A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán (PPKE HTK) február 21-én este Gájer László, a 2-es számú Keresztény Bölcseleti Tanszék vezetője beszélt az istenkereső emberről. Előadásában az ókori vallásoktól és filozófiáktól indulva az ószövetség monoteizmusán át jutott a mai ember istenhitéig, kitérve korunk hitünkre gyakorolt főbb kísértéseire is.
A tanszékvezető előadásának célja az volt, hogy „képkockákat” kiragadva a vallás- és filozófiatörténetből valamiféle rendet teremtsen, méghozzá úgy, hogy ezek istenkeresését Jézus Krisztusra futtatja ki.
Első képkockaként a Tigris és Eufrátesz között kialakult kultúra isteneiről, Anuról és Inannáról beszélt az előadó, akik a Kr. e. 3000-től kiemelkedtek a sumér pantheonból. Anu, a férfi istenség, a főisten, a mindenek ura, a világ rendjének kézben tartója, a mennyek királya. Inanna a termékenység, a szerelem és a háború istennője. Anuban megtestesül az embereknek az egyetemességre irányuló vágya, Inannában pedig az, ahogyan az ember az érzéseit és a természet jelenségeit próbálta megérteni, ezeknek isteni eredetet tulajdonítva.
Gájer László kitért arra is, hogy egyes feltételezések szerint Jahve eredetileg egy észak-arábiai vulkánistenség neve volt. Nem véletlen, hogy a Sínai-hegyen, a törvény adásakor is vulkánt idéző képekkel találkozunk: füst veszi körül a hegyet, mennydörgés hallatszik.
Az egyiptomi, ókori istenek közül az Óbirodalom idején kiemelkedik Ámon-Ré. Az Újbirodalom idején, Kr. e. 1375-ben IV. Amenhotep változást vezetett be, a monoteizmust, így Aton, a napisten lett az egyetlen isten, saját nevét pedig a fáraó – Atonnak hódolva – Ehnatonra változtatta. Az uralkodó halálával, mely 1350-ban következett be, a politeizmus visszarendeződött. Felmerül, hogy az egy évszázaddal későbbi mózesi hagyománynak lehet-e kapcsolata az egyiptomi monoteista reformmal, hiszen Mózesnek is egyiptomi gyökerei vannak. Közvetlen hatás biztosan nem volt, a mózesi egyistenhit mintázata mégis hasonlít az Ehnaton korában tapasztaltakra.
Az ókori görög és a későbbi római politeisztikus szemléletben kialakul az olümposzi istenek világa, melyben félistenek, héroszok, nimfák és szatírok is helyet kaptak. A görög-római istenek között ugyanúgy megtaláljuk a tenger, a vulkán, a tűz, a mennydörgés, a háború és a szerelem istenét, mint az archaikus vallásokban. Platón a kozmológiai dialógusában megnevezi az olimposzi istenek felmenőit, akik ősistenként a földet, az óceánt, az időt testesítik meg. A görögöknél a természeti jelenségek és emberi érzések magyarázataként szolgáló istenek mellett egyre fontosabb szerepet tölt be a sors, azaz fátum is. A hellénizmus korában a környékbeli kultúrákból származó istenek kultusza is elterjed a birodalomban, mint például Oziriszé, Aszklépioszé, a gyógyító istené vagy Mithrászé.
A filozófia a puszta ész használatával próbál valóság- vagy világmagyarázatot adni – folytatta előadását Gájer László.
A preszókratikusok a Kr. e. 5. századig a valóságban az arkhét, az őselvet keresték. Milétoszi Thálész a Kr. e. 7. században ezt a vízben vélte felfedezni, más a levegőben vagy a tűzben kereste, mint Hérakleitosz is, Démokritosz pedig a négy őselemben.
Szókratész az olimposzi isteneket allegorikusan értelmezte, ezért is ítélték el Kr. e. 399-ben. Ő Zeuszt tartotta az őselvnek, aki a mindenséget létrehozta és irányítja. Hérakleitosz Zeusz főistent a sorsnak, a tűznek, a világot átjáró mozgásnak értelmezte.
Platón szerint az isten és az anyag öröktől fogva létezik. Isten az anyagot megformálja az ideák képére, de nem tudja létrehozni az eleve meglévő anyagot. Isten tehát nem mindenható, az időnek nincs kezdete, a világ örök.
Arisztotelész a valóságot a mozgásra vezeti vissza: minden mozog, változik. Mindannyiunk életében megfigyelhető ez – magyarázta az előadó –: a lehetőségből a céljaink megvalósulásáig szeretnénk eljutni. A célszerűség a mozgás, mely láncolat végén található a mozdulatlan mozgató, az önmagát elgondoló gondolat, a megvalósult lét, aki nem változik, aki maga a tiszta boldogság.
