Ami első pillantásra a legmeglepőbb Tóth Krisztina új verseskötetében, azok a rímek, mármint hogy kifejezetten kedvét leli bennük szerző. A szonettekről nem is beszélve, de erről az igazán kötött formáról majd később.
Persze, hívei számára ezek nem meglepő állítások, hiszen már a 2009-es Magas labda rímes volt, sőt szonett is akadt benne, igaz, csak kettő; a Hála-változat címűből e ragyogó sor ragadt meg emlékezetemben: „J. A. szájából érdes volt az élet”. Szóval, inkább úgy súlyoznám ezt a bevezető mondatot, hogy a Tóth Krisztina-versek ebben az új kötetben tüntetnek a rímelésükkel. Ez a technika aztán vagy beválik, vagy visszaüt: beválik, ha úgy látjuk-halljuk, másként nem is lehetett volna, mint ezzel a rímmel, s visszaüt, ha a rím magára vonja figyelmünket, s eltereli a versről.
Amit első belelapozáskor megjelöltem magamnak, az történetesen rímtelen vers, Ahol a címe. A rímet itt ugyanis egy vissza-visszatérő tagadó ismétlésalakzat helyettesíti, egészen mesteri fokon: „Nem ott, ahol kanyarodik a műút,” – így a kezdősor, „nem ott, ahol már zöldebbek az utcák,” – ez a második versszak első sora, „és nem is ott, az iskola előtt…” – ez a harmadiké, „nem ott, az elhagyott, kiszáradt mezőkön,” – és így tovább, hogy az utolsó versszak adja meg a feloldást: „az erdőszélen, a rohadt humuszban, / ahol valakit élve eltemettek: / ott kezdődik a vers.” Ez az utolsó versszak egyúttal nagyon jól rímel a címre, oda irányítja vissza a figyelmet. Bravúros ars poetica. Itt a helye a kötet elején.
Ezt csak egy vers előzi meg, A Mégegyszer-út című, a Tandori Dezsőnek ajánlott, vagyis a szerző először a hivatkozási pontot adja meg, mintegy kijelölve a hagyományt, utána az ars poeticát. Gondosan, nagy figyelemmel szerkesztett kötetről van szó. Amúgy a címadás nagyon visszafogott, kifejezetten puritán, néhány kivételtől eltekintve egyszavas (s ezen belül is rövid) címekről van szó. Ha már a szerkezetnél és a címeknél tartunk: a versek három ciklusba tagolódnak: Völgyút, Kínai utazás és Terek. Mindhárom jól elkülönül egymástól: az első jelzetten is a 2017–2020 közötti termést hozza; a második apróka háromsorosokból, haikukból áll, s bent a kötetben címtelenek, csak a tartalomjegyzékben kapnak címet (ez a cím vagy a verskezdő szó, vagy a versben szereplő bármelyik szó variációja); a harmadik pedig nemcsak azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy kizárólag fényesre csiszolt szonettek alkotják, hanem címükben a cikluscímet variálják: Tűztér, Nézőtér, Tériszony stb.
A Völgyút legtöbb darabja egy-egy folyamatot, élethelyzetet, történetet, állapotot ír le, a látványra koncentrálva. Úgy tűnhet, képsorok elevenednek meg a papíron, de nem, ez egyszerre képes költészet és látószög kérdése: a legnyomasztóbb állapotokat is képekben látja s láttatja. A kötetcímadó Bálnadal ezek közül annyiban emelkedik ki, hogy a látvány mellé, ahogy a cím is mondja, a zene is beúszik (ez egyébként, mármint a zeneiség, nagyrészt a műre is jellemző), következetesen emelkedve lüktető, szinte énekelhető, mélabús sanzon: „A bálna vándorol / sötét vizekbe tart / magában énekel / ha távol már a part”. Így, végig központozás nélkül. Az utolsó versszaka: „hajóról nézik őt / halbőrén mennyi heg / a bálna énekét / senki se fejti meg”.
