Az összes résztvevő közül ő sajnálta a leginkább, hogy az Év sportolója-díjátadón a megszokott színházas-műsoros gálát járványügyi minimálverzió váltotta fel. Zuzana Rehák Štefečeková nagyon szeret kötetlenül beszélgetni más sportolókkal – és szerencsére az újságírókkal is. Így a sokadik tévéstábnak adott interjú után is készségesen megválaszolta az Új Szó kérdéseit is a szavazáson második helyen végzett olimpiai bajnok sportlövő.
37 évesen, kétszeres anyukaként ért fel a csúcsra, olimpiai bajnok lett, és abszolút világcsúcsot állított fel a selejtezőben. Minek köszönhető ez a siker?
A férjemnek köszönhetően sportolhatok, nélküle ez nem menne. A két gyerek körüli dolgokat ő menedzselte, míg én az olimpián szerepeltem, a paralimpia idején pedig szerepet cseréltünk. De mi már a gyerekek születése előtt megbeszéltük, hogy nem vonulunk ki a sport világából, mindent ehhez igazítunk, így nagyon gyakran velünk utaznak.
A fiúk, Nathan és Noah mennyire élték át a versenyt?
Még nem nagyon tudatosították, miről van szó. A kisebbik, Noah még egyáltalán nem, Nathan már egy picit értette, hogy itthon azért kell rengeteg kötelezettségnek eleget tennem, mert jó eredményt értem el. Minden tévéstúdióba vittem őket magammal, és egy hét múltán Nathan elém állt, hogy akkor ő is gratulál az éremhez. Akkor döntöttem el, hogy jobb lesz egy picit kivonni őket ebből. Szerencsére ahogy megkezdődött az óvoda, már könnyebb dolgom van.
Vagyis akkor külön lehet választani a sportolói szerepkört az anyukaságtól?
Igen. Otthonról még anyukaként lépek ki, gyakran fájó szívvel, csak megpuszilva a még alvó gyerekeket, De ahogy beülök például a kisbuszba, ami a repülőtérre visz, onnantól már sportoló vagyok.
Térjünk is vissza erre a síkra. Ekkora siker után hogyan tovább, van még motivációja a folytatáshoz?
Mindig azt tartottam, hogy nem az az érdekes, ha valaki egyszer nyújt kiugró teljesítményt, hanem ha folyamatosan a topon tud lenni. Ha ez így lesz, és továbbra is érdekel majd a lövészet, akkor gond nélkül folytatni fogom. Nagyon remélem, hogy a 2024-es párizsi olimpián is ott lehetek, és hogy ott lehetnek majd nézők. Megváltozott a kvalifikáció, csak három versenyen lehet kvótát szerezni.
Tokióban hogyan élte meg a világcsúcs születését, azt, hogy a kvalifikációban mind a 125 korongot eltalálta?
Néha sikerült ehhez hasonlót elérnem edzéseken is, de alapvetően inkább versenyző típus vagyok, jobban megy a lövészet élesben. Az olimpia elején Denisa Baránková íjász egyéni rekordot ért el, akkor azt mondtam magamban, ez milyen szuper dolog, aztán pedig lemásoltam a példáját. Lépésről lépésre haladtam, az első versenynapon mindenféle elvárás nélkül mentem ki a lőtérre. Aztán már rosszabbul aludtam éjjel, megjelent a stressz, de Janka Špotáková kolléganőmnek köszönhetően sikerült úrrá lennem rajta. Még az utolsó lövés előtt is átvillant az agyamon, hogy mi lesz, ha nem találom el a korongot, de nyugtattam magam, hogy nem én leszek az első és az utolsó sem, akivel ez megtörténik.
A döntőben sem sokkal maradt el ettől az eredménytől. Mikor hitte el, hogy megvan az aranyérem?
Egy lövéssel hamarabb is, mint kellett volna, még nem volt zsebben az arany. Elszámoltam a dolgot. Láttam, hogy az edzőm, Branislav Slamka még nem ájult el az örömtől, aha, gondoltam, akkor mégse vagyok még olimpiai bajnok. Szóval csak az utolsó korong után voltam biztos benne, akkor már ellenőriznem sem kellett a dolgot.
A jó felkészülés volt a siker titka?
Az olimpia előtt három hetet készülhettem Olaszországban, többet, mint eredetileg terveztem. Ez is sokat segített, meg hogy fejben úgy állítottam be magam, hogy ne kerüljek nyomás alá, mindig azt nyilatkoztam, nincs konkrét elvárásom Tokióban, csak legyek elégedett magammal. Igyekeztem nem tudatosítani, hogy ez egy olimpia, hanem arra gondoltam, hogy ugyanolyan verseny, mint a többi. A lőtéren pedig ez maximálisan sikerült is.
És vélhetően az sem rossz, hogy flegmatikus típus.
A lőtéren még flegmább vagyok, mint egyébként… 26 év alatt rengeteg versenyen szerepeltem már, még inkább nyugodtan tudok odaállni a lőállásba. Már eddig is sokat elértem, nem kell senkinek semmit bizonyítanom, örülhetek, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, fizetnek is érte, gyerekek mellett is folytathatom… Egyszóval örülök annak, hogy a lőtéren lehetek.
Az ankéton elért 2. helyért járó díj átvételekor azt mondta, a lényeg a trófea, a rajta levő számok kevésbé érdekesek. A lelke mélyén azért nem csalódott, hogy világcsúcsot elérve, olimpiai bajnokként nem ön lett az Év sportolója?
Ha csak a sportnak élnék, és nem lenne családom vagy más fontos dolog az életemben, biztosan jobban zavarna a dolog. Nem igazán lehet összemérni a sportolók teljesítményét. Ha két olimpiai aranyérmes közül kellene választani, szintén nem lehetne eldönteni, melyik ér többet. Peťa Vlhovának megvan az az előnye, hogy hosszú az idénye, folyamatosan gyűjtögette a jó helyezéseket, végül pedig megszerezte a nagy kristályglóbuszt. Az ország lényegében egész évben az alpesi sí lázában égett.
Viszont ön pedig majdnem kétszeres ötkarikás érmes lett, Varga Erikkel a 4. helyen végeztek vegyes párosban. A sportlövészet technikai sportág, mégis fontos, hogy emberileg is jól kijöjjön a társával?
Én nő vagyok, így ez nekem nagyon fontos. Muszáj, hogy jól kijöjjünk egymással, mert anélkül nem lehet jó eredményt elérni. Technikailag nincs közünk egymáshoz, mindenki meglövi a maga adagját, csak összeadják az eredményeinket. De nekem nagyon fontos, hogy ténylegesen egy csapatot alkossunk, és egy irányba húzzunk.
És Erik megfelel ennek a kritériumnak? Milyen embernek ismerte meg?
Maximálisan profi. A műtétje utáni visszatérésénél is megmutatkozott ez, de abban is, ahogy az évek múlásával egyre jobban odafigyel a regenerációra, a tornagyakorlatokra. Másrészt pedig ő olyan ember, akihez bármivel fordulhatok, bármilyen ügyben számíthatok rá.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
