Születésnapi beszélgetést készítettünk Szakonyi Károllyal. Az október végén 90. születésnapjához érkezett Kossuth-díjas íróval arról beszéltünk, miért nem lett színész, hogy tudott-e rézkarcot eladni, és hogy mit adtak neki a nők. „Semmi sport, meg ilyesmi” – feleli arra a kérdésünkre, hogy miként tartja magát szellemileg-fizikailag ilyen frissen. Új kötete A csend napjai címmel karácsonyra jelent meg.
Fogvacogtató hidegben üldögélünk a budapesti Móricz Zsigmond körtéri Gomba nyitott előterében. Ujjaim szinte ráfagynak a magnóra, Szakonyi Károlyt még a zord időjárás sem zökkenti ki a tőle megszokott nyugalmából. Odabent a kávézó melegében persze jobb lenne beszélgetni, de sokan vannak, nagy a lárma, az erős háttérzaj elnyomná a felvételt. Régóta ismerjük egymást. Fiatalon bomlottak érte a nők, inkább színésznek vélhették, akik nem ismerték, most az ősz hajával is férfiasan vonzó jelenség. Már nem írókám, ahogy a Madách Színház büfés nője nevezte anno, hanem író! Méghozzá elismert, megbecsült, népszerű író, akinek máig játsszák a darabjait, tévéfilmjeit, rádiófelvételeit, olvassák az írásait, novellisztikáját.
Kilencvenéves lettél. Milyen érzés?
Különös. Pláne, ha arra gondolok, hogy amikor fiatal voltam, az ilyen korú emberek már öreg bácsik voltak. Matuzsálemek. Most pedig úgy vagyok ezzel, hogy a belső világom nincs szinkronban a naptári évemmel. Hála Istennek, még rendelkezem a szellemi frissességgel, és kilencvenévesen is dolgozhatom. Hogy miért? Mert az írást nem lehet abbahagyni. Az embernek van egy belső kényszere, hogy dolgozzon, létrehozzon valamit, ami értékes. Jó vonzás ez, amiben élek. Mindennap dolgozom, magáért a munkáért. Minden reggel azzal ébredek, hogy kell tennem valamit. Nem ülhetek tétlenül. Bár kissé csökkent az energiám és hamarabb elfáradok, mint korábban, de az írást nem hagytam abba.
Tudom, hogy az 1950-es években jelentkeztél a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára, de nem vettek fel. Ha felvettek volna, most színész lennél. Melyik állt közelebb hozzád: a színészet vagy az írás?
Mindkettő. Az írás korábban foglalkoztatott már, de érdekelt a képzőművészet is. A festészet. Gimnazista koromban jelentkeztem a színjátszó csoportba, ott kerültem közel a színházhoz. Valójában a különböző művészetek egyszerre mozgatták meg a fantáziámat. Később aztán kiderült, hogy a sok közül melyik számomra a legfontosabb. Az írás. Az első novellám 1958 decemberében jelent meg a Népszabadság vasárnapi számában, Kuzmics fusizik címmel. Ezután sorban jelentek meg novelláim az Élet és Irodalomban, a Jelenkorban, a Népszavában, az Új írásban, a Kortársban. És még sok helyen.
De előtte voltál minden: segédmunkás, csomagoló, raktáros. Majd anyagbeszerző, kocsikísérő, telepvezető Kecskeméten, be – tanított munkás a Zuglói Kötöttárugyárban, rézkarcügynök a Képzőművészeti Alapnál.
Bevallom, hogy nem tudtam eladni egyetlen rézkarcot sem. De arra nagyon jó volt ez a melós korszakom, hogy megismerjem a munkások, az úgynevezett hétköznapi kisemberek életét, és valódi, életszagú cikkeket, kisnovellákat írjak róluk a lapokban. Akkoriban ezekből hiány volt a sajtóban. Íróként nagy hasznát vettem munkásként szerzett tapasztalataimnak. Az így szerzett élményeimet ott én mind elraktároztam, és később felhasználtam a darabjaimban.
Szakonyi, miután kijárta az élet iskoláját, majd szabadúszó újságíróként széles körű ismertségre tett szert a korszak legnívósabb lapjaiban, irodalmi folyóirataiban, visszatért oda, ahová mindig is vágyott: a színházhoz. 1963 nevezetes fordulópont az életében. A Nemzeti Színházhoz kerül, mint dramaturgiai ösztöndíjas, megismeri a színház belső világát és még abban az évben bemutatják Életem, Zsóka! címmel első darabját. Ettől kezdve megváltozik az élete, szorosan kötődik a színház világához.
Mit éreztél az Életem, Zsóka! premierjén, 1963. december 13-án?
