Sokan nosztalgiáznak az 1989-es fordulat előtti időkről, mások pedig előszeretettel ,,diktatúráznak” a mostani állapotokról. Gondoltam, felidézek pár emléket, hátha a múltba vágyók elgondolkoznak.
Hírek Temesvárról
Disznót vágunk Hidvégen. A faluban suttogják, hogy valami történik Temesváron. Lejár a disznólkodás, hazamegyünk. Telefonál Mari kolléganője, akivel együtt kellene menjen „tudszoc” (tudományos szocializmus) vizsgára az első fokozat megszerzéséhez: ,,lehet, hogy nem lesz vizsga”. Jó lenne, ha így volna, mert akkor nem kellene valahogy kinyögni, hogy ,,magyarul beszélő románok vagyunk”. Igaza lett.
A gyárban az emberek csoportokban beszélgetnek, egyesek dolgoznak is. Jön az utasítás, hogy a gyűlésteremben közös tévénézés lesz. Ceauşescut kell meghallgatni a bukaresti nagygyűlésen. Minden osztályról egy ember vegyen részt. A laborból egyik kollégám lesz az áldozat. Megyek a folyosón, szembetalálkozom a gyűlésteremből éppen visszajövő kollégával. Szó nélkül felemeli a kezét, ujjaival egy V betűt formálva. Az ajtóban állt a szakszervezeti elnök, méltatlankodva emlékezteti a körülötte állókat: láttátok, láttátok, hogy mit mutatott? A gyár még jobban megbolydul, de még mindig visszafogott.
Késő este szól a telefon. Baj van a gyárban, nem mennék be? Bemegyek. A gyárudvar tele van emberekkel. A hátsó felén van a hazafias gárda fegyverraktára. Hír érkezik, hogy Brassó felől terroristák jönnek a várost megtámadni. Az embereknek fegyvert kell adni a védekezéshez. A fegyverekkel és lőszerrel tele raktár elé asztalt helyezünk, egy papírra felírjuk a személy nevét, ,,buletinszámát” (személyi igazolvány adatai), hogy milyen sorozatszámú fegyvert és mennyi lőszert kapott. Az emberek sorba állnak. Kelendők a géppisztolyok, de volt, aki géppuskát kért, mert a katonaságnál ahhoz szokott. Minden fegyverhez legalább egy tár lőszer is járt, volt, aki kettőt kért és kapott. Egyiküknek egy gépkarabélyt adtak (a katonaságnál mesterlövész volt), amellyel az adminisztrációs épület tetejéről őrködött. Azután irány a gyár Brassó felőli oldala. Kaptak katonaköpenyt is. Nem volt nagyon hideg, de azért volt, aki egy sorozatot lőtt a levegőbe és a puskacsövön melegítette a kezét.
Rémhírek, tüntetés
A váltás a szakszervezeti gyűlésteremben állomásozott. Itt várakoztunk és hallgattuk a garmadával érkező rémhíreket.
Megvirrad, kezdnek érkezni a buszok a gyárban dolgozókkal. Csak a hátsó ajtót nyitják ki, ahol felszáll egy katonaköpenyt hordó fegyveres és végigsétál a székek között. Ma is előttem van egy széken ülő, riadt tekintetű nő arca, akin látszik, hogy nem ért semmit. Még jó, hogy sok háborús filmet láttunk, és volt mintánk, hogyan kell viselkedni.
Megszervezzük a gyár előtt az útzárat. A fegyveres munkásőrök megállítanak és átvizsgálnak minden gépkocsit, van-e fegyver.
Tüntetés a központban a pártház előtt. Szólok a főnöknek, hogy megyek ki a tüntetésre. Igyekszik lebeszélni, hogy ez veszélyes lehet, de tudomásul veszi. Megyek ki a főtérre. A ,,Jájá” (a szomszéd villamossági gyár) felé kerülök, és a vasúti sínek mentén az állomásig megyek, ahonnan kigyalogolok a főtérre. A sínek mellől még intek a Brassóból ingázó és most éppen hazainduló kollégámnak. Szerinte rá most ott van szükség.
