Kondár Elemér: A veretlenül megnyert aranyérem számomra egészen különleges, mert erre korábban, 1966-ban csak a Vasas, volt képes, ahol azért nem akárkik játszottak, meg 1952-ben a Puskás-féle Honvéd, s még korábban, 1935/36-ban a Hungária (MTK). Ebbe a társaságba tartozni nem akármilyen dolog.
Kondás Elemér – origo/Csudai Sándor
A Debrecennel veretlenül bajnokságot nyerő Kondás Elemér mindmáig az utolsó olyan magyar edző, aki aranyérmet nyert csapatával a labdarúgó NB I-ben. Ennek már hét éve. Kondás jelenleg az NB II-es DVTK vezetőedzője, a miskolci csapattal az élvonalba akar jutni, s akkor megtörténhet az, ami az ő életében eddig sohasem: a Loki ellen vezethet egy másik együttest egy bajnoki mérkőzésen. Interjú a debreceni menesztéséről, az újságírók és a futballszakma felelősségéről és arról, hogy egy NB I-es edző hogyan kerülhet be kvízkérdésként egy tévés vetélkedőbe.
Az NB II-es bajnokság az NB I-hez képest tényleg háború?
Az. Itt minden meccsen, minden egyes labdáért, minden egyes pozícióért óriási küzdelem zajlik.
Az NB I-ben nem?
De, csak ott sokkal jobban dominál a játék. Az NB II-ben vannak olyan csapatok, amelyek eleve úgy építik fel a játékoskeretüket, hogy szép nagydarab játékosokat raknak be, és főleg a párharcokra helyezik a hangsúlyt. Ebből a szempontból tényleg sokkal nehezebb a másodosztályban játszani. Meg azért, mert itt tényleg mindenki élet-halál meccset csinál azokon a találkozókon, amelyeken az NB I-ből leesett csapatokkal találkozik. Ezt a Debrecennel volt szerencsém végigélni, s most ugyanez a helyzet a DVTK-val is. Ez valahol normális. Ha ide eljön egy csapat és elér egy döntetlent, az nekik siker. Ha véletlenül itt nyer valaki, az nekik maga a csoda. Ezeken a meccseken csak mi veszíthetünk, ezzel nem könnyű együtt élni.
Nyomasztó ez?
Valamilyen szinten az, de el kell tudni viselni. A 12 csapatos NB I-ben három egymást követő győzelemmel óriásit lehet előrelépni a tabellán. Az NB II-ben ez nem így működik. Ha egy csapat itt beragad a középmezőnybe, akkor vért izzad, mire kikeveredik onnan. Ami a DVTK-t illeti: ennek a csapatnak vissza kell jutnia az NB I-be. Ezzel a szándékkal jöttem ide, hogy ezt a feladatot megoldjam a kollégáimmal közösen.
Tudja-e, hogy ki az a magyar edző, aki legutóbb az NB I-ben aranyérmet nyert a csapatával?
Persze, hogy tudom, én vagyok az (nevet). Sokszor szembejön ez, pedig 7 év telt el azóta. Képzelje, még kvízkérdésben is feltették ezt egy tévés vetélkedőben. Ez azért büszkeség. Hiszen nézze meg, melyik csapatok nyertek utánam. A Fradi, a Videoton és a Honvéd. A Honvéd Marco Rossival, a két másik kiemelt klub meg évek óta főleg külföldi szakemberekben gondolkodik. Ha innen nézem a dolgot, még nagyobb dolog az én két bajnoki aranyam Debrecenben.
Debrecen sok szempontból különleges hely. Sokak szerint csak az lehet a Lokinál sikeres edző, akinek valamiféle kötődése van a városhoz. Viszont ön Szikszón született, ami Borsod megyében van, kissé távolabb Debrecentől. Inkább kötődik ide, Miskolchoz, mint a hajdúsági városhoz, nem?
