Természetesen nem akarok én minden férfi nevében beszélni. Feminista szokás minden nő nevében szónokolni, holott számos nő nem szereti a szélsőséges és hangos feminizmus szexizmusát, agresszivitását, mindenen megsértődő mentalitását. Biztos vannak férfiak, akik nem akarnak másokért élni. Ők tudják, én nem ítélem el őket, egyszerűen sajnálom, és velük nincs is több dolgom.
Mi, többiek, azok, akik életünk értelmét, célját és küldetését látjuk abban, hogy dolgozni menjünk a gyerekeinkért, a társunkért; akik nagy kockázatot vállalva, és végletesen megbízva egy nőben, akit szeretünk, családot alapítunk; esetleg még a tágabb közösségért is teszünk, önkéntes munkával, pénzzel, nos, mi kijelentjük: szeretni akarunk. Vagyis alkotni, tenni mások és a magunk javára. De miért érzem úgy, hogy ezt a nyilvánvaló tényt le kell írnom?
Mert a társadalom nem így áll hozzánk. Nyugaton az a szó, hogy „férfi”, szinte szitokszóvá változott és ma, Magyarországon még alig akad valaki, aki a hasonló irányba tartó tendenciákat gátolni akarná. Vádak, vádak és megint csak vádak zuhognak a nyakunkba – de észreveszi valaki is, hogy mi még állunk, még küzdünk? Építjük a társadalmat, épületeket, utakat húzunk fel, gépeket alkotunk, amelyek könnyebbé teszik a közösség életét, és ma már az otthoni terhekből is egyre inkább kivesszük a részünket. Statisztikailag kimutatható, hogy az utóbbi évtizedekben nőttek a férfiak vállát nyomó terhek, míg a nőké nem változtak, vagy enyhültek. Hiszen hagyományos tevékenységeiken, szerepeiken osztozunk velük.
Mi már együtt akarunk lenni a párunkkal, minőségi időt töltve vele, játszani és tanulni akarunk a gyerekeinkkel, nevelni akarjuk őket. Mégis az apaság az egyik legkevésbé becsült szerep idehaza. Az anyák több juttatást, adómentességet, támogatott munkahelyeket, és szabadidőt kapnak, mint mi, apák. Nem valamivel többet, hanem magasan, kiemelten többet. Alig van pl. apaszabadság idehaza, bár azt azért el kell ismerni, a GYES – re már mi is elmehetünk. Ez fontos, nem is akarom eltagadni ennek a jelentőségét. Viszont az apa sokszor csak amolyan „kelléknek” tekintett valaki a családban – főleg a hivatalok részéről. Az a szerep, ami által anyagilag gondoskodik egy férfi a családjáról, sincs a helyére téve. dr Warren Farrell szavaival élve: anyagi méhet alakít ki a férfi a családja körül, amiért legtöbbször kárhoztatva van – miért nincs többet a párjával, miért tölt olyan kevés időt a gyerekeivel. Vagyis állandó kárhoztatásban (a szórakoztatóipar filmjei által, a nőmédia, a feministák, stb. által) kell elmennie a munkahelyére, miközben az őt kárhoztatók semmit sem tesznek azért, hogy a munkahelyek jobban becsüljék az apaságot, és pl. ne követeljenek túlórát a gyermeket nevelő férfiaktól. Semmit sem tesznek azért, hogy ne kelljen termelési kényszerben élnie a családos férfinak, csak az elvárásaikat zúdítják ránk, teljes egészében egyedül hagyva a problémával. Nem lobbiznak pl. hat havi apaszabadságért, amit a gyermek 18. éves koráig lehetne kivenni, hogy az apa és a gyermeke együtt legyen. Sem Férfi 40 – ért a nyugdíjba vonulás terén.
