Tárca a Szalonban.
Mindig is szkeptikus voltam azokkal a hangokkal szemben, amelyek azt állítják, hogy a mai gyerekek hülyék. Ezek a negatív tónusú általánosítások többnyire arra figyelmeztetnek, hogy korunk fiatal korosztályának tagjai túl sok időt töltenek el az interneten, ha pedig ezek a gyerekek nem az említett világhálós platformon tevékenykednek, akkor – e borúlátó álláspontokból kiindulva – csak és kizárólag számítógépes játékokkal játszanak.
A sztereotípiák megfogalmazói szerint áthidalhatatlan a generációk közötti intellektuális különbség, és a digitális világban szocializálódó nebulókból felnőtt korukra csak és kizárólag nyálukat csorgató funkcionális analfabéták válhatnak. A feltevés bizonyos esetekben természetesen igaz is lehet, azaz egy részben létező jelenségről beszélünk: ha rajtam múlna, ezt a problémát úgy kezelném, hogy a fiatalabb korosztálynak betiltanék bizonyos, rájuk nézve káros médiatartalmakat; sőt, emellett már az általános iskolai oktatásba is bevezetném a média tanítását, ez ugyanis kétségbevonhatatlanul korunk legfontosabb és a legtöbb veszélyt magába integráló kommunikációs csatornája.
Arra azonban, hogy a digitális bennszülöttek generációja értelmes dolgokra is fel tudja használni a világháló nyújtotta lehetőségeket, ékes példa Lacika, az öcsikém. Lacika decemberben lett tizenegy éves, és csak most kezdett el történelmet tanulni. Őt azonban, bár jó jegyeket visz haza, a szabadidejében nem a tanórákon megismert történelmi események kötik le: az érdeklődése ennél egy kicsit széleskörűbb. Lacika ugyanis a huszadik század nagy kedvelője, a „szakterülete” pedig leginkább a második világháború. Mivel nem egy városban élünk, ezért általában írásban vagy videóhíváson keresztül kommunikálok vele.
A kisfiú körülbelül két hónapja tette fel a világháborúval kapcsolatos első kérdését. Emlékszem, szombat este volt, tíz óra körül. Az öcsikém nem kertelt, nem az a típus; az üzenet komoly, határozott és egyértelmű: „Tomi, beszélhetünk a nácizmusról?”, írta. Meglepődtem, de természetesen igent mondtam. Mi mást tehettem volna? Van-e annál jobb szombat esti program egy magányosan otthon dekkoló bölcsésznek, mint a tizenegy éves kistestvérével megbeszélni a nácizmust? Lacika meglepően otthonosan mozgott a témában: említette Martin Bormannt, Rudolf Hesst és Reinhard Heydrichet, úgy, hogy hosszasan számolt be az utóbbi ellen elkövetett merényletről is, amelyet egy hiteles, pár éve megjelent dokumentumfilmben látott: gondolom, az interneten nézte meg a videót. Még jó, hogy ezek a mai gyerekek tényleg csak hülyeségekre használják a világhálót. Nekem tizenegy évesen annyi volt a teljesítményem, hogy befőttesüveggel a kezemben szöcskéket hajkurásztam, az érdeklődésem pedig kimerült abban, hogy hosszasan szőttem a terveimet a pokémonmesterségről; ő viszont – mert a digitális kultúra ezt lehetővé teszi és mert szereti a témát – a szabadidejében történelmi dokumentumfilmeket néz.
Pár héttel később, amikor Lacika játék helyett újra csak értelmiségi diskurzusra vágyott, egy hosszú, az eseményeket jól bemutató Csernobilről készült portrét küldött. Miután megnéztem, felhívott és ugyancsak beszámolt róla: „láttad azt a játszóteret Pripjatyban?”, kérdezte érdeklődően, „még át sem adták, amikor elköltöztették onnan az embereket”, fűzte hozzá. A kisfiú azonban nemcsak beszámol, hanem gyakran kérdez is az általa „kutatott” eseményekről.