A fél életemet, 30 évet tényleg Borsodban töltöttem, itt nevelkedtem, Miskolcon jártam középiskolába, játszottam a DVTK-ban és Kazincbarcikán is. A másik felét pedig Debrecenben, ahol 28 éve lakunk. A család a mai napig ott maradt, én viszont most átköltöztem Miskolcra, mert a DVTK egy komoly klub, itt nem engedhetem meg magamnak a napi ingázást. Az én kötődésem megvan a Lokihoz, ahol amúgy az 1993-94-es szezonban játszottam. Hogy mitől különleges hely Debrecen? Ezen sokat gondolkodtam én is. Valóban, Miroslav Beranek volt az egyetlen, aki nem debreceniként tudott nyerni bajnokságot a DVSC-vel. A többieknek ez nem sikerült.
Amikor a kilencvenes évek elején rádiósként elkezdtünk a Loki meccseire járni, minden egyes esetben megkaptuk, hogy „na, megjöttek a pestiek”.
Ezt azért más vidéki városban is megkaphatta.
Igen, de Debrecenben mindig megkaptuk.
Ott annyira erős a lokálpatriotizmus, amit a nem ott élők nem érthetnek. A cívisemberek – ahogy szokták mondani – keményfejű kálvinisták, tényleg mások.
Fájdalmas volt a legutóbbi búcsúja a DVSC kispadjától?
Igen, mert nem vártam azt, hogy elküldenek. Nem is a fájdalom a jó szó. Inkább nem volt tisztességes az az eljárás.
Melyiket élte át nehezebben? Amikor a Paks elleni 1-1-gyel kiestek, vagy amikor a vezetőség pár hónappal később menesztette?
Mind a kettő rossz emlék. A kiesés előtt az utolsó hat meccsen megpróbáltam segíteni a rendkívül nehéz helyzetben lévő csapatnak, s az utolsó pillanatig volt esélyünk a bennmaradásra.
A kiesés maga borzalmas volt, mert 1993-tól folyamatosan NB I-es volt a Debrecen. De a menesztésem sem volt felemelő pillanat. Vezettük a bajnokságot, s nem biztos, hogy ez lett volna az elintézési mód. Mindegy, túl vagyok rajta.
A kisvárdai munkáját hogyan élte át?
Úgy, hogy ott is sikerült történelmet írnom azzal, hogy a város történetében először az NB I-be vezettem a csapatot. Majd az első négy élvonalbeli meccsen a Videotonnal (az akkori címvédővel) idegenben, a Honvéddal idegenben, az Újpesttel idegenben kellett játszani, majd ezt követően jött Várdára a Fradi.
Ám én azt már nem élhettem át, mert a második meccs után onnan is mennem kellett. Én ott már a feljutás után éreztem, hogy ez a házasság nem lesz hosszú életű. Mondjuk azóta is folyamatosan NB I-esek, most ők vezetik a bajnokságot, figyelem ám őket, és örülök a sikereiknek. Elhiheti nekem, hogy mindez nem üres szólam, a mai napig sok barátom van ott.
Jól érzékelem, hogy kifelé soha nem csinált tragédiát abból, ha valahonnan elküldték?
Kifelé valóban nem. De az nagyon más, ami bent zajlik az emberben. Hála istennek, nem sok ilyenben volt részem.
Háromszor rúgták ki.
Háromszor, igen, azonban kirúgás és kirúgás között hatalmas különbség lehet. Az embereknek nem lehet hazudni, mert szerződésbontáskor úgyis látja mindenki, hogy milyen előzmények után történt, és a váltás korrekt volt, vagy nem.
Jó, hogy még dolgozhat? Lassan 60 éves lesz, kollégái közül vannak páran, akik ennyi idősen már nem kapnak munkát.
