magyarország vegzálását. És a kettős mérce már senkit sem zavar.
Szánalmas színjátékot adott elő a szlovák parlamentben a politika, elsősorban az OĽaNO, amely a 2020-as választáson nem kevés magyar szavazatot zsebelt be, ám náluk a magyarbarátság csak egy-két szerencsétlen gesztusra elég. Pedig nincs, ami egyértelműbben jelezhette volna, hogy a szlovák jobboldal más, mint Ficóék, vagy a jobbszél. Hisz az állampolgársági törvény csupán egy szimbolikus ügy, minden következmények nélkül, kevés jószándékkal vissza lehetett volna állítani a 2010 előtti állapotot. Nem ez történt. Azzal, hogy ötéves életvitelszerű tartózkodáshoz kötik a kettős állampolgárság lehetőségét, a magyarok helyzetét nem rendezik, sőt, az eddiginél is diszkriminatívabb a jogszabály, mert különbséget tesz az állampolgárok között. Megdöbbentő volt néhány képviselő magyarázkodása – köztük Grendel Gáboré – , akik állítólag nem értettek egyet a módosítással, de azért csak megszavazták. Ez már a politika szuterén szintje.
Ismét bebizonyosodott az is, Gyimesi György hiába pufogtatja a hangzatos mondatokat, játssza a magyar ügyek felkentjét, erejéből legfeljebb a nem gomb megnyomására futja. Ez ügyben amúgy is nehéz elhinni őszinteségét, hiszen épp lapunknak nyilatkozta 2020 tavaszán, hogy a felvidéki magyaroknak nincs szükségük a magyar állampolgárságra. Akkor még jónak tartotta a most elfogadott javaslatot. Mi változott azóta? Semmi. Mindössze Gyimesinek megtetszett a magyarvédő szerepében tetszelegni.
A Szövetség is megszólalt, a magyar párt az államfőhöz fordult, hogy kérjen normakontrollt az alkotmánybíróságtól. Még emlékszünk Zuzana Čaputová két évvel ezelőtti gombaszögi mondataira, ahol tetteket ígért a másodrendűsítésünk ellen. Most kiderül, a szép szavak mérhetőek-e döntésekben.
Eltelt tizenkét év, és ugyanott tartunk, mint az elején, a bátor kiállásukért meghurcolt felvidéki magyarok történetének nincs vége. Tamás Ilonka néni s lánya, Anikó, és Dolník Erzsébet már nincs közöttünk, Boldoghy Olivér külföldön él, így Gubík László, Kassai Gyula és Fehér István várják kálváriájuk rendezését. Jogfosztottként, Európában. Az ő bátorságuk, a mi gyengeségünk. Ha annak idején több tízezren vagy százezren nyíltan megvalljuk a magyar állampolgárságot, talán már nem is emlékeznénk erre az egészre. Mert hét embert meg lehet hurcolni, hetvenet is meg lehet fosztani állampolgárságától, de sok ezer embert alig ha lehet törvényen kívül helyezni. Arról nem is szólva, hogy az a hatalom, amelyik megfélemlít, maga is fél. Miénk a döntés, meddig engedünk a megfélemlítésnek.
Megjelent a MAGYAR7 8. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