Érdeklődött már az ateizmusról, a normandiai partraszállásról, a sztálingrádi csatáról, a Hirosimában és Nagaszakiban ledobott atombombákról és Kennedyről is, de a számomra leginkább megfoghatatlan és legnehezebben megválaszolható kérdése az volt, hogy: „mi az a propaganda?” Ennek az elmagyarázása, bevallom, komoly gondot okozott. Mégis, hogyan lehet körbeírni egy gyereknek a propagandát? Valahogy talán sikerült neki definiálnom a kifejezést, és bíztam abban, hogy nem rontottam el semmit sem az erről szóló eszmefuttatásaimmal. Remélem, Lacika a tanultak – és persze a magyarázataim – alapján nem a lehető legrosszabb következtetéseket vonja le. Mondjuk azt, hogy a propaganda segítségével történő „végső megoldás” újratervezését és az élettér kiterjesztését korunkban leginkább egy valamivel lehet véghez vinni: globális atomtámadással.
Apropó, nácizmus: a napokban éppen Hitlerről diskuráltam vele. Kicsit féltem is attól, hogy letiltanak minket a Facebook algoritmusai. Mégis mit mondanék a barátaimnak és az ismerőseimnek akkor, ha megkérdeznék, miért is tiltottak le engem a Facebookról? Azt, hogy azért kaptam ezt a büntetést, mert a korához képest kimondottan intelligens tizenegy éves kistestvéremmel tárgyaltunk Adolf Hitlerről? Ki hinné ezt el nekem? Senki. Szóval az érdekesség kedvéért elküldtem Lacikának Hitler képeit, majd megkérdeztem tőle, tudta-e, hogy a diktátor eredetileg festő volt. Miután megnézte a képeket, az öcsikém humorral reagált: „nem is rossz egy nácitól”, írta. Ehhez pedig hozzátette az „inkább lett volna művész Führer helyett!” mondatot. A kisfiúnak megint igaza van: valóban egy jobb világot élnénk, ha a nácivezért felvették volna a képzőművészeti egyetemre. A gondolatmenetét ekkor Lacika egy újabb, Hitlerre vonatkozó kifejezéssel zárta le; mindössze ennyit írt: „szerencsétlen”. Jó érzés volt tudni, hogy nem szimpatizál a náci ideológiával. Hitler leszólása után gyermeki kedvességgel tette hozzá, hogy: „én is szoktam festeni”. A kiskorúságára való tekintettel nem mertem neki szarkasztikusan-viccesen megjegyezni a fejemben megfogalmazódott remélem-hogy-a-festészeten-kívül-nincs-más-közös-benned-és-a-Führerben szavakat: a korából adódóan valószínűleg nem lenne még vevő az ilyen humorra. Időközben persze becenevet is adott nekem.
A közösségi csatornás kommunikációban én lettem Roosevelt, és mivel empatikus, ezért átírta a saját nevét is: ő lett Churchill. Megnyugtató konstatálni a tényt, hogy jó munkát végeztem: a második világháború vonatkozásában velem együtt, úgy tűnik fel, ő is a humánusabb-szimpatikusabb oldalon áll. Persze Rooseveltnek és Churchillnek is megvan a maga keresztje, de az már egy másik szint. Közös beszédtémáink a rajzain is megjelentek. Lacika ugyanis lefényképezte és elküldte nekem a vízfestékkel készített képeit: Pearl Harbor, Sztálingrád, Hirosima, Csernobil. Én húsz évvel ezelőtt még házakat és kerteket, továbbá Dragon Ball-figurákat és a már említett pokémonokat festegettem – mindössze ennyiből állt a tudományom. A mai gyerekek meg hobbiból lerajzolják Pearl Harbort úgy, hogy körülbelül öt év múlva fogják venni azt az iskolában. Innen üzenem a 21. század nebulóit ostobának tartó személyeknek, hogy ha lehet, akkor inkább a saját nemzedékük miatt nyugtalankodjanak.
Néha önző felnőttként csupán azt sajnálom, hogy egyelőre nem az irodalom az, ami ennyire megragadta a kistesóm figyelmét; mekkora poén lenne, ha olyanokat kérdezne tőlem, hogy mi az az egzisztencializmus, vagy, hogy olvastam-e már a Száz év magányt, de persze így sincs okom panaszra: látva a szellemi aktivitását, könnyen lehet, hogy ez az idő is eljön. Ugyanakkor azt hiszem, kimondottan jó dolog nagytestvérnek lenni, és jó a saját bőrömön megtapasztalni, hogy – bár fontos és gyakran jogos a figyelmeztetés – mennyire nincs igazuk azoknak, akik a mai gyerekek intellektusáért és napjaink fiatal generációjának totális szellemi hanyatlásért aggódnak.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