Igen, mert szeretem csinálni. Most felteheti a kérdést, hogy mit szeretek ebben. 46 éve vagyok benne a magyar fociban, 21 éve edzősködöm. Tudom, úgysem hiszi el, de én ma is úgy megyek neki egy meccsnek, mint két évtizede. Ugyanúgy nem tudok ülni a kispadon a meccs alatt, mint korábban. Én tényleg szeretem ezt a játékot, mert másképpen nem csinálnám.
De ez akkor is így van, amikor Szentlőrinc-DVTK meccs jön? Azért ez nem ugyanaz, mint a Debrecen-Fradi.
Nyilván nem. De nekem nem derogál az NB II-ben dolgozni, különben nem vállaltam volna el ezt a feladatot. Pedig nem voltam messze attól, hogy a Debrecent az Európa-liga csoportkörébe vigyem. Egy 97. percben kapott gólon múlt, amit a BATE Boriszov lőtt nekünk.
Ha az sikerül, akkor Herczeg András után is főtáblára jutott volna a Debrecen, amelynek nem voltak eurómilliókat érő játékosai.
Bandival amúgy tartom a kapcsolatot, rendszeresen beszélünk. Ha nyerünk, gratulál. Ebben a korban egymás egészségi állapotával kezdünk, de utána egyből rátérünk a szakmára. Amikor idekerültem a DVTK-hoz, nagyon sokan felhívtak Debrecenből, és azt mondták: most már a Diósgyőrnek is fogunk szurkolni a Lokin kívül.
Hol tart ma a magyar labdarúgás?
(Hatalmasat sóhajt.) Vannak jó eredményeink, de ezeket nem tudjuk tartósítani. Hogy miért? Talán tényleg a mentalitásunkban van a hiba. Vannak külföldi ismerőseim, ők mondtak egy nagyon elgondolkodtató dolgot. Ha Magyarországon valaki jól végzi az edzéseket, profi módon él, normálisan eszik, akkor a magyarok rá azt mondják, mekkora profi. Miközben nyugaton ez csak az alap. Nem kezeljük a helyén a sikereket, tán ez a legnagyobb probléma.
De ki nem kezeli helyén? A sportág? A sajtó? Vagy a szurkolók?
Ők, mindannyian. Ez a felsorolás tökéletes. A nyári Európa-bajnokságon kicsit túltoltuk, s ez a sportág felelőssége. De nem csak akkor.
Amikor Hollandiától 8-1-re kikaptunk, akkor is úgy mentünk oda, hogy mikor verjük meg a holland válogatottat, ha nem most.
Ezek súlyos értékelési problémák. A nyári Európa-bajnokságon tényleg voltak remek pillanataink. Aztán jöttek az albánok, mi kicsit lenéztük őket, ők pedig a topligákból jöttek ide. Emlékszem, amikor a BL-selejtezőben megkaptuk az albán Skënderbeu Korcë csapatát, s az első meccsen kikaptunk 1-0-ra. Mindenki őrjöngött, hogy ez hogyan fordulhatott elő. A visszavágón nyertünk 3-0-ra és továbbjutottunk. Mindez 2012-ben történt. Négy évvel később a Fradi is megkapta az albán ezüstérmest, a Partizan Tiranát, s kiesett. Képtelenek vagyunk helyén kezelni a dolgokat, a meccseket. Mert ha csak annyit mondok, hogy Magyarország-Albánia futballmeccs, akkor még mindig sokan legyintenek. Nem kellene, nem szabadna.
Ez a szakmai rész. Mi van a sajtóval? Nekünk mit kéne másképpen csinálnunk?
Reálisabban kellene megközelíteni a meccseket. Nyilván, ha önök megkérdezik a játékosokat, hogy ugye nyerni mennek, akkor erre igennel fog felelni.
Ki az a hülye, aki azt mondja, hogy nem, nem, a vereségért utazunk. De sokkal jobbat tenne, ha a média is a realitás talaján tudna maradni, s nem kapná el őket a hév.
A magyar focisták olvasnak újságot, nézik az internetet?
