1990. február 9-én Moszkvában tárgyalt James Baker amerikai külügyminiszter. Vendéglátójának, Mihail Gorbacsov pártfőtitkárnak a következőt mondta a NATO bővítésről: „Egy centit sem kelet felé!” (Not one inch eastward!)
1990-ben és 1991-ben óriási viták folytak a NATO jövőjéről, az esetleges bővítésről, és arról, hogy szükség van-e egyáltalán a szövetségre. 1989 végén, 1990 első felében még nemhogy a NATO bővítése, de maga a német egység is botránykő-számba ment jónéhány európai politikusnál! Tulajdonképpen a német egység önmaga is a NATO bővítésének számított, hiszen az NDK beolvadt a NATO-tag NSZK-ba. A CIA akkori igazgatója, Robert Gates később a következőket mondta: „[az 1990-es években] a NATO keleti terjeszkedésének sürgetése ment, miközben Gorbacsovot és a többieket abban a hitben ringattunk, hogy ez nem fog megtörténni”.
George Kennan amerikai diplomata és Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár (Clint Ehrlich, Twitter)
Először 1989 végén a máltai csúcstalálkozón Bush mintegy biztosította Gorbacsovot arról, hogy az USA nem fog előnyt húzni a közép-európai szocialista diktatúrák összeomlásából. Őt követte Genscher NSZK-külügyminiszter, aki 1990. január 31-én a bajorországi Tutzingban mondott beszédében azt mondta, hogy a kelet-európai változások és a német egység nem vezethet egyensúlytalansághoz a szovjet biztonsági igényekhez képest. Hozzátette: ezért a NATO-nak ki kell zárni a keleti bővítést, vagyis azt, hogy a szovjet határokhoz közelebb kerüljön. Ez később a „Tutzingi formula” révén vált ismertté. A német egységet engedélyező Kettő Plusz Négy Szerződés (Moszkva, 1990. szeptember 12.), vagyis a Megállapodás a Végleges Rendezésről, 5.cikkely 3. pontja kimondja: „Külföldi csapatok és nukleáris fegyverek vagy azok hordozói nem állomásoztathatóak Németország ezen részén [a volt NDK területén], illetve nem telepíthetőek oda.” Tehát ha Németország keleti felébe nem telepíthetőek NATO csapatok, akkor a szovjetek jogosan gondolták, hogy a többi közép-európai országba mégannyira sem! 1990 és 1991 folyamán Kohl kancellár, Genscher, James Baker, Miterrand francia elnök, Thatcher és John Major brit miniszterelnökök és Manfred Wörner NATO főtitkár egymás után biztosították a Szovjetuniót arról, hogy biztonsági igényeit figyelembe veszik, illetve, hogy a Szovjetuniót is integrálni fogják az európai biztonsági struktúrákba. Tulajdonképpen 1990. február 10-én Moszkvában Kohl úgy kapta meg Gorbacsov áldását a német egység megvalósítására, hogy ígéretet tett, hogy cserében a NATO nem fog keletre terjeszkedni. Genscher négy nappal előbb Douglas Hard brit külügyminiszternek például azt mondta: „Az oroszoknak biztosítékokat kell kapniuk, hogy ha például a lengyel kormány egyik nap kilép a Varsói Szerződésből, akkor másnap nem fognak belépni a NATO-ba.” James Baker pedig Sevarnadzének megismételte a Genscher-féle álláspontot, majd nem is egyszer, de legalább háromszor elmondta ebben az időszakban, hogy „egy lépést sem keletre”, és kifejezte egyetértését Gorbacsov véleményével, miszerint a „NATO bővítése elfogadhatatlan”. Továbbá biztosította arról Gorbacsovot, miszerint „sem az Elnök, sem én nem szándékozunk egyoldalú előnyöket húzni a mostani folyamatok alakulásából”. Baker későbbi alkalmakon még arról is beszélt, hogy annak, hogy a szovjet érdekszféra összeomlik közép-európában, nem lesznek „győztesei és vesztesei”, továbbá, hogy nem akarják megsérteni a „szovjet érdekeket és a méltóságukat sem”. Az előbbi megállapítás egyébként homlokegyenest szemben ment a nagy hidegháborús hős, Ronald Reagan kijelentésével: „Egyszerű a stratégiám. Mi győzünk, ők vesztenek.” Baker májusban még azt is elmondta Gorbacsovnak, hogy „nem akarjuk elválasztani Kelet-Európát a Szovjetuniótól”.
