Erzsébettelepen, Nagykanizsa közelében 1993-ban hozták létre a Ferences Ifjúsági Tanyát Csöndör Elek vezetésével. Lelkigyakorlatok, táborok, erdei iskolák számára kiváló helyszín ez. Nemcsak ferences, hanem egyházmegyei iskolák és más közösségek is sokszor meglelték itt, a természetben és az átimádkozott környezetben a békét, a csendet, rácsodálkozhattak a teremtett világra és a Teremtőre.
Tél van a tanyán. Jeges az út, amely odavezet Nagykanizsa egy utcájából, ezért Elek gazda elénk jön a négykerék-meghajtású kisbusszal. Ha esik, az út sáros, szinte járhatatlan. Miközben óvatosan csúszkálunk a jégen az autóval, néha ki kell szállni és arrébb rakni egy-egy követ, nehogy kárt tegyen az alvázban.
Megérkezve behajtunk a kapun, a kőfeszületnél leparkolunk. A tanya téli arca fogad: hóval fehéren beszitálva a táj. Az U alakú udvart két pajta szegélyezi. Az egyik egy oldalán nyitott kápolna, fölötte galéria szálláshellyel. A másik a konyhához kapcsolt hatalmas étkező, tetőterében huszonöt embernek alkalmas alvóhellyel. Középen fűthető ház vizesblokkal, a tető alatt itt is huszonöt embernek jut férőhely. Mögötte pajták, ólak, istállók, gazdasági épületek és lovarda. Az udvarról messzire ellátni a focipályán és a legelőn túl a fenyőerdőig meg a kis tóig, amit Elek alakított ki, és gondosan elkerített, hogy biztonságos legyen.
Csend van, csak az állatok hangját hallani, akik, ha éhesek, bizony rugdalják az ól oldalát. De most nem azok, az itt termesztett takarmányt mindennap megkapják, karácsonykor kétszer annyit, mint máskor. Miközben bejárjuk a terepet, Eleket nemcsak Bogáncs és Negró, a két puli követi, hanem a macska is, aki szokatlanul erősen kötődik a gazdájához.
A házban Elek által készített sajt és méz vár bennünket az asztalon, almával, aszalt szilvával. Fenséges ízek, egyedi párosítás. A háttérben Elek nagymamájának cseresznyefa szekrénye, a szent szekrény, amiben a szentmise kellékei és a papi ruhák vannak. A kályhában ropog a fa, sugárzik a meleg, a pulik és a macska az ajtóba kuporodva napoznak. Téli berek – jut eszembe a pillanatról, nem véletlenül, hiszen Elek nagy Fekete István-rajongó, az idelátogató csoportoknak szívesen mesél az íróról, akinek műveit és életét hihetetlenül pontosan ismeri.
„Elkerül egy városi fiú Nagykanizsáról Esztergomba, a gimnáziumba – kezdi történetét a gazda. – Asztalos apám önálló gondolkodású volt, a nővéreimet Debrecenbe járatta. Mesteremberek és parasztok az őseim. Az esztergomi ferences gimnáziumban érettségiztem 1977-ben. Lázadó kamasz voltam, s erről a szüleimet is értesítették, de mivel segítettem az iskola udvarának lebetonozásában, tiszta lapot kaphattam. Olyannyira, hogy Marik Tamás, a tanárom eltüntette a beírást az ellenőrzőmből, kicserélte a lapot egy teljesen újra. Hatalmas tapasztalat volt ez nekem. Ferencesnek készültem, érettségi után jelentkeztem a rendbe, de elvittek Lentibe katonának. Amikor leszereltem, elkezdődött a noviciátus. Ennek vége felé a mesteremmel, Barsi Balázzsal egyeztetve kiléptem a rendből, és elmentem könyvkötőnek Vácra, majd Esztergomban dolgoztam. Marik Tamással együtt vittük balatoni vitorlástáborokba a diákokat. Ő hozott össze a feleségemmel, Marival, sőt még lánykérőbe is elkísért. Akkor, 1981-ben nehezen adták római felekezetűhöz a görög leányzót. Huszonnégy évesen házasodtunk, egy évvel később megszületett az első gyermekünk, aztán még öt: két fiunk és négy lányunk van.”