Igen. Ez ma már inkább az internetre korlátozódik. Sőt, az osztályzatokat is mindig megnézik – bármennyire is hihetetlen.
Ön is megnézi a játékosainak adott újságírói osztályzatokat?
Meg.
Ez komoly? Ilyen van még?
Hogyne lenne (nevet). De azért a helyén kezeljük a számokat, mert tudjuk, hogy ezek az érdemjegyek a legtöbb esetben fenntartással kezelendők.
Nincs ugyanis a világon olyan újságíró, futballszakember sem, aki egy meccsen reálisan és szakszerűen le tudna osztályozni 22 kezdőt és ki tudja hány cserét. Az egyiknek adnak 5-öst, de a másiknak is, miközben a két teljesítmény köszönőviszonyban sincs egymással. De elismerem, hogy ennyi embert nem egyszerű leosztályozni. Korábban legendák keringtek arról, hogy egy-egy újságírónak kik a kedvencei, akik 6-osnál rosszabbat akkor sem kaptak, ha egyetlen értékelhető megmozdulásuk sem volt. Istenem, labdarúgóként de sokat nevettünk ezen. De azért jó vigyázni ezzel, mert a mai napig nagyon sok ember gondolja azt, hogy ami az újságban, vagy a tévében benne van, az úgy van. (Nevet.)
A szurkolókról is beszélünk? Nekik mit kellene másképpen csinálniuk?
Ők nagyon fontos szereplői a labdarúgásnak. Itt, Miskolcon imádják a focit. Szerintem nekik csak köszönettel tartozunk, mert ezekben az időkben, amikor a koronavírus miatt amúgy sem könnyű az élet, kitartanak a csapat mellett. Akár a DVTK-t nézzük, akár a válogatottat.
Miközben beszélgettünk, az jutott eszembe, hogy NB I-es edzőként ön soha nem játszott még a Debrecen ellen. Ugye?
Ez így van. Sőt, NB II-est sem. Az első ilyen jövőre lehet a DVTK-Debrecen. De az nem lesz ugyanolyan meccs, mint a többi. Az érzelmileg teljesen mást ad majd. Ezzel együtt szeretném ezt megélni. Mert ez az igazi kihívás és nem a langyosvízben való üldögélés. Kaptam Magyarországról olyan ajánlatot, ahol nem voltak komolyak a célok, szóval, szépen elüldögélhettem volna ott, de ezzel nem éltem. Mert cél és tét nélkül semmi értelme az egésznek. Vannak olyan edzőkollégáim, akik azt szokták mondani: jó ez a labdarúgás, csak a meccsek ne lennének. Én meg pont a meccset várom. Ha lesz Debrecen-Diósgyőr, akkor azt. Tudja, én nagyon büszke vagyok arra, hogy a Lokinál letettem valamit az asztalra.
origo/Csudai Sándor
A veretlenül megnyert aranyérem számomra egészen különleges, mert erre korábban, 1966-ban csak a Vasas, volt képes, ahol azért nem akárkik játszottak, meg 1952-ben a Puskás-féle Honvéd, s még korábban, 1935/36-ban a Hungária (MTK). Ebbe a társaságba tartozni nem akármilyen dolog. Még akkor is, ha sokak szerint, már akkor is vakok között voltunk félszemű királyok. Mondják csak. Ez a felejthetetlen bajnoki menetelés jövőre lesz tízéves, de számomra akkor lesz igazán édes a jubileum, ha ezt egy diósgyőri feljutással együtt tudom ünnepelni. A Lokival két bajnoki címet és két Magyar Kupát nyertem, ha van valami, amire igazán büszke lehetek, akkor ez az. Mert ettől lettem talán olyan ember és edző, akire mindig emlékezni fognak Debrecenben. Akkor is, ha eljön az a nap, amikor egy másik gárda edzőjeként állok majd a Loki-stadionjának kispadja előtt. Mert leülni akkor sem fogok.
Lantos Gábor
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