Mi szeretni akarunk. De hogyan tehetjük ezt meg, ha a méhében fogant élettel egy nő bármit megtehet, akár a társa tudta nélkül is? Amikor nincsenek olyanok, hogy reprodukciós jogok férfiak számára. Amikor a bíróságok sorozatban ítélik a gyerekfelügyelet jogát a nőknek váláskor. Bár talán ez most változni fog, (ld. a váláskor már csak az egyik szülő által igényelten is megítélhető az osztott szülői felügyelet joga) viszont MÉG nem változott.
Éretlennek, elköteleződni képtelennek titulálnak minket a nők – tisztelet a kivételnek –, miközben bele sem gondolnak, hogy egy velük élethosszig megkötött szövetséggel ma mennyit kockáztat egy férfi. Amikor a nő részéről elmúlik a szerelem, vagy egyszerűen ráun a partnerére, vagy megjelenik egy csillogóbb alfa a közelében, a mellette lévő férfi érzelmi és anyagi kiszolgáltatottsága teljessé válik. A nő jóindulatától függ, hogy válás után láthatja – e a gyerekeit, hogy esetleg mennyire fosztják őt ki egy válással anyagilag is, érzelmileg is. Sok férfi legnagyobb krízise ilyenkor, hogy már nem érzi magát szerethetőnek. Sok, válás után, családját kiirtó és aztán önmagával végző férfi lelkében ez játszódik le, hiszen az érzelmi biztonságát jelentő nő kidobta, és megfosztotta az értékességét bizonyító második legfontosabb támaszától is – a gyermekei szeretetétől.
Egyébként itt kell tennem egy önvizsgálatra felszólító kitérőt. Túl sok férfi függ túlságosan érzelmileg attól a nőtől, akihez hozzákötötte magát. Tényleg kihagyhatatlan lecke az élettől egyedül is megállni érzelmileg a saját lábunkon, egyedül is jól érezni magunkat, akár egy egyedül töltött karácsonyt is teljes szívvel megünnepelni. Nem gyászolni, hogy nincs velünk senki, nem a múlt pillanatain rágódni, és magunkat marcangolni, hogy a szeretetéhségünket nem tölti be senki, hanem önmagunknak megadni azt, amit leginkább pont mi tudunk adni sajátmagunknak: énidőt, önmagunk, szükségleteink, vágyaink, érzelmeink ismeretét, és valamilyen elérhető módon betölteni mindezeket az igényeket, és kezelni a közben átélt érzéseket. Időt kell tölteni magunkkal, megismerve mi jó nekünk, és mi nem jó. Egyébként egy ilyen belsőleg stabil férfi mellett később a párja is jobban és szabadabbnak érzi magát.
De egy megjegyzés erejéig visszatérve a nőkkel kötött szövetség kockázataihoz – egy szóra a szexről. Amikor egy férfi elkötelezi magát egy nő mellett, akkor fel kell készülnie rá, hogy akkor fog szexelni, ha a nőnek kedve van hozzá. Megoldható probléma, de két ember kell hozzá. Manapság ilyesmit szóba hozni, hogy házastársi kötelesség, szinte káromkodás számba megy. Ha egy nő büntetni, vagy egyszerűen hatalmaskodni akar: megvonja a szexet. Így meggondolva, talán hívő szemmel (Istenhívő vagyok) is van értelme a pornó iparnak. Végső mentsvár az elutasított férfiaknak.
A felvázolt kockázatok és a társadalmi megbecsültség hiánya ellenére is azt mondom: akarjunk másokért élni, és a legtöbb férfi akar is. Bár a férfiak világa faék egyszerűségűnek van beállítva, a férfiszexualitás mocskosnak, mi magunk, férfiak pedig toxikusnak, mégis az az igazság: tenni akarjuk a jót mi, a legtöbben. Belső igényünk ez, és nem is feltétlen azért, mert olyan erkölcsileg magasrendűek vagyunk.
Egyszerűen csak át akarjuk élni, hogy hasznosak vagyunk, hogy volt értelme reggel felkelni.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
