100 éve érintette utoljára Magyarország földjét megkoronázott uralkodójának lába. A kerek évforduló kapcsán gróf Andrássy Gyuláné, Zichy Eleonóra korabeli naplója révén idézzük fel napról-napra IV. Károly király második visszatérési kísérletét.
Biatorbágy, október 24, hétfő
Egész éjjel esett s nagyon lehűlt a levegő. Újra nem aludtunk semmit. Pedig jól el voltunk látva a Bicskéről küldött ágyneművel. Éjjel többször bementem a sebesültekhez. Gyula kérte, költsem fel, ha netalán reggel felé elaludna, mert Törökbálintra kell mennie, a magyar kormánnyal tárgyalni. Azt mondja, ki fog jönni Bethlen, Bánffy, talán Ráday. Hét óra tájban felöltözik, útra készen és kimegy. Én is hozzálátok az öltözködéshez, hogy elkészüljek és rendbe hozzak mindent, mire visszajön. Egy óra múlva már kopog a fülke ajtaján. »Máris visszajött?« mondom meglepetve. »Ez gyors volt!« »Nem is mentem el. Utolsó percben az az üzenet jött Gratzhoz, hogy Bethlenék nem jönnek. Csupán a magyar kormány megbízásából Kánya és a katonák részéről Sárkány. A király erre megbeszélte Gratzcal, hogy csak ő és Lehár menjenek és ellátta őket utasításokkal.« Ezekről Gyula nem tud. »Van egy óra időnk«, mondom örvendezve, »menjünk el a községbe reggelizni és mosakodni. Ismerőseink tegnap ismételve hívtak és kosarat kellett adnom. Bizton szívesen látnak és örülni fognak nekünk«. Gyula beleegyezik és elindulunk. »Hova? Hova oly korán?« kiáltja utánunk Pallavicini. »Egy ismerősünkhöz megyünk a faluba«. Még beszaladok a váróterembe a sebesültekhez utánanézni, van-e szükségük valamire. A tüdőlövéses még él. A súlyos láblövéses sok morfint kapott és félálomban nyögdécsel. A kis medikus mindig a hátán fekszik, úgy, ahogy elhagytam éjjel. »Köszönöm, jól vagyok«, mondja és összeszorított ajkakkal néz fölfelé. Szegény gyerek, vájjon tudatára jött-e annak, hogy mit tett, hogy jóhiszeműségét mire használták föl és ki ellen uszították. Beülünk Klempa ezredes autójába és indulunk a községbe. Mészölyék nagy vendégszeretettel fogadnak, még a jól megrakott, terített reggeli asztalnál ülnek. Éppen készülnek kimenni az állomásra. Mialatt reggelizünk, fűtik a fürdőkályhát és mihelyt meleg a viz, nagy élvezettel elsőnek ülök bele a kádba. Amikor Gyulára kerülne a sor, élesen cseng a telefon. Az állomásról hívják, jönne azonnal egy fontos megbeszélésre. Kisül, hogy a Klempa-féle autó nem várt be bennünket, úgy, hogy nem indulhatunk. De Pallavicini újabb telefonsürgetésére megkérjük, küldjenek egy másikat. Alig érünk az állomás közelébe, utunkat állja Károlyi József és titkárja. Már messziről intenek, hogy álljunk meg. Hiába megyünk tovább, mert az állomáson nem találunk többé senkit. A király még óhajtott volna Gyulával beszélni, de nem birta bevárni. Nagy sietségben indultak visszafelé. Meglepődve kérdezzük, hogy mi lehet az oka ennek a hirtelen visszavonulásnak, de Károlyi József maga sem tud többet mondani, mint hogy azt hiszi, attól tartottak, hogy a király vonatát — melyet lövések értek — elfogják. József és titkára beszállnak hozzánk — az autó ugyis az övé — és száguldunk Bicske feló. Útközben belekerülünk a visszavonuló csapatok, ágyuk stb. közé. Alig vagyunk kint Mészölyék házából, belecsap oda három gránát, mely két embert földhöz vág és megsebesít. A család a pincébe menekül.