Földöntúli boldogságot. Ez volt a színházi belépőm. Nagy volt a tét. Ha megbukik a darab, abba belehaltam volna. De olyan ragyogó szereposztással állították színpadra, hogy kívánni sem lehetett volna jobbat. Domján Edit, Kállai Ferenc, Sinkovits Imre nem alakították, hanem megélték a szerepeiket, a közönség tombolva ünnepelte őket minden előadáson. Jó indulás volt ahhoz is, hogy felfigyeljenek rám a hazai színházak. Először a Madách, majd a Vígszínház, utána újból a Nemzeti, végül a vidéki színházak is befogadták a darabjaimat.
Egy csapásra befutott szerző lettél! Hallgattalak a rádióban, néztelek a tévében, ott ismerkedtünk meg egy forgatáson.
Már mondom is, hogy melyiken: az egyik A francia tanya volt, a másik a Három dobás, hat forint. Mindkettőt a férjed, Radó Gyula rendezte, maradéktalanul megvalósítva az elképzeléseimet. A szereposztás szintén nagyszerű volt. A francia tanyában Makay Margit, Drahota Andrea és a sajnálatosan korán eltávozott, tehetséges fiatal színész, Kiss István játszott. A másikban olyan színészek keltették életre a figuráimat, mint Páger Antal, a fiatal Blaskó Péter, Tábori Nóra és Csikós Rózsi, az operett egykori sztárja, akinek ez volt az első prózai filmszerepe. Ugyancsak a férjed rendezte a lengyel televíziónak az Adáshibát, lengyel színészekkel, ezt sajnos nem láttam. Nem tudni, miért, nálunk nem mutatták be a tévében.
Életed nagy részét színházban, színészek között töltötted. Bejártál a próbákra, elmentél a forgatásokra, találkoztatok a színházi társalgóban, a rádió Pagodájában, fogadásokon. Egyszóval részese voltál a csodának, amit úgy hívnak, hogy színház. Melyik színészi alakítás tetszett legjobban?
Nehéz erre válaszolni. Nagy szerencsémre a kor legjobb színészei játszottak a darabjaimban. Domján Edit szenzációs színésznő volt. Csodálatos volt találkozni vele, látni a próbákon és a színpadon. De elmondhatom ugyanezt Kállai Feriről, Haumann Péterről, Mensáros Lászlóról, Márkus Lászlóról, Máthé Erzsiről a Hongkongi parókában, vagy az Adáshiba összes szereplőjéről. Ez volt a legnagyobb sikerem, mert a hetvenes években elsőként keltette fel a világ figyelmét. Bemutatták számos országban, Németországtól Tádzsikisztánig, itthon még most is játsszák, a pécsi színházban. Kivételesen a hazai sajtó is csak jót írt róla. Ilyen addig még nem fordult elő. Még engem is meglepett. Ezt annyira jól eltaláltuk, hogy ma is aktuális.
Még nem találkoztam olyan emberrel, aki rosszat mondott volna rólad. A színészek, rendezők kedvelnek, mert jó darabokban jó szerepeket írsz nekik. A közönség imád, a hivatalos elismerésekben sem szenvedsz hiányt. Ami jár, azt meg is kaptad: kitüntettek a Nemzet Művésze címmel, megkaptad a Kossuth- és József Attila-díjat, a Prima Primissimát, és még hosszan sorolhatnám, hány elismerésben részesültél. De ami mindennél többet ér: kilencvenévesen is bent vagy az irodalom fősodrában. Most min dolgozol?
Lassan harminc éve jelent meg a Lyukasóra című irodalmi folyóirat, ennek vagyok a főmunkatársa, állandó vezércikkírója. Természetesen egyéb írásaim is olvashatók benne. Ezenkívül készítek egy online folyóiratot, az Újírást, a régi print folyóirat, az Újírás emlékére, Farkas László szerkesztő vezetésével. Már a 37. számnál tartunk. Egyelőre nem próbálkozom nagyobb lélegzetű művekkel, de nem zárom ki ennek a lehetőségét. Ha úgy érzem, eljött ennek az ideje is, akkor belevágok. Nemrég írtam egy könyvet. Nincs százoldalas sem. Az a címe, hogy A csend napjai. Az öregedésről szól, december végén, karácsonyra jelenik meg.
Szerintem most is nagy sikere lenne olyan darabnak, amilyen az Adáshiba volt.
Talán az lenne, talán mégsem. Kiszámíthatatlan, hogyan reagálna a közönség egy a napjainkban játszódó Adáshibára vagy ahhoz hasonlóra. Lényegében ugyanúgy élnek az emberek, mint régen: rohannak, elfoglaltak, hajszoltak és persze, kíváncsiak az új darabokra, filmekre is, de ehhez nem kell egész este bámulni a képernyőt. Nagyon felgyorsult a technika. Bárhol megnézhető bármi az okostelefonokon. Ha csak azt veszszük, hogy régen beültünk a szerkesztőségbe, kávéztunk, beszélgettünk, kényelmesen belefért ez is az időnkbe. Most viszont elektromos úton küldjük a kéziratokat, nem találkozunk személyesen egymással. E-mailezünk, sms-ezünk egymással, ez is növeli a távolságot az emberek között.
