Még a 90-es években volt egy bolgár haverom, ő mesélt el egy tanulságos esetet.
Az illető egész életében keresztény hívő volt, el is határozta, pap lesz. Úgy vállalta ezt, hogy már házas volt, sőt volt 1 gyereke (később lett még 2), s hát a papi szakma nem az, amiből gond nélkül meg lehetne élni.
Aztán a teológiai szak negyedik évének végén kiábrándult a vallásból (az ortodox kereszténységből), ő úgy látta, az ortodoxia nem felel meg annak, aminek szerinte lennie kellene a kereszténységnek. Maradt az egyetemen, de immár úgy mint egy idegen. Ő közben egy újprotestáns felekezet tagja lett.
Az ortodox teológia szakon persze van nem csak elmélet, hanem gyakorlat is, így pl. teljesen gyakorlati tárgy is arról, hogyan megy egy istentisztelet. Azaz be kell menni templomba (a kar épületében is van egy kis templom). Ismerős tehát bemegy, de mint immár nem-hívő lazán álldogál, támasztva a falat, demonstrálva, hogy ő nem ortodox. Aztán hirtelen mintha villám csapna bele, egy égi hang beleüvölt a fülébe:
- Te meg mit művelsz?
- Semmit, de én ezekben a külsőségekben nem hiszek. – az ismerős bátran beszélgetni kezd Istennel.
- Leszarom miben hiszel, akkor se állhatsz így. Mit szólnál ha valaki bemenne a te mostani gyülekezetedbe, s ott elkezdene azzal hivalkodni, hogy ő nem hisz a ti külsőségeitekben? Szóval vagy takarodj ki, vagy viselkedj emberi módon! Azt meg senki se várja el tőled, hogy ebben vagy abban higgy is.
Ismerős gyorsan felfogta. S azonnal megértette hibáját, majd javított magatartásán.
Viszont azonnal felmerült: lehet-e ezt abszolutizálni? Hiszen ha lehetne, az bármilyen demonstratív alakban kifejezett ellenvéleményt tilalmassá tenne.
A kérdés nehéz, mert nehéz a határt megvonni. Végül arra jutottunk: ott ahol az érzelmi, lelki szál túlsúlyban van, ott nem ildomos nem megadni a tiszteletet. Máshol viszont ennek semmi akadálya. Azaz egy politikai gyűlést meg szabad zavarni, de egy vallásit sose: ha egy vallás ellen tiltakozunk, a kritika más módját kell találni.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