Kovács Rafael testvér nagyszülei adományozták a rendnek a telek magját. Másfél hektár területet ajánlottak fel Tokár Jánosnak a gyerekek nyaraltatására, ez azóta tizenkét hektárra bővült. Elekéknek Kanizsán van egy kétszáz négyzetméteres házuk ezer négyzetméteres kerttel, de vállalták, hogy ellátják a feladatokat a tanyán. 2005-től itt élnek, ő és a felesége, mivel a gyerekeik már kirepültek. „Ha az Úristen megkeres, hogy akarsz-e a bojtára lenni, nem mondhatsz nemet. Isten adta ezt a helyet. A kezdetekkor szederinda volt itt és akác, kiirtottam, de meghagytam két tölgyet, azok mellé épült a kis kápolna. Az emberi kéz alkotása és a tölgyfák együtt egy nagy templom, ahonnan látni a teremtett világot – mondja. Majd hozzáteszi: – A kápolna eszembe juttatja, hogy a költöző pásztorok mindig lebontották a hajlékukat.”
A karácsonyonyt minden évben itt tölti az egész család. Az a szokás, hogy akinek a nevét kihúzzák, annak verset kell írnia. Elek az építész lányától, Sárától kapott egy fényképes családfát is. A vers felolvasása közben nemegyszer elérzékenyül, hiszen a lánya, aki az első unokát hozta a családba, átérezte és leírta mindazt, ami most a tanya gazdájának gondolatait lefoglalja. „Egyszer véget ér a zivatar. A szívünkben a tanya is halhatatlan, a zseni hajthatatlan, nem lesz céltalan üzenet a palackban” – hangzik a vers végén a biztatás, hogy van jövője a műnek, ami majdnem harminc év munkájával itt létrejött.
A tanyát a Gyermekek Falun Alapítvány működteti, közhasznú szervezet formában. Amikor már elég meleg van ahhoz, hogy fedett, de nem fűthető szálláson lehessen aludni, a tanya megtelik fiatalokkal, akik pihenni, feltöltődni, táborozni vágynak vagy lelkigyakorlatra jönnek ide. A teremtett világ szépsége sugárzik: amint megérkeznek, erre mindig rácsodálkoznak itt a gyerekek. „Jézus a kenyérszaporítás előtt ezt mondja: »Gyertek velem egy külön helyre pihenni.« Ez a hely olyan” – mondja Elek. Itt annyi a csillag az égen, hogy a más településeken élők megdöbbennek: soha nem láttak még ennyit.
Egyházi iskolákból sokan nyaraltak már itt. Amikor az esztergomi ferences gimnáziumból érkeztek diákok, az egyik tehén éppen elleni készült. A fiatalok döbbenten és elragadtatással nézték a boci születését, akinek Franka lett a neve. Jöttek osztályok a szintén ferences Szent Angéla-iskolából, a szentendrei Ferences Gimnáziumból, de Győrből és Pannonhalmáról, a bencés iskolákból is. „A gyerekek keresték a szobákat, de nálunk nincs szoba, csak fedél a fejünk felett.” Elek visszaemlékszik azokra a piarista diákokra, akik először csak az informatikáról beszélgettek, de amikor felültek a lovas kocsira, és elkapta őket a vágtatás ereje, rádöbbentek, micsoda élményt nyújt a természet közelsége.