Gájer László Kléanthész sztoikus bölcselő Zeuszhoz írt himnuszából olvasott fel, majd az öt nagy világvallás elterjedéséről egy rövid animációt mutatott be, ezekkel is bizonyítva, hogy a vallások istentapasztalata több, mint a filozofikus isten.
Az újkorból Blaise Pascal 17. századi gondolkodó naplójegyzetét idézte Ábrahám, Izsák és Jákob Istenéről, aki élő Isten, tűz, bizonyosság, öröm, a hit Istene. A 19. századi Kierkegaard a lét különböző stádiumairól beszél: az esztétikai, az etikai és a vallási stádiumról, mindegyikhez egy példaképet kötve. Ábrahám képviseli a hit fázisát. Tőle Isten valami olyat kér, ami nem logikus, mégpedig azt, hogy áldozza fel a fiát.
– állított párhuzamot az előadó.
Az ószövetség tapasztalatában az élő Istennel lehet találkozni, aki mindenható, képes a semmiből teremteni. A világnak, melyről Isten gondoskodik, van időbeli kezdete és vége. Az ember személy, aki képes a párbeszédre Istennel. Megjelenik tehát a mindenható, szeretetből alkotó Isten képe. Jahve kultuszának mégis számtalan megtisztuláson kellett keresztülmennie, mert a nép ezt nem tudta befogadni. A babiloni fogság előtt Izrael idegen isteneket imádott, nem ragaszkodott az egyetlen Isten kultuszához. Erről az előadó az elefantinei papiruszokat hozta bizonyítékul, amely Istárt Jahve párjaként emlegeti, illetve Mésa sztéléjét, mely szintén arról tanúskodik, hogy az izraeliták a babiloni fogság előtt a szomszédos népek isteneit is tisztelték. Dávid király, amikor menekül, azon busong, hogy az idegen területen nem tudja Jahvét imádni, hiszen úgy gondolja, Isten csak adott helyen tisztelhető (monolátria szemlélete). A henoteizmus is erősen hatott ebben a korban, amiről a zsoltárok vagy Jób könyve tanúskodik: sok isten van, de a miénk a legnagyobb.
Jahve tehát megmutatja magát Izrael népének, sokkal nagyobb istentapasztalatot nyújtva az embernek az addigiaknál, mégsem könnyű őt befogadniuk. Gedeon, Salamon és Jeroboám története mutatja, hogy az idegen istenek kultusza újra és újra visszatért a királyok korában. Gájer László szerint
Az előadó példákkal szemléltette, ma milyen kísértéseket, kihívásokat élünk át. Elsőként Tolsztoj időskori tapasztalatát említette, aki a hegyi beszéd hatására lemondott a vagyonáról, felszabadította a jobbágyait. Az író szerint nincs tulajdon, nincs állam, nincs háború, és a társadalmi viszonyokat is fel kell számolni. Viszont vallásra és Egyházra sincs szükség, csak az egyetemes szeretetre. Gájer László figyelmeztetett, ma is megkísért minket az, hogy az evangéliumról mint társadalmi evangéliumról (social gospel) gondolkodjunk, de ez nem istenhit. Tolsztoj a hegyi beszédet olvasta, amiben az is benne van, hogy legyetek irgalmasok, mint ahogy Atyátok is irgalmas – vagyis nekünk Isten módjára kell megélnünk a testvéri szeretetet. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta oda érte, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3. 14) Ez több mint az egyetemes szeretet parancsa, vagy valamiféle emberjogi mozgalom.
A másik kísértésünk az, hogy minden vallás egyenlő, mindegy, milyen úton érünk fel a „hegytetőre” – a világvallásokat értve a különböző lehetőségek alatt. De ilyen egyetemes spiritualitást sugall a New Age is. Lehet valami több, mint a Jézusban kapott örömhír? – tette fel a kérdést az előadó. Mi azt szeretnénk megélni, amit a Dominus Iesus, a Hittani Kongregáció 2000-ben kiadott rövid dokumentuma tanít: Jézus Krisztus az egyetlen és egyetemes Üdvözítő, mindenkinek benne van üdvössége, és a kegyelem a Katolikus Egyházon keresztül mutatkozik meg.
Amit Isten felülről ad, azt ma is nehéz elfogadni, éppúgy, mint Izrael korában, de mi nem tehetünk mást, mert megérintett bennünket, mert ez a meggyőződésünk – zárta előadását Gájer László.
Ezt követően Herényi Barnabás építészmérnök, a Fúzió karizmatikus közösség egyik vezetője tett tanúságot hitének, istenképének változásáról.
Szerző: Vámossy Erzsébet
Fotó: Merényi Zita (archív)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
