” Putyin (2007-es szerk.) harcias beszéde olyan volt, mint egy hadüzenet: kíméletlen támadás a nyugati hatalmak által megszerkesztett globális biztonsági építmény ellen.(…) A NATO-bővítést mint árulást ítélte el, szó szerint idézvén egy rég elfelejtett hivatalos ígéretet, hogy ilyen keleti irányú terjeszkedésre sohasem kerülhet sor. De a Nyugattól elszenvedett sérelmek listája ennél sokkal mélyebbre hatolt. (…)

Gyakori, hogy Nyugaton úgy beszélik el a kommunizmus összeomlását és a Szovjetunió végét, mintha egyetlen eseményről lenne szó. Az oroszoknak általában – nem csak Putyin helyi követőinek-, ez két nagyon különböző történet. A legtöbb orosz örült, hogy vége szakadt a szovjet kommunizmusnak és a párt diktatúrájának. Érzelmileg belerokkantak azonban a Szovjetunió szétesésébe, amit nem kívántak és nem is vártak, mert ez volt az ő országuk, a szülőhelyük, a hazájuk. A nemzeti kisemmizettség miatt felgyülemlett harag magyarázza, miért értett egyet sok volt szovjet polgár Putyin megjegyzésével, hogy a Szovjetunió vége volt a 20. század „legnagyobb geopolitikai katasztrófája”. (…) Abban, hogy a rendszerváltás nem bizonyult különösebben népszerűnek, az a fontos ok is közrejátszott, hogy gyötrelmesen nagy terület- és népességvesztés kísérte. Az oroszok döbbenten tapasztalták, hogy egykor hatalmas államukból földrajzilag és demográfiailag összezsugorodott nemzetközi koldul lett, amelynek a fennmaradása a Nyugat jóindulatától függ. Emiatt az oroszok nem voltak hajlandók elfogadni a Nyugat önérdekű narratíváját arról, hogy 1989-91 közös győzelem volt, vesztesek nélkül. Az ancien régime uralkodói, például XIV. Lajos, abban különböztek az olyan modern zsarnokoktól, mint Napóleon, hogy előbbiek elnyomták a népet, az utóbbiak pedig úgy nyomták el, hogy közben arra kényszerítették, mondja magát szabadnak. Az oroszok 1991 után valami hasonlót éltek át. Úgy érezték, a Nyugat azt akarja tőlük, miközben az országuk éppen összeomlik körülöttük, hogy ünnepeljék Oroszország csodás „felszabadulását” a szovjet rabságból. (…) A Kreml mai külpolitikájának elsőrendű célja, hogy leleplezze a Nyugat feltételezett univerzalizmusát, és megmutassa: az álarc mögött kicsinyes geopolitikai érdekek hajszolása rejlik. Ebben a kampányban a leghatásosabb fegyver az ellenség javíthatatlan álnokságának leleplezése a szarkasztikus utánzás módszerével. (…) Amikor Nyugaton felpanaszolták Moszkva agresszív külföldi beavatkozásait, az oroszok többször is azt válaszolták, hogy ők csak azt teszik a Nyugattal, amit a Nyugat ismételten és sértő módon velük művelt.” (Ivan Krasztev- Stephen Holmes: A fény kialszik- A liberális demokrácia válságáról)

Forrás:disszidensblog.blogspot.com
Tovább a cikkre »