Megérkezve Bicskére, az állomásfőnök azzal fogad, hogy az udvari vonat három perc előtt hagyta el az állomást. Azt hiszi, hogy nem mehetett messzebb, mint egy 6—8 kilométernyire lévő őrházig, mert azt hallja, hogy azon túl felszedték a síneket. Rohanjunk tovább! Hátha ott elérjük!! Az őrháznál megtudjuk, hogy a vonat már keresztülhaladt. A következő állomás Szár. Oda kell eljutnunk. Kegyetlenül rossz úton, amelyen az éjjeli esőtől a gödrökben még áll a víz, száguldunk tovább. Száron is csak azt a választ kapjuk, hogy a vonat három-négy perc előtt robogott keresztül. József kijelenti, hogy nem folytathatja tovább az üldözést, mert gépe felmondja a szolgálatot. Bemegyünk a főnökhöz tanácskozni. Gyulát félrevonja egy dúlt arcú tiszt és nagy izgalomban elmondja, hogy neki okvetlen mielőbb el kell érnie a király vonatát, mert óvni akarja őfelségét attól, hogy folytassa útját Győr felé. A komáromi és győri helyőrségek hűtlenek lettek, újból felesküdtek a kormányzónak. Kérjük a főnököt, szerezzen egy mozdonyt, hogy folytathassak utunkat. A főnök szobájában találkozunk Esterházy Antival, ki autóján hozta Esterházy Máriát és Salm Nórát Bicskéről. Mária, ki minden áron Tatára akar jutni, kéri, hogy vigyük magunkkal. A mozdony pár perc múlva előáll. Indulunk. Erős, jeges szél fúj és ha nem volna rajtam a kölcsönkért férfi bőrbunda és egy nagy szürke sál, a meleg fürdő után valószínű, hogy halálosan meghűlnék. Gallára érve az állomásfőnök azzal fogad, hogy lokomotívunkat nem bocsáthatja tovább és mialatt lesegít a magasból, tudatja velünk, hogy a királyt elfogták és jelenleg a tatai kastélyban van kíséretével. Nagy izgalomban tanakodunk, hogyan juthatnánk tovább. A hírt nem tudjuk megérteni és el nem hisszük. Fuvarról beszélünk, de erre túlnagy a távolság. A főnök felemlíti a munkásvonatot. Megörülünk. Kérjük, hogy intézkedjék ez irányban. Visszajön a jelentéssel, hogy munkásvonat nem mehet, hanem még két katonavonat fog hamarosan beérkezni. Neki parancsa van, hogy már csak egy vonatot szabad áteresztenie. Mária izgatottan kérdi: »Kitől van parancsa?« A főnök nagy zavarban a földre néz. »Pestről?« kérdi Mária. »Igen, Pestről.« »Hát így állunk, Ella néni!« kiáltja. »És maguk engedelmeskednek?!« A főnök kínosan hallgat. Pár perc múlva beérkeznek a vonatok. Mi felszállunk az elsőbe. Több ismerős tiszt ül a fülkében, köztük a győri aranygalléros meghúzódva az ablaksarokban. A tisztek élénken diskurálnak. Nem tudnak semmiről, csak azt, hogy a király vonata hirtelen visszaindult. Ők rövid időre rá követtek, miután több találat érte vonatjukat. De hogy hová mennek, nem tudják. Én elmondom nekik, — amit az állomásfőnöktől hallottunk, — a király elfogatását. Első percben nagy az elképedés. De lassan kezdenek magukhoz térni és megnyugodni. Nem hiszik el. Azt mondják, pletyka az egész. Panaszkodnak, hogy teljesen híradás ás utasítás nélkül maradtak. »Könnyű lett volna akármilyen állomáson valami utasítást leadni számunkra«, méltatlankodnak a tisztek. »Teljesen tájékozatlanok vagyunk.« Bánhidán újra megakad a vonat. Azt mondják, nem megy tovább. Esterházy Ferenctől jön sürgöny a feleségéhez, hogy kocsit küld értünk oda. Bemegyek az állomásfőnökhöz. Az ajtó előtt félrevon egy feketeruhás, izgatott hölgy és felajánlja, hogy vegyük igénybe szolgálatait, bármilyen téren és irányban. Kérdésemre, hogy mire érti ezt, fülemhez hajol és kérdi: »Önök úgy-e főhercegnők?