A bánsági sváb származású Andreas Straub atyával a Banater Post készített interjút, amelyből részleteket közlünk.
A szülőföldjéhez ragaszkodó, bánsági sváb közösségből származó Andreas Straub lelkipásztor a mai napig szoros kapcsolatot ápol honfitársaival, és mindig elérhető mindenki számára. Papságának 60. évfordulója alkalmából Katharina Schmidt, a szentannai Heimatortsgemeinschaft (HOG) társelnöke készített vele interjút.
– Straub atya, 2021. december 8-án ünnepelte papságának 60. évfordulóját. Egy ilyen jubileum jó alkalom a visszatekintésre. Kezdjük gyermek- és serdülőkorával. Újaradon nőtt fel, tanár szeretett volna lenni. Milyen emlékei vannak azokból az időkből?
– Szeretettel emlékszem vissza gyermek- és ifjúkoromra, a szülői házra, családomra és barátaimra. Rendezett körülmények között nőttem fel édesanyámmal, Katharinával és édesapámmal, Franz Straubbal, Magdalena nővéremmel (férjezett nevén Raaber) és Franz Straub lelkipásztor testvéremmel. A család legfiatalabb tagjaként sok törődést és szeretetet kaptam. Ez a tapasztalat, valamint az egymás iránti felelősség és törődés vezérelt a pályaválasztásomban. Érdekeltek az emberek örömeikkel és vágyaikkal, már gyermekként is szerettem volna találkozni velük és kísérni őket. Így természetes volt, hogy eredetileg a tanári pályát választottam. Nagyon vallásos családban nőttem fel, ministráltam, lenyűgöztek a szentmisék, valamint a papság. Ez formált engem, és ez volt az egyik oka annak, hogy pap lettem.
– Ez a tanúságtétel megerősíti az otthoni nevelés és a papokkal való kapcsolattartás fontosságát a papi hivatások tekintetében. Miután elvégezte a tanítóképzőt, Temesváron két féléven keresztül matematikát és fizikát tanult. A nagy fordulópont 1954-ben következett be: Isten kopogtatott, és Ön válaszolt hívására. Honnan tudta, hogy Istennek más tervei vannak?
– Útmutató volt számomra az élet mélyebb értelmére vonatkozó kérdés: honnan, mire és hová vezet az én, a mi életutunk? Gyorsan rájöttem, hogy az istentelenségnek és a materializmusnak semmi értelme, többnek kell lennie. Szóval elkezdtem keresni. Az akkori politikai valóság és a megtorlások, amelyeknek a katolikus papok ki voltak téve, mély nyomot hagytak bennem. Olyan példaképek, mint Márton Áron és Pacha Ágoston püspökök, valamint útitársaim késztettek arra, hogy pap legyek. 1954-ben, Pacha püspök ravatalánál meg voltam győződve arról, hogy papként ezt az utat választom. A „Kopogtató Jézus” kép a Jelenések könyvéből (Jel 3,20) végigkísért papi életem során. Még most, advent idején is találkozunk ezzel a motívummal. Jézus szívünk ajtajában áll és kopogtat. Hogyan reagálunk? Meghalljuk életünkben a kopogást? Vágjunk neki, hisz csak egy válasz van: követni Őt.
(…)
– A papi életben vannak pozitív élmények, de vannak keresztek és megpróbáltatások is. Hogyan élte meg ezeket a különleges helyzeteket, és honnan merített erőt a kitartáshoz és a továbblépéshez?
– Mindig is tisztában voltam azzal, hogy aki hisz és bízik Istenben, soha nincs egyedül. Ez az alapvető meggyőződés adott mindig erőt a romániai „politikai kihívások” hosszú távú megküzdéséhez. Éreztem, hogy imában egybekapcsolódtam híveimmel, az ima által támogattak. Sok imádság, sok fiatal és idős ember állt mögöttem. Hálásan köszönöm. Isten fizesse!
– Negyven évvel ezelőtt, 1981-ben kivándorolt a Német Szövetségi Köztársaságba, hogy kiszabaduljon a Securitate, illetve a kommunista rendszer csapdáiból. Megtette ezt a lépést, és 45 évesen újrakezdte. 1982-től 2003-ig a bambergi érsekségben dolgozott münchbergi lelkészként, valamint a sparnecki, a zelli és a weissdorfi filiákban. Karl Braun érsek kinevezte Érseki Lelki Tanácsosnak. Ezt a periódust Ön úgy írta le, mint életének legintenzívebb időszaka. Miért?