„A svábhegyi intézet látáskárosult fiataljai is voltak itt Kocsis István atya vezetésével, kétszer is, és állami gondozottak is jöttek hozzánk – folytatja Elek. – Amikor kimegyek egy csoport elé, a csomagok méretéből azonnal látom, honnan jönnek a gyerekek. Az állami gondozottak egy hétre csak kevés holmit hoztak magukkal. Ismertettem velük a tanya rendjét, ahogy a csoportok érkezésekor szoktam. Aztán hirtelen elszégyelltem magam: milyen ágyneműhuzatról beszélek nekik, amikor ők nem kellettek otthon? Nálunk az a szokás, hogy Marin és rajtam kívül senki nem jöhet be a konyhába, mert kicsi. Mi főzünk az idelátogatóknak. A paprikás krumpli illatára azonban gyülekezni kezdtek a gyerekek, így hát csak beengedtük őket. Reggeli után máris azt kérdezték, mi lesz az ebéd. Jóllaktak, de soha nem teltek el az étellel, mindig űr maradt bennük. Este imádkoztam velük a kápolnában. Klára lányom gitáron játszott néhány éneket. Mondtam nekik, ismerem a sorsotokat, de nektek ugyanúgy vannak örömeitek, figyeljünk most ezekre. Aki elmond egy örömöt, az meggyújthat egy kis mécsest. A gyerekek először csak az ételről beszéltek, megköszönték, hogy finom volt. Sok idő kellett, mire elkezdtek más dolgokért is hálát adni. És lassan az összes mécses égett már, a sötétben fény lett, az öröm által megláttuk egymás arcát. Átélték, ha rövid időre is, hogy van öröm, van világosság.”
A Kaposvári Egyházmegye cigányreferense, Somos László atya egyszer bejelentkezett egy csoporttal. Voltak közöttük olyan gyerekek is, akiket 2000-ben telepítettek le az erdőből. Marci fiam harmonikával húzta nekik a cigányhimnuszt. Az egyik tizennyolc éves fiúnak egy tizennégy éves lány volt a felesége, álló nap el nem engedte a derekát. A fiatalok még az „aggancsot” is meg akarták venni Elektől, hogy jó pénzért továbbadják. Aztán megérkezett egy budapesti csapat is. Összebarátkozott a két társaság, volt közös ebéd, közös foci. „A rendező az Úristen volt – mondta a budapestieknek a tanyagazda. – Találkoztatok az ő mezítlábas népével ti, akik cipőben jártok.” A beszélgetésben sorra felmerültek a kérdések: tehetünk arról, hová születünk? Amit tesznek, az az ő bűnük vagy a közösségeinké? Elek elmesélte nekik, hogy a hozzájuk látogató állami gondozottak között egy kislányt a nagybátyja minden nap lopni küldött, és ha semmit nem hozott, a kezét a férfi a felhevített tűzhely platnijára nyomta. Miért a gyereket bántjuk?
Vannak olyanok, akiknek hosszú időre volt szükségük ahhoz, hogy az életük egy fojtogató szakaszából kiszabaduljanak. Egy fiú egy évig élt a tanyán, mert előtte problémái voltak a kábítószerrel. Aztán jelentkezett tűzoltónak, új életet kezdett. „Sokat futott itt, edzette a testét. Az alkalmassági vizsga után elmondta nekem, hogy amikor a többletpontokért függeszkedett a szeren, eszébe jutott, mit mondtam neki: „Ne gondold, hogy csak úgy leköröznek téged, aki már reggel hatkor fogod a vasvillát és trágyázol.” A többletpontokkal a fiú bekerült az egyetemre, amit el is végzett. Most már két gyermeke van” – emlékezik rá Elek.
Olyanok is szívesen időztek itt hosszabb ideig, akiknek más keserűség jutott, például az, hogy elváltak a szüleik. „Dolgoztak velem az istállóban már kora hajnalban. Szerették a tanyán az életet. Rengetegszer a mélységben, a küzdelmekben tapasztalták meg Isten nagyságát.” Egy fiú a lovarda tetőfedésében segédkezett, tikkasztó hőségben. Felnőtt korára ács lett, megtalálta magát a munkájában. Sok fiatal itt tanult meg dolgozni, kitartóan és hűségesen ellátni azokat a feladatokat, amiket az élet diktál. Az állatok körüli rendszeresség lelki erőt, kereteket is adott nekik a további életükhöz. Elek egyik fia, Áron fogorvos lett, de megköszönte az apjának, hogy itt megtanult dolgozni és tanulni.