De hogy valójában miről volt szó, azt a State Department 1990. október 25-én íródott feljegyzése mutatta meg. Eszerint a NATO terjeszkedése azért nem volt napirenden, mivel az Egyesült Államoknak nem állt érdekében egy „szovjetellenes koalíciót” szervezni, ami egészen a szovjet határokig tartana, már csak azért sem, mert ez a pozitív változásokat visszfordíthatná a Szovjetunióban.
A NATO 2016-ban. Azóta Montenegro (Crna Gora) is a szövetség tagja lett. (geopolitika.ru)
Természetesen tudjuk, hogy a nagyhatalmak számára az olcsóbb megoldás – ez esetben az 1989-1990-es európai stabilitás megőrzése és a békés átmenet – mindennél fontosabb. Hogy a diplomáciának megvannak a maga szabályai, és ebben az „őszinteség” és a „nyíltság” (kis szóviccel élve: glasznoszty) sem teljesen úgy érvényesül, mint a hétköznapi életben. Azt is talán érteni véljük, hogy az Egyesült Államoknak, mint a Szabad Világ vezető erejének valahogyan ki kellett énekelni a szovjetek szájából a sajtot. Csakhogy a végeredmény olyan lett, mint amikor az első világháború végén a németeket kitaszították az immár globálissá váló európai klubból. És tudjuk, hogy a németek erre hogyan reagáltak végül is 1933-ban.
Ezen kívül ott van természetesen az az egyáltalán nem elhanyagolható körülmény, hogy a nemzetközi egyezmények – pláne ha csak ígéretek – nem abszolút jellegűek, hanem addig érvényesek, amíg a helyzet jelentősen meg nem változik. Bárdossy László népbírósági perén védőbeszédében a jugoszlávokkal kötött örök barátsági szerződés megszűnéséről a következőket mondta: „Minden nemzetközi szerződés a rebus sic stantibus klauzula mellett jön létre. Ha a szerződés megkötésénél tekintetbe vett, illetve a szerződéskötés alapjául szolgáló körülmények megváltoznak vagy megszűnnek, akkor a szerződés érvénye is megszűnik. Tudom, hogy Eden [brit külügyminiszter] kijelentette: ha nem tudunk nemzetközi szerződést betartani, akkor ne kössük meg. Ezzel szemben mégis meg kell jegyeznem, hogy Anglia is kötött olyan szerződéseket, amelyeket a megváltozott körülmények miatt nem tartottak be.” Quod licet Iovi, azt nem szabad a kisökörnek…
1990 második felére az USA vezetése rájött: tulajdonképpen minek állapodna meg az „oroszokkal”? Hiszen a Szovjetunió elkezdett szétesni, és a következő évben meg is szűnt. Úgy tűnt, hogy az ígéretek a megváltozott körülmények között már nem voltak érvényesek. Immár nem „közös európai házról” meg közös biztonsági struktúrákról volt szó, hanem arról, hogy Oroszországot alárendelt, másodosztályú tagként elnyeli az USA által kialakított poszt-nyugati világrend. Ugyanis Bush elnök több beszédben is meghirdette az Új Világrendet, amelyet afféle jóindulatú, liberális-progresszív hatalomként az USA felügyel. Ezt azonban mások úgy értették: mostantól egypólusú világrend van, amelyben az Egyesült Államok dönt és punktum.
Pedig Oroszországgal meg lehetett volna állapodni. Még most is meg lehetne. Csak ne a közép-európaiak bőrére menjen. Hiszen az ifjabb Bush megígérte: nem lesz több München, nem lesz több Jalta. Azonban ne felejtsük el: egyvalami nem ugrott be a közép-európai országok NATO tagságának kizárására 1990-ben ígéreteket tevő nagyhatalmi politikusoknak. Az, hogy mit akarnak egyáltalán a közép-európai népek? Hátha ők a NATO tagjai akarnak lenni?
Felmerül tehát a kérdés az ifjabb Bush ígéretei kapcsán: mi van, ha a körülmények ismét megváltoztak?
(A „NATO Expansion: What Gorbachev heard” című, a National Security Archives oldalán megjelent összefoglaló alapján)
Máthé Áron
történész, szociológus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