– Egyik korábbi állomáshelyemen sem voltam olyan sokáig aktív, mint Münchbergben. Több mint 20 éven át végezhettem itt lelkipásztori munkát, felelősségteljesen vezethettem az egyházközséget, nagymértékben formálhattam a lelki életet és megvalósíthattam egy számomra nagyon fontos célt: ökumenikus együttélést a helybeli felekezetekkel. Ez idő alatt különféle tisztségeket és tiszteletbeli tisztségeket is kaptam: Kolping család elnöke, óvodák vezetőségi tagja, valamint a Német Püspöki Konferencia és a Szent Gerhard Művek megbízottja. A lelkipásztori feladatok intenzívek és változatosak, ha van szíved és Jézus példája szerint dolgozol. Mert az embereknek jók az ösztöneik, és felismerik, ki gondoskodik problémáikról és szükségleteikről. Ez a visszajelzés motivált.
(…)
– Ha visszatekint a 60 éves papságra, azt jelenti, hogy 60-szor ünnepelte a karácsonyt, 60-szor prédikált húsvétkor, megannyi szentmise, áldozás, keresztelő, esküvő, temetés. Hogyan sikerült megelőznie a megbénító rutint?
– A megoldás egyszerű: minden ünneplés és minden találkozás egyedi. Hozd ki belőle a legtöbbet az embereknek! Minden pillanat és minden ember egyedi. Ezt a meggyőződést élem meg, ez lehetővé teszi számomra, hogy hiteles és nyitott legyek a liturgikus rituálékban, hétköznapi helyzetekben és az emberek felé, akikben Jézussal találkozom. Ez a fiatalokat is vonzotta, sőt Szentannán arra késztette őket, hogy maguk is papok legyenek: Andreas Reinholz, Franz Marksteiner, Michael Henger, Sepp Tänzler, Josef Hell, Karl Zirmer és Újaradon Egmont Topits. Mindennap hálás vagyok ezért Istennek.
(…)
– Két alapvető tulajdonság jellemzi Önt: alázat és humor. Hogyan tudja fenntartani ezt az egyensúlyt?
– Szent XXIII. János pápa, aki a nyitottság útját járta a II. Vatikáni Zsinaton keresztül, valószínűleg a tükör előtt állva ezt mondta magában: „Giovanni, ne gondold magad olyan fontosnak!” Ez segít megnyugodnom és bíznom Istenben.
– Az egyház és a hit manapság nincs olyan jó helyzetben. Ebben a hat évtizedben szinte drámai fordulatot élt át – az érintetlen katolikus struktúráktól (a népegyház) a fokozódó szekularizációig. Mit kellene változtatni, mire van szükség?
– Átmeneti időszakot élünk, beleértve az Egyházat is. Mindenekelőtt újra kell gondolnunk és elmélkednünk: tőlem neked, tőled nekünk. A makacsság és az egoizmus helyett a közösséget, az összetartozás és a szeretet kultúráját ápoljuk intenzívebben. Több tett, mint szó. A Gotteslobból (német katolikus himnuszkönyv – a szerk.) idézem Klaus-Peter Hertzsch (1989) szövegét: „Bízzunk azokban az új utakban, amelyeket az Úr mutat nekünk, mert élni azt jelenti, hogy mozgunk, mert élni azt jelenti, hogy vándorolunk. Amióta Isten tűzoszlopa felragyogott a magas égen, az emberek elindultak az ígéret földjére. Bízzunk az új utakban, és kanyarodjunk vissza az időben! Isten azt akarja, hogy áldás legyünk a földje számára. Ő, aki életet lehelt belénk a korai időkben, oda fog vezetni, ahová akar, és ahol szüksége van ránk. Bízzunk azokban az új utakban, amelyekre Isten küldött minket! Ő maga jön, hogy találkozzon velünk. A jövő az ő országa. Aki elindul, az időben és az örökkévalóságban reménykedhet. A kapuk nyitva vannak: a föld világos és széles.”
– December 8-án szűkebb csoportban ünnepelte évfordulóját. 1961. december 10-én, újaradi primíciája alkalmából a kommunista rezsim megtiltotta a nyilvános ünneplést. Ki gondolta volna, hogy ma, 60 év elteltével egy vírus miatt – ismét a politikai szabályozás miatt – nem lehet nyilvános ünneplést tartani. Mit üzen honfitársainknak gyémántmiséje alkalmából?
– Az, hogy akkoriban nem tudtunk ünnepelni, ma más formában ismétlődik, de ma már szabadságban élünk. Még csak felvétel sincs rólam primíciám alkalmával… Akkor is, mint most, hiányzik az emberekkel való találkozás, hogy együtt ünnepeljünk a szentmisén, együtt adjunk hálát és dicsérjük Istent. Papi életem akkor értelmes és beteljesedett, ha szeretem Istent. Példaképem a Szűzanya, otthonom az Isten háza és az oltár, lelkipásztori gondozásom pedig eljut az emberekhez. Imádkozzanak velem és értem! Áldásom kísérje Önt és családját.
(Megjelent: Banater Post, Zeitung der Landsmannschaft der Banater Schwaben, 65. évfolyam, 23-24 sz., München, 2021. december 15, 21–22. oldal.)
A teljes írás ITT olvasható.
Forrás és fotó: Temesvári Római Katolikus Egyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