« »Nem«, felelem. »De akkor, — úgy-e bár — az udvari vonathoz tartoznak?« »Igen! Igen!« Ekkor elmondja, hogy az udvari vonatról kiszállt két úr. Valószínűleg magasrangú egyének, kik az ő sógorával értekeztek és igénybevették sógora vendégszeretetét. Megnevezi az utcát és a házszámot. Számíthatunk teljes megbízhatóságára, mondja. Akármit akarunk elrejteni biztonságba hozni, mindenben szolgálatunkra áll. Megköszönöm, de amellett kérdem, hogy mi az oka annak, hogy ezeket elmondja nekem és hogy mit tud. »Semmit sem tudok«, — feleli, — »csak segíteni akarok a nagy szerencsétlenségben«. És könnyes szemmel mormogja: »Most, hogy ilyen nagy bajban vannak«. Jön Gyula a hírrel, hogy a vonatot tovább engedik. Megkeresem Máriát, ki a kocsikat keresi, de nem találja és visszaszállunk a vonatba. Ott egy főhadnagy már átvette a kommandót. Időközben az a hír jött, hogy a király már nincs Tatán, onnan tovább indult Győr felé. »Mi van a hűtlen csapatokkal?« kérdem. Az a dúlt arcú tiszt, aki Száron megszólította Gyulát, szinte valahol a vonaton van. Elkésik ő is úgy, mint mi. A király pedig Győr felé rohan, esküszegő katonái szuronyai elé! »Szörnyű állapot«, jajgat újra egyik tiszt, »hogy velünk nem tudatnak semmit. Legvalószínűbb, hogy katonáinkat már lefegyverezték.« »De ha azt hiszi«, mondom, »akkor miért rohanunk mi is a biztos fogságba. Nem kellene-e ellentállni? Magukat is csak lefegyverzik úgy, mint a többit.« »Magát is elfogják«, súgom oda Gyulának. »Nem fogok megszökni«, feleli szokatlan kemény hangon. »Oda megyek, ahol a királyom van.« Ezt hallva a szemben ülő tiszt, aki talán azt képzelte, hogy valami kontroverzia támadt közöttünk, mintegy önmagát biztatva, emelt hangon, lelkesen beszélni kezd: »Hova szökjünk? Miért szökjünk? Hisz nem tettünk semmi rosszat. Megtennők újra! Mi a királyunkat szolgáljuk! Nincs miért szégyenkeznünk! Azok szégyelhetik magukat, akik elárulták és cserbenhagyták.« (Az aranygalléros tiszt mintha jobban összehúzná magát az ablaksarokban.)
Esterházy kastély, Tata
Ahogy közelebb jövünk Tatához, nő a bizonytalanság, hogy mi vár ott reánk. »Ha őfelsége a kastélyban van«, mondja a főhadnagy, aki átvette a parancsnokságot, »akkor mi is csak oda megyünk. Ha ő fogva van, mi sem harcolhatunk tovább. De azon esetben, ha a király vonata keresztültörte magát, akkor követjük mi is. Mi is áttörjük magunkat. Ezt már csak az állomás előtt fogom megítélhetni, amikor meggyőződtem róla, hogy ott mi történt.« A Tata előtti első megállóhelyen nőttön-nő az izgalom. A tiszteknek pár perc múlva betekintésük lesz a főállomásra s tudni fogják, kik vannak ott. Ahogy megáll a vonat, a tisztek az ablakhoz tódulnak s mereven néznek a főállomás felé. Lassan gördül tovább a vonat. Lépésben is el lehetne menni mellette. »Uramisten!« kiáltja a főhadnagy, »tele van az állomás katonasággal, fej fej mellett.« »Micsoda katonák ezek?«, kérdi mindenki egyszerre. »Megtudjuk azonnal.« »Ettől függ most további magatartásunk.« »A mieink! A mieink!«, tör ki a tisztekből az örömrivalgás. »Egytől-egyig mind a mieink! Gúlában áll a fegyverük.« És még meg sem állt a vonat, máris ugrálnak le és sietnek bajtársaikat üdvözölni. Én első pereben nom értem a helyzetet. Minek örülünk, miért ülnek a király csapatai itt? Ki fogta el őket, hisz nincsen ellenség sehol Siménfalvy, — az őrizet alatt magunkkal hozott tiszt, — már átvette a kommandót. Most ő rendelkezik minden felett, őhozzá kell fordulni.
