Van egy saját, bevallom, szubjektív listám, miszerint Európában történelme folyamán három nép szenvedett a legtöbbet. Ez a magyar, a lengyel és az ír. A lengyel-magyar barátságról mint létező valóságról tudunk, de annál kevesebbet az írekkel való párhuzamról, s bár e cikk témája sem az, de azért ezt mindenképpen érdemes lejegyezni. Az ír függetlenségi törekvések élharcosai a 19. századi magyar ellenállást tartották etalonnak például. De e napon Lengyelországra irányul a fő figyelem.
1918-ban november 11-én kiáltották ki a lengyel függetlenséget, mikor már hosszú ideje nem létezett lengyel államiság. Ez a lengyeleknél nemzeti ünnep, erre emlékeznek, s mikor ez a cikk megjelenik, jelen sorok írója is Varsóban tartózkodik a Lengyel Függetlenségi meneten, mely mára egy összeurópai patrióta seregszemlévé terebélyesedett. Lengyel nemzeti ünnep, de a valódi európaiság ünnepe is, meghaladva a véres és tragikus 20. századot, testvérháborúinkat, bizony nem ritka látvány, hogy német és osztrák hazafiak is ott vonulnak a lengyelekkel Varsó belvárosában. A rendezvény Európa legnagyobb nemzeti eseménye most már évek óta!
Nem érdektelen azonban legalább nagyvonalakban áttekinteni viszont, mi is történt 1918-ban, hogy ekképpen is tisztelegjünk a szabad Lengyelország előtt.
Mint fentebb írtuk, a lengyel államiság, mint olyan, akkor már bő egy évszázada nem létezett. Az országot lényegében három részre osztották, de az első világháború végeztével, a központi hatalmak veresége és az így kialakult helyzet utat nyitott annak, hogy újra felkerüljenek Európa térképére. Ebben a kaotikus, rendezetlen politikai helyzetben kiáltották ki tehát a független Lengyelországot, Józef Pilsudski lett az államfő (Naczelnik Panstwa a köztársasági elnök kötelességeit teljesítette az elnökválasztásig).
Azonban a függetlenség kikiáltása még önmagában nem jelentett sokat. Azt véres harcok árán kellett kivívni, és a következő, meglehetősen rövid idő alatt, kisebb-nagyobb háborúkat vívtak a lengyelek. A történetírás tehát az alábbiakat tartja számon:
Kétségkívül az utóbbi bírt a legnagyobb jelentőséggel, és ez nem „csupán” Lengyelországról szólt, hanem a Szovjetunió törekvéseiről, azaz, hogy bolsevizálni igyekezett Nyugat-Európát is, a fő céljuk volt elérni már akkor is Németországot, hogy aztán egyesüljenek ottani elvtársaikkal. Ez azonban nem sikerült a lengyelek hősies harcának köszönhetően.
Le kell leírnunk, ehhez a háborúhoz Magyarország jelentős segítséget nyújtott a lengyeleknek önkéntesek és hadifelszerelés biztosításával, annak ellenére, hogy alig voltunk túl a Tanácsköztársaság bukásán. Augusztus 12-én érkezett meg egy 22 millió lőszerből álló szállítmány Skierniecébe Budapestről. Ezekben a napokban a lengyel hadsereg már jelentős hiánnyal küzdött, és csak a magyar hadisegélyre számíthatott a nemzetközi bojkott miatt. A segély megérkezése után egy nappal már el is kezdődött a varsói csata, legalábbis így híresült el, de földrajzilag ez nem egész pontos. 10 kilométerre sikerült a szovjet csapatoknak megközelíteniük Varsót, ám hatalmas küzdelmek árán a lengyelek sikeres ellentámadásba fogtak, és a vörös csapatok egészen a mai lengyel-fehérorosz határig voltak kénytelenek visszább vonulni, szeptemberben pedig végleg tönkreverték a bolsevik seregeket. 1921 márciusában írták alá a békeszerződést Rigában, ahol megállapodtak a lengyel-szovjet határról. Ennek következtében a lengyel határ némileg keletre tolódott ahhoz képest, hogy hol feküdt korábban az oroszok által birtokolt területek határa az 1793-as (második, ebből volt még később egy) felosztáskor.
Hiszem, hogy Európa jövőjébe döntően bele tud szólni a lengyel-magyar szövetség, hogy mi lehetünk azok, akik utat mutatunk a dekadenciába süllyedő európai civilizációnak. Bóg! Honor! Ojczyzna! Ez magyarra fordítva annyit jelent: Isten! Becsület! Szülőföld! – hallatszódik Varsó utcáin százezrek ajkáról a jelszó, ennek szellemében kell tovább mennünk nekünk, magyaroknak is.
Isten éltessen, Lengyelország!
Lantos János – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