Az első részben olvasható a Folt című vers, egy szerintem tökéletes darab, mely – durván leegyszerűsítve – arról szól, hogy semmi sem nyom nélküli, mindennek van lenyomata, árnyéka, maradéka, emléke, anyajegye stb. Közben a nyomatékos főnévi igeneves sorok – visszafelé haladva: „a nap emléke lenni”, „a sötétségbe veszni”, „halkulni, távolodni”, „hazatalálni”, „vándorolni” – már a vers leütésében megidézik (mintegy eleven foltként) az ismert Domonkos-verset, a Kormányeltörésben címűt. Itt és most nem ezt, hanem a Folt első szakaszát idézem: „Test helyett inkább csak árnyék / nem lenni múltból jött követ / vendég se már a létezők közt / sem a valóság túsza”. A kötet fülszövege szerint „a Bálnadal Tóth Krisztina talán legmegrendítőbb kötete”. Nem tudom, ezzel a megrendüléssel hadilábon állok, én inkább azt emelném ki, mennyire életszerű, s ezen belül (talán épp ezért) mennyire melankolikus. Mindenesetre a Folt című verset a kötet legjobb darabjai közé sorolnám. Rövidke párját ott találjuk a haikuk, tehát a középső fejezet címtelen háromsorosai közt (a tartalomjegyzék szerint a címe: Levetett árnyék…): „Árnyék a test már / parton levetve, távol / fürdik a lélek.” Jól látható, hogy ez a szerkezet megtartja a haiku csaknem kötelezően előírt szótagszámát (5-7-5), ugyanakkor a páratlan két szélső adoniszi sor, vagyis a hangsúlyra ezekben a metrum erősít rá. A cím pedig nagyon ügyesen s találóan tovább bővíti a szűkre szabott vers jelentését.
Van egy-két gyenge pontja a kötetnek, egy biztosan. Ami a Foltban több mint funkciós, ráadásul a „nő a vérfolt” többjelentésű („Táskabélésben olvadó rúzs / szövetek közt ha nő a vérfolt / ahogy átüt a forró vásznon / a nap emléke lenni”), az a Fűthető kabát lezser előadásmódjában halvánnyá és egyjelentésűvé, sőt, helyenként megkopott jelentésűvé egyszerűsödik: „csokit például nem teszek / papírba zsebbe épp ezért / szétfolyna barnán míg megyek / a bélésemben mint a vér”. A jambusi négyesek rutinosan viszik a verset a könnyedség, a lazaság s a monotónia felé, de nehéz megérteni, hogy a rímkényszeren túl miért van szükség az egyes szám első személyű alanyt részeshatározóval is megerősíteni: a „nehogy már zárlatos legyen” sorra a „sírnom még pont szabad nekem” sor válaszol, noha két szakasszal följebb a „zsebem” hívószóra úgyszintén a „nekem” felel. Persze, könnyen belátható: a rutinhoz is kell tehetség.
Feltétlen kiemelendő még a harmadik ciklusból, a teres szonettek fejezetéből a Háttér című darab, melyről viszont valóban elmondható, hogy megrendítő, mivel egy bálnavadászat (jobban mondva: már a vadászatot követő bálnafeldolgozás, a trancsírozás) megragadása, erős, kemény képekkel és meghökkentően tárgyilagos, ugyanakkor alliteráló felütéssel: „A véres vízben kampós kötelek.” A már említett Bálnadalnak az ikerpárja ez – most válik világossá, hogy a bálna énekét szonárral befogják, vagyis hogy ott és azzal cserkészik be s fogják meg a bálnát (s persze az embert is), ami a lételeme: a dal árulkodó, sőt áruló jel. Nem véletlenül került e vers a kötet hátsó traktusába: ismét a mű címét hozza be a képbe. Jó kötet, azonnal megadja magát, de többszöri olvasással válik mindennapjaink részévé.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
