Tisztában vagyok vele, hogy a következő mondat fura lesz, de meg tudom magyarázni. Szurkolok, hogy minél kevesebben osszák meg az alábbi eszmefuttatást. Mert így kevesebb eséllyel jut el a történet főszereplőjéhez, egykori harcostársamhoz, aki aprópénzre váltotta tehetségét.
Az illető képzőművész kerámia szakon végzett, fantasztikus dolgokat csinált már huszonévesen. Annak idején együtt álmodoztunk a közízlés megreformálásáról, koncepciókat gyártottunk arról, hogyan lehetne megkedveltetni az utca emberével a kortárs festészetet, szobrászatot, irodalmat, zenét. Az a bizonyos szakadék már akkor is széles volt, humán szakos egyetemisták is lila ködös, öncélú kísérletezésnek tartották mindazt, ami művészet címén zajlott körülöttük. Vajon honnét eredhet ez, mit rontottak el a tanárok, a szülők (akiket szintén a tanárok tereltek rossz irányba), a média, országunk vezetői…? Megfogadtuk, hogy ha egyszer – bármilyen szinten – döntési helyzetbe kerülünk, mindent megteszünk annak érdekében, hogy a kortárs művészet az emberek életének része legyen, hogy ne idegenkedjenek tőle. Ha például valamelyikünk boltvezető lesz, kidobálja a giccses agyagszobrocskákat a kirakatból. Optimisták voltunk, biztosra vettük, hogy sikerül tennünk valamit.
Azóta sok festék lefolyt a lefolyón, sok összegyűrt papírlap végezte a kukában. Hosszú évek óta nem találkoztunk személyesen, tulajdonképpen azt sem tudtam, mivel foglalkozik mostanában egykori harcostársam, aki családfenntartóként sokakkal egyetemben igyekszik túlélni a következő hónapot. Nemrég még egy iskolában vezetett kerámiaszakkört, aztán leépítették, mint felesleges luxuskiadást. Tegnap viszont kitett egy hirdetést a Facebookra arról, hogy közeleg a húsvét, és ideje új lakásdíszekkel feldobni a nappalit. Eladásra kínál kisebb-nagyobb, különböző színű és díszítésű kerámiatojásokat. Ezek a tojások úgy néznek ki, mintha Disneyrajzfilmekből érkeztek volna: cikcakkosan ketté lettek törve, és kiscsibék kukucskálnak belőlük kifelé. Kedvesen mosolyognak is, hiszen most születtek, előttük az élet. Ne szépítsük: a termékek giccsesek.
Erre egyszerűen nincs bocsánat – gondoltam, amikor megláttam őket. Aztán elolvastam a kommenteket, melyekben az emberek dicsérik ezeket a borzalmakat, gratulálnak az alkotónak, és biztosítják őt rendelési szándékukról. A fotókon látható portéka mennyiségéből ítélve nagyüzemben készülnek az asztaldíszek, vagyis ez lett a fő bevételi forrása annak az embernek, akit valaha egy párizsi szuvenírbögrével is ki lehetett kergetni a világból.
Aztán elszégyelltem magam. Mert jól tudom, hová fejlődött a világ, hogy akik fontosnak tartják a művészetet, azoknak nincs pénzük rá, akiknek pedig lenne pénzük, azok nem érdeklődnek iránta, hanem pont az ilyen giccseket vásárolják. Hogy a megalkuvásra képtelen művészek nyomorognak, a családosoknak pedig még arra sincs joguk, hogy a nyomort válasszák. Sokan feladták céljaikat, a forradalmárokból mesteremberek lettek. Azt is tudom, hogy az illető (aki remélhetőleg sosem találkozik ezzel a cikkel) mit vágna a fejemhez. Azt, hogy én sem könyvek írásából élek, ahogy naiv egyetemistaként terveztem. Hiszen hivatásos írók, vagy hivatásos bármik csak azokból lehetnek, akik kiszolgálják a közízlést.
Példa erre kis csapatunk harmadik tagja, aki gyerekkönyv-illusztrátor lett, de mivel a kiadó kezdetben mindent visszadobott, ami kicsit is elrugaszkodott a kliséktől, hamar megtanult alkalmazkodni, és ma már flegmán gyártja az egyen-karaktereket.
Szóval, kérem önöket, ne osszák meg ezt a cikket. Mert nem szeretnék elveszíteni egy régi barátot.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