A király vonata egy mellékvágányra van tolva és teljesen üres. Engem izgat az otthagyott összes ingóságaink sorsa. Amikor Torbágyon elhagytuk a vonatot, abban a hitben, hogy egy óra múlva legkésőbb visszajövünk, a fülkében mindent szanaszét hagytam. Ott volt a sajátunkon kívül a sok idegen holmi is, amikért félig-meddig felelősnek érzem magamat. Gombos ezredes, aki most, mint a Siménfalvy jobbkeze szerepel, megnyugtat, hogy a fülkéből nem veszett el semmi. Egy tatai hölgy nagylelkűen átengedett brooin-ján hajtunk be a kastélyhoz. Mindenütt, minden kapu el van állva szuronyosokkal. Kiszállunk az idegen kocsiból és gyalog sétálunk be. A várudvarban találjuk Rakovszkyt és Gratzot. Már messziről integetnek felénk. Rakovszky meghatottan rázza a kezünket: »Hála Istennek, hogy eljöttek, hogy nem hagytak minket egyedül a bajban! No, de ezt úgyis tudtuk. Maguktól nem vártunk mást!« A házigazda bevezet szobáinkba, a főépülettel szemben fekvő földszintes corps de logis-ba. ugyanazon szobákat kaptuk, amelyeket pár év előtt még szegény Esterházy Berta idejében laktam, amikor Kaja leányommal és barátnéjával, Bismark Qoedallával, (Bismarck Herbert leányával) voltam egyszer ott tavasszal. Gyulával közös hálószobát kapok fürdővel. Köröskörül Ostenburg-tisztek laknak, úgy, hogy szobáinkba is csak őrajtuk keresztül mehetünk be. Őfelségéék tea után felkéretik Gyulát lakosztályukba, de én már csak este, ebédnél találkozom velük. Ebéd alatt elmondja a király, hogy a kormányosapatok megszegték a fegyverszüneti megállapodásokat, bekerítették Ostenburgot és elvágták muníciókószleteitől. Amikor emiatt a király csapatai méltatlankodtak, azt a választ kapták: Lázadókkal (mit Bebellen) így kell elbánni. Azokkal szemben minden meg van engedve. Amint Lehár meggyőződött az árulásról, elrendelte a visszavonulást. Ő és Ostenburg csapataiknál akartak maradni és támadást megkísérelni, le is ugrottak a vonatról, de őfelsége utánuk sietett és megparancsolta nekik, hogy szálljanak vissza, őfelsége akkor arra gondolt, hogy Nyugat-Magyarországra megy. Kiadta a parancsot, hogy egy magasrangú tiszt maradjon Torbágyon, szedje össze a szétszórt csapatokat és ezekkel együtt kövesse őt a hátrahagyott vonatokkal. Egyúttal értünk küldött a faluba az üzenettel, hogy törekedjünk mi is a legközelebbi vonattal utána menni. (Ez a küldönc már nem ért el bennünket.) Gratznak és Lehárnak a csöripusztai tárgyalásról való visszatérése és a vonat indulása között alig múlt el 7 perc és 65 máris tűz alá került az állomás. Az indulás pillanatában őfelsége vonatának ötödik kocsiját még elérte egy löveg, a királyt kísérő vonatot pedig már erősen lőtték az alig ezer lépésnyire levő ágyukból. Útközben tudomásukra jutott, hogy Tatán túl felszedték a síneket, továbbutazásról szó sem lehetett többé. Ekkor határozták el, hogy bemennek a kastélyba. Őfelsége nagy meghatottsággal beszól három vasúti alkalmazottról, kik már a király elfogatása után jelentkeztek és mindenáron le akarták tenni a hűségesküt. Annál nagyobb megütközéssel beszéltük meg Hegedűs esetét, aki alig hogy beérkezett Tatára, az állomásról telefonon mint a kormány megbízottja mutatkozott be. Később jelentkezett a kastélyban és azt mondta, hogy utasítást kapott a kormánytól, bírja rá lemondásra a királyt és írja alá tanúként a lemondási okiratot Siménfalvyval együtt. Estebéd után a pipázóban a királyné engem maga mellé ültet egy szűk kis kanapéra és egész este kizárólag velem beszél. Újból feltűnik nekem és bámulom, mennyire szépen és szabatosan fejezi ki magát. A szó csak úgy pereg az ajkáról. Elmondja, hogy száműzetésük első napjától kezdve mennyire bíztak nem egy vezetőben, mennyire meg voltak róla győződve, hogy a haza érdeke teljesen azonos az ő érdekükkel, de hogy őfelsége az utolsó félév