„Ellenforadalmi összeesküvésért” végezték ki Lavrentyij Beriját, a sztálini terror egyik rettegett végrehajtóját, a Szovjetunió marsallját, belügyi és állambiztonsági miniszterét, akinek lefogása és bírósági pere, majd a kivégzése a Sztálin halálát követő hatalmi harc része volt.
A szovjet emberek megszokták, hogy a jelekből tájékozódjanak. Ilyen jel volt az is, amikor a moszkvai Nagyszínházban 1953. június 27-én megtartott díszbemutatón megjelent ugyan a pártvezetés, a nézőtéren mégis üres maradt egy szék: az előadásról a nagy hatalmú belügyér, Lavrentyij Berija hiányzott. Pedig a Bolsoj díszelőadásai mindig is a pártegységet jelezték. Másnap aztán a moszkvaiak egy újabb jelet láthattak. Feltűnő jelet, hiszen a belvárost valósággal ellepték az állig felfegyverzett katonák, a Kreml bejáratait pedig tankok védték. Addigra azonban Moszkvában már körbefutott a hír, hogy megbukott a szovjet kormány első elnökhelyettese, a politikai bizottság tagja.
Hosszú út vezetett idáig. Lavrentyij Berija Sztálin földijeként a Grúziához tartozó Abháziában született. Fiatalon, az első világháború után lépett be a Kommunista Pártba, nem sokkal később pedig a kegyetlenkedéseiről hírhedt Cseka területi vezetője lett. 1924-ben kíméletlenül leverte a grúz felkelést, a 30-as években pedig valósággal megtizedelte egykori elvtársait.
Ekkor vált kedvenc módszerévé a tarkón lövés és a hüvelykujjas nyakszorítás. Erre az erőszakosságra figyelt fel Sztálin, aki Moszkvába hívta, hogy össz-szovjet szinten is ugyanezt tegye. Karrierje meredeken emelkedett: 1938-ban belügyi és állambiztonsági népbiztos lett. Persze csak az után, hogy Sztálin félreállította Nyikolaj Ivanovics Jezsovot, akinek addigi, kétéves népbiztosi ténykedése alatt szinte a teljes katonai és politikai elitet lefejezték. Százezreket hurcoltak kényszermunkára, tízezreket pedig a kivégzőosztagok elé állítottak. Aztán a véreskezű Jezsovot is utolérte a sors: őt is agyonlőtték.
Berija pontosan ott folytatta, ahol elődje abbahagyta: népbiztosként hűségesen végrehajtotta a „Gazda”, vagyis Sztálin utasításait, kegyetlenkedésében pedig még felül is múlta elődjeit. A korszakra jellemző karriert futott be Vaszilij Blohin, aki egészen a szovjet államvédelem tábornoki posztjáig vitte azzal, hogy bárkit szemrebbenés nélkül ki tud végezni.
A Sztálin leghatékonyabb hóhérjaként is emlegetett Blohin tábornok három évtizedes működése során több tízezer embert ölt meg, s ezzel a tettével világelsőnek mondható, még a Guinness-rekordok könyvébe is bekerült. Nevéhez köthető a katyni vérengzés is.
Berija a Szovjetunió marsallja címet a második világháború után kapta, 1946-ban miniszterelnök-helyettes, Sztálin halála után pedig az országot irányító négy legfontosabb vezető egyike lett. Szövetséget kötött a miniszterelnökkel, Malenkovval, akire mindenki úgy tekintett, mint Sztálin utódja. Erről tanúskodik párttagsági igazolványa is, amely a hármas számot viselte. Leniné volt az első számú, Sztáliné a kettes, Hruscsov csak a négyest kapta.
Malenkov és Berija duettje lefékezte a nehézipar erőltetett fejlesztésén alapuló sztálini gazdaságpolitikát és a könnyűipart állították előtérbe. Berija leállította azokat a kirakatpereket, amelyeket még Sztálin rendelt meg tőle, és tízezreket engedett haza a kényszermunkatáborokból. Többek között hazatérhetett a Gulagról Molotov külügyminiszter felesége, Polina Zsemcsuzsina is. Berija magához rendelte a keletnémet Walter Ulbrichtot és Rákosi Mátyást. Utóbbit arra kötelezte, hogy a budapesti kormány élén adja át a helyét Nagy Imrének, Titónak pedig levelet írt, hogy rendezni kívánja országuk addig ugyancsak fagyosnak mondható viszonyát.
Erre azonban már nem maradt ideje, mert a Kremlben letartóztatták. A színfalak mögött zajló hatalmi küzdelemben ugyanis alul maradt a Hruscsov és Bulganyin vezette csoporttal szemben, akik maguk mögé állították a hadsereg veterán, világháborút megjárt tábornokait, például Vorosilovot. Ráadásul a nemzetközi helyzet is csak tovább fokozódott és a kelet-berlini felkelés hatására addigi legfontosabb szövetségese, Malenkov is szakított vele. Bukását Hruscsovék jól előkészítették: az SZKP KB 1953. június 26-i ülése előtt a Kreml összes őre mellé odaállítottak egy-egy, hozzájuk hű katonatisztet, Bulganyin honvédelmi miniszter pedig saját, páncélozott szolgálati autójával csempészte be azokat a főtiszteket, akik a tanácskozás közben letartóztatták a legfőbb belügyért.
Amúgy Berija is puccsra készült, már megtett minden, ehhez szükséges lépést, csak éppen megelőzték. Elfogása után egy Moszkva környéki laktanyába vitték. A Pravda azonban csak két héttel később, július 10-én közölte a bukásáról szóló hírt, azt állítván, hogy az általa vezetett csoporttal ellenforradalmi összeesküvésre készült. A nyomozást katonai ügyészek irányították, az SZKP KB Hruscsov által vezetett következő ülésén pedig „természetesen” mindenki élesen elítélte Beriját. A belügyér sorsa beteljesedett.
A szeptember végén kezdődő tárgyalás pusztán formalitás volt: Berija nem kapott védőügyvédet, a főbírónak pedig nem volt jogi végzettsége. Igaz, Konyev marsall remek katona volt. Ráadásul Hruscsov híve. Épp úgy, mint a másik bíró, Moszkalenko tábornok is, akit ráadásul 1938-ban Berija személyesen tartóztatott le és veretett meg. A perben december 23-án hirdették ki az ítéletet, amit azonnal végre is hajtottak. Évekkel később a fél szovjet tábornoki kar azzal hencegett, hogy jelen volt a kivégzésnél.
A korszakra jellemző, hogy a kivégzést követő napokban Berija teljes rokonságát Szibériába deportálták.
A címlapképen Joszif Visszarionovics Sztálin a háttérben, előtte pedig Berija látható, ölében a diktátor lányával, Szvetlanával, 1931-ben.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