Kiérek a főtérre. Tele van emberekkel, a hangszórókból a megyei párttitkár nyugalomra szólító beszéde hallatszik. Hirtelen kiderül, hogy magyarul is tud. A pártszékház körül katonai teherautók, riadt tekintetű fegyveres katonákkal tömve. Az erkélyen katonák és az emberekre irányított gépfegyver. Kiabálás, le Ceauşescuval, velünk a hadsereg. Újabb csoport érkezik a cigarettagyár és a textilgyár felől. Dörgő hangon skandálják a rendszerellenes jelszavakat. Félelmetes. Egymással szemben a katonák és a tömeg, fegyverek és fegyvertelen emberek. Akkor már mindenki tudja, hogy Temesváron az emberek közé lőttek, de a tömeg csak növekszik.
Egyszer csak a katonák elmennek. Jön a hír, hogy az elvtársak elmenekültek a pártszékház hátsó udvarán keresztül. A tömeg betöri a pártszékház ablakait, benyomul az épületbe és megkezdődik a székház feldúlása. Az ablakokon hajigálják ki a ,,szeretett vezér” Omagiu-könyveit. A tömeg egy része a ,,szeku” székházához vonul. Én hazamegyek, hogy minden rendben-e, majd bemegyek a gyárba. Ott maradok a következő éjjelen is.
Jönnek a terroristák?
A főhadiszállás a szakszervezeti gyűlésterem. A gyár kantinjából kapunk meleg teát, szendvicset is. Járőrök indulnak a városba, a gyár területén géppuskafészket alakítanak ki a gyár kapuja mellé. Hosszú fénnyel közeledik egy autó, kiáll egy fegyveres az útra, kibiztosított géppisztollyal megállítja, majd tovább engedi.
Meleg teát, szendvicset kellene vinni a város szélén, a kert tövében őrködőknek. Az egész városból lövések, géppisztolysorozatok, néha nagyobb robbanások hallatszanak. Egy kollégámmal vállaljuk, hogy elvisszük a teát meg a szendvicset. Botorkálunk a sötétben, egyszer csak ránk kiált valaki: Állj, ki vagy? Állj vagy lövök!, és halljuk a kibiztosított fegyver kattanását. Valahogy meggyőzzük, hogy nem terroristák vagyunk, csak meleg teát és szendvicset hoztunk. Ez többször is megtörténik. Már kezdjük megbánni, hogy elvállaltuk, félünk.
Járőr jön vissza a városból. Fabriciusz ül benne, mutatja a terepjáró ablakát, hogy átlőtték, és a hídon több halottat is láttak. Egy felfegyverzett csapatot a kaszárnyához irányítanak, ahonnan folyamatos gépfegyversorozatok hallatszanak. Lövés dördül a főhadiszálláson. Kiderült, hogy Fabriciusz ,,véletlenül” a falba lőtt.
Újabb hír, hogy terroristák hatoltak be a gyárba. Menjen ki egy járőr. Rám bízzák a vezetését. Fogalmam sincs, hogy mit kell tenni, de egypár fős csapattal megyünk. Senki sem jár az udvaron, a falak mellett lopózkodunk. Egyikünk kitalálja, hogy menjünk fel egy épület tetejére, és onnan nézzünk szét. Felmegyünk, lehasalunk, és a pereméről széttekintünk. Nincs nagyon hideg, a köpeny is melegít. Nem nagyon akaródzik tovább menni. Még heverünk egy darabig, majd visszamegyünk. Újabb hír: Előpatakon lelőttek egy helikoptert.
Hogy jobban teljen az idő, elmegyek a laborba. Töksötétség, sehol senki. Vajon felgyújthatom a villanyt? Felgyújtom, és a számítógépen kezdem begépelni a fegyverek kiosztásakor készített listákat. Jól jött a végén, amikor az érkező segélyekből a ,,védekezésben” résztvevőknek szappant osztogattak.