óta nyugtalankodni kezdett, — kételyek támadtak benne egyesek loyalitása iránt. Elmondja, hogy ő tartotta a királyban a lelket, mindig próbálta a növekvő bizalmatlanságot szétoszlatni. Húsvét óta ez már nehezen ment, mert a király nagyon fel volt háborodva, ö akkor is arra kérte, hogy ne ítéljenek el senkit, nem lehet tiszta képük a helyzetről a távolból sok minden rosszul, legalább is másképpen hat, nem tudhatják, milyen okok játszanak közbe mindannál, ami történik. Ne szűnjenek meg bízni! No de a legutóbbi napok eseményei végképp kinyitották a szemeiket. Amikor elmondtam neki, hogy Gyulát is gyakran félrevezetik-, mert túlságosan bízik az emberek becsületességében, igazmondásában, a rosszat nehezen hiszi el, a királyné megjegyzi: »Ez legtöbbnyire így van. Nemes érzelmű emberek nem értik meg, hogy mások nem olyanok, mint ők, mert másokban is mindig önnönmagukat látják.« De dacára a sok keserves kiábrándulásnak, — folytatja a királyné, — ezek a csalódások nem képesek bennük a magyarok iránti hitet és bizalmat megingatni. A nagy összeomlás óta a monarhia nemzetei között a magyar volt az, amely a legtöbb hűséget és kitartást tanúsította. Svájcban is annyi jelét kapták a szeretetnek és ragaszkodásnak, hogy mindig csak mély megindultsággal tudtak hazagondolni. Látják, hogy a magyar nemzet tradícióihoz híven kitart a Szent Korona eszméje mellett, mely bizonyos, hogy előbb-utóbb minden irányban győzni fog Majd elbeszélte, hogy a Sopronban eltöltött nap, október 21-ike házasságuk tízéves évfordulója volt. Nem győzi ismételni, mennyire jólesett nekik és mily szerencsés előjelnek tekintették, hogy életük ezen legboldogabb napját magyar földön ülhették meg. És amint hallgatom ezt a csodálatos asszonyt, a régi elmúlt világból való családanyák típusa elevenedik meg benne, az — a mai fogalmak szerint talán — ódivatú hitvestárs, Int férje sorsa jobban érdekel a saját sorsánál, gondja jobban emészti a saját, gondjainál, szenvedése neki jobban fáj a saját fájdalmánál. Most is a megpróbáltatások tetőpontján megfigyelve őket, látom, hogy mindig egymásban keresik a vigaszt, egymásból merítik a szent ügyhöz szükséges erőt és kitartást. És milyen rajongó a szeretetük gyermekeik iránt! Eddig nem kaptak hirt felőlük —”pedig ma csupa bizonytalanság mindannyiuk jövője! Nem tudják, hol és mikor látják viszont egymást. A királyné nem győz eleget róluk mesélni. Elmondja, hogy mennyire szeretnének hazajönni, hogy a kis Ottó trónörökös megszólít mindenkit, akit magyarul hall beszélni. Nevelőnője ezért gyakran megdorgálta és megfenyegette, hogyha nem hagyja abba, bepanaszolja anyjánál. A kis fiú erre nagy fölénynyel magyarázta, hogy ő minden magyarral beszélhet. Mamája, egészen biztosan nem haragszik meg érte, sőt örül neki. Amikor csakugyan arra került a sor, hogy a királynét bevonják a vitás kérdésbe, és ő kénytelen volt megmondani, hogy nem engedheti, hogy minden jöttment idegent megszólítson, hisz nem tudhatják az illetőről, vájjon királyhű-e, a kis fiú nagyon meglepődött. »Hát nem minden magyar ember királyhű?« kérdezte és nagy szemeket meresztett, mintha ezt semmiképp sem tartaná lehetségesnek. Séta közben egyszer megszólította egy magyar hölgy és azt kérdezte tőle, vajion örül-e annak, hogy király lesz, mert most már ő lesz a magyar király. A kis trónörökös eleinte csodálkozással, aztán növekvő bosszúsággal nézett végig az asszonyságon. »Én nem leszek király, ameddig a papa él. Ő a király és ő még soká fog élni « A hölgy azonban nem tágított: »De ha most megkoronázzák? Mert meg akarják koronázni!« »Akkor mindjárt lemondok a papa javára,« tört ki a gyerekből haragos, dacos hangon. Róbert fivérét gyakran biztatja, hogy idővel legyen ő király. »Én inkább tábornok leszek — magyar tábornok — az akarok lenni!« A királyné