Felnőtt embereknek is sokat jelentett az ittlét. Dóczy Péter színész Pilinszky-előadásokat tartott és Nagy László- meg Ady-verseket szavalt az idelátogatóknak. Egyszer március 15-én piros nadrágban végigjárta zászlóval a tanyát, közben verset mondott. „Akkor megtapasztaltuk, hogy az ünnep nem a tömegben, hanem bennünk van.”
Nagy ajándék volt a gazda számára az autisták lovagoltatása, amivel tizenhárom-tizennégy évig foglalkozott. „Az autistáknak nagy dolog egy program, és ha rendszeresen számíthatnak rá, az nekik a minden.” Elekék nemcsak őket, hanem Down-szindrómás gyerekeket is lovagoltattak. Egyszer az egyikük kedvéért a gazda beindította a nagy teherautót is, ami az egész Zalai-dombságot telepöfögte, de a kisfiú boldog volt tőle.
A gyerekek a lovon mindig megnyugodtak, utána több napig kezelhetőbbek voltak. „Sokan lovagoltattuk őket. Az egyik anyuka nem is akarta ezt elfogadni, azt gondolta, nem olyan értékes az ő fia, hogy ilyen sokan foglalkozzanak vele. A lovagoltatás hozzásegítette a szülőket ahhoz, hogy a gyereküket szégyen nélkül felvállalják mások előtt, így kinyílt számukra a világ.” Elek ebben a történetben azt is meglátta, hogy az egyszerű, oktalan teremtmény, a Pici nevű ló, amin ez a kisfiú is lovagolt, betöltötte a küldetését: a teremtményt közelebb vitte a Teremtőhöz. Később a Pici sokszor feküdt az oldalán, ami rossz jel, dönteni kellett a sorsáról. Április elsején, nagycsütörtökön született, s úgy alakult, hogy akkor is kellett levágatniuk, azon a napon, amikor Jézus önmagát adja eledelül. „Így már könnyebben elengedtem a Picit, Marci fiam vezette az utolsó útjára.”
Kilátogatunk a befagyott tóhoz a két kutyával, Bogánccsal és Negróval meg a macskával, majd hátramegyünk az istállóhoz és az ólakhoz. Az igásló mellett két gyönyörű, hatalmas tehén figyel Elekre, Áldás és Hortenzia. Olyan okosak, hogy a gazdájuk kérésére még puszit is tudnak adni. Ketten vannak, mert a nyolcszáz kilós tehenet szilveszterkor hirtelen le kellett vágni. „Nem állt fel a kedvenc tehenem, vemhes volt, hívnom kellett a vágót. Gyönyörű állat volt. Féltünk, hogy a fekvés miatt kicsapódik a vérsavó, és megsárgul a hús, eladhatatlan lesz. Sietnünk kellett. 536 kiló lett a tiszta hús, ennyi kármentés történt. Ha halogatunk, akkor eláshatjuk az állatot.”
Egy másik istállóban vannak a lipicai lovak. Ében, a csikó augusztus 24-én született, feketén, mivel a lipicaiak sötéten születnek, csak később világosodnak ki. Mézes és Marci, a két szamár is azonnal odajönnek Elek szavára. Vastag, puha téli bundájukból árad a melegség a jeges időben. „Bánt, hogy manapság elzárjuk a gyerekek elől ezt a világot – mondja Elek, miközben a csacsikat eteti. – Annyira jó lenne nyitva tartani a szívüket a természetre, Istenre.”
A véletlenül idetévedőket is megszólította az egyszerűség és a feltétel nélküli szeretet, amit a gazdával beszélgetve érezhettek. Még azt az embert is, aki a Krisna-völgybe tartott, mégis itt lelte meg, amit keresett. A harmóniát a teremtett világgal, önmagával és a Teremtővel.
Szerző: Vámossy Erzsébet
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. február 20-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