Míg várakozunk, egy pár töltényből kiszedem a golyókat, hogy majd odaadom a gyerekeknek. Közben egy jegyzetfüzetbe naplót írok. Sajnos, elkallódott. A tévé állandóan megy, egymás után játsszák a Deşteaptă-te române indulót, egymást érik a különböző nyilatkozatok. Szívesen nézzük a végre mosolygó vezetőket. Várjuk, hogy mikor végzik már ki a Ceauşescu házaspárt.
Tovább folyik az ellenőrzés az utakon. Gépkocsi közeleg. Magas rangú tiszt az utas. Elég fennhéjázóan, magyarul kéri számon, hogy a Kézdivásárhely felé vezető út fölötti vasúti hídon még mindig ott díszeleg a Ceauşescut és a kommunista pártot dicsőítő jelszó. Nem akaródzik kiszállni, de amikor meghallja a háta mögött egy géppisztoly csőre töltésének a kattanását, készségesen kiszáll és vonul be a ,,főhadiszállásra” a ráirányított géppisztoly előtt. Másik gépkocsi, újságokat osztogatnak. A Megyei Tükör Háromszék néven, a Cuvântul nou (Új szó) Puntea (Híd) néven jelent meg. Ízlelgetjük a zöld színben pompázó Háromszék szót.
Újra reggel lesz. Újra jönnek a terroristák. Mindenfelől lövések, géppisztolysorozatok hallatszanak. Kollégám közel lakik a főúthoz, telefonál, hogy a felesége menjen hozzánk, mert mi egy kissé félreesőbb helyen lakunk, és azt biztonságosabbnak látjuk. Lehetőleg ne menjenek az ablakhoz, feküdjenek a földre és torlaszolják el az ajtót. Mikor hazamentem, alig tudtunk bemenni a lakásba, annyira jól sikerült az ajtó eltorlaszolása.
Megmérgezték a város kútjainak a vizét – röppen fel a hír. Kocsit kapunk, hogy a laboratórium dolgozóival járjuk végig a város kútjait és vegyünk vízmintát. Nem tudjuk, mit kell keresni, de a szokásos ivóvízelemzéseket elvégezzük. Szerintünk minden rendben. Egyébként kocsiban nincsen hiány. Az ismert szekusok út mentén hagyott gépkocsiit mind munkába állították, kivéve azokat, amelyeknek minden gumiját kiszúrták. A benzin sem volt probléma. Felajánlották, hogy ott a kocsi, a kulcs benne, használjam nyugodtan. De inkább mentem gyalog.
Végre otthon töltöm az éjszakát. Még mindig mindenhonnan fegyverropogás hallatszik. Újra terroristák jönnek. Megszervezzük a lépcsőház védelmét. Eltorlaszoljuk az ajtót és kétóránként váltva egymást, őrködünk a lépcsőházban.
1989 karácsonya
Reggel újra indulok a gyárba. Csókoljátok meg apátokat, szól a gyerekeknek a feleségem.
Hazaérkezem, a lövöldözés alábbhagyott. Ma van a barátunk névnapja, Karácsony. Elmegyünk hozzájuk. Mikor hazaindulunk, újra kezdődik a lövöldözés. Gyakorlatilag senki sincs az utcán, de minden irányból puskaropogás hallatszik. Érdekes módon nem félünk, belefásultunk már ebbe a háborús helyzetbe. Hazablattyogunk. A karácsonyfán csak gyertyák vannak.
Utólag, ismerve a további fejleményeket, már mindent másképp látunk. Meg vagyok győződve, hogy a statiszta szerepet játszottam más kollégákkal együtt egy megrendezett színjátékban. De ezt akkor véresen komolyan gondoltam/gondoltuk. De tény, hogy az emberek nagyon felelősségteljesen viselkedtek. Több ezren jártak állig felfegyverkezve, és gyakorlatilag – két esettől eltekintve – nem történt tragédia. Egy rendőr sem volt az utcán, nem mertek kijönni, és mégis viszonylagos rend volt. Teljes egyetértés volt az emberek között, nem számított, hogy ki a magyar vagy román. A fegyverropogás közben az élet ment tovább.
Szakács Béla, Sepsiszentgyörgy
(vége)
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