Melyik korban szeretnél élni, ha választhatnál?
A 20. század szép lehetett volna, ha a két világháború nem sodorja esztelen öldöklésbe az egész világot. Az a gyalázat, amit elkövettek, lemoshatatlan erről a századról. Az ezredfordulón még reméltük, hogy a 21. század jobb lesz, az elkövetett bűnöket talán nem fogja megismételni, de sajnos tévedtünk. A múlt században fogant és az új korban született új nemzedék átörökíti az elődök bűneit. A szenvedését, sérelmeit is. Igazában jól élni a reformkorban lehetett nálunk. Akkor lett világváros Budapest, akkor virágzott az irodalom és a művészet összes ága, bölcs politikusok ültek a Parlamentben, s a falusi tanítók – a nemzet lámpásai – világosságot gyújtottak a tanyavilág sötétségében is.
Nekik köszönhető, hogy író, olvasó, színházkedvelő nemzet lettünk. Változtathat ezen a digitális eszközök rohamos fejlődése?
Olyan értelemben, hogy bárki írhat és kiadhat, megjelentethet könyveket, igen. Persze, ahol tömegesen
jelennek meg a művek, minden kontroll nélkül, ott kijönnek a remekművek is. Viszont a mennyiség megosztja a közönséget. Már most érezhető, hogy kevesebb a milliós példányszámban kiadható könyv, a kiugróan sikeres színpadi előadás. Ez nem mindig jelent gyenge minőséget, inkább a figyelem szétszóródását. Mióta feltaláltuk a kereket – sokak szerint azt kellett volna megölni, aki kitalálta –, azóta rohamos tempóban megy előre a világ. Egyre nehezebb követni ezt a digitális világot, ahol minden szó, betű elszáll, nyomtalanul kitörlődik a múlt és vele az emlékeink.
Naiv kérdés, de felteszem: eltűnik a Gutenberg-galaxis is?
Talán a könyvnyomtatás megmarad. Most minden egyszerre létezik: a nyomtatott és a digitalizált eljárás. Ezzel nincs semmi gond. Később lesznek olyan változások is, amelyeket most még elképzelni sem tudunk, de a Gutenberg-galaxis nem fog eltűnni. Nekünk, íróknak arra kell törekednünk, hogy megőrizzük azt a világot, amit szeretnénk örökül hagyni az utódainknak is.
Villámkérdésekkel is készültem. Emlékszel az első szerelmedre?
Ó, hogyne! Hatéves voltam. Az óvónőképzőbe jártam, ahol fiatal lányok tanulták a szakmát, és volt egy helyes kislány, aki nagyon tetszett nekem.
Soha nem csalódtál a nőkben?
Nem tagadom, mindig erős volt bennem a vonzalom a nők iránt. Nem okoztak csalódást, sőt ellenkezőleg: sokat köszönhetek a nőknek. A szeretetüknek, az odaadásuknak. Ezért nagyon hálás vagyok és szeretettel gondolok mindegyikre, főleg a feleségeimre, mert nagyon sokat köszönhetek nekik.
Hány feleséged volt?
Öt. Ketten már nem élnek, a többiektől elváltam, a jelenlegi Seres Gerda újságíró, vele konszolidált házasságban élünk. Van egy kisfiunk is.
Csak írsz, vagy olvasni is szoktál?
Gyerekkoromtól kezdve folyamatosan olvastam, ezt soha nem lehet abbahagyni, de ma már ez is másként megy. Belenézek, belelapozgatok a könyvbe, de ha úgy érzem, nem felel meg az ízlésemnek, leteszem. A jó könyvet nem lehet abbahagyni. Így vagyok az írással is. Ha az első oldal nem sikerül, abbahagyom, nem kínlódom vele.
Kedvenc könyved?
Hosszú lenne felsorolni. Gyerekként mindig könyvet kaptam karácsonyra, azzal behúzódtam egy sarokba, és boldogan faltam a betűket. A fiatalkori olvasással kialakul egy stílusérzék és kritikai érzékenység, amely egész életünkre meghatározza az ízlésvilágunkat. Mivel a hazai és a világirodalom klasszikusain nőttem fel, mindig visszatérek hozzájuk. Melósként Balzac regényeit olvastam, ötvenévesen elővettem az Érik a gyümölcsöt, hogy felidézzem a fiatalságom emlékeit. Ötvenes éveimben Móricz Zsigmondot szerettem, hetven-nyolcvan évesen Csehovra éheztem rá.
Hobbid?
Nincs. Semmi sport, meg ilyesmi. Gyerekkoromban bicikliztem, kirándultam, sokat mászkáltam a hegyekben, de nem sportszerűen űztem. Egyetlen hobbim, hogy leülök a fotelbe és gondolkodom. Ma már el is alszom benne.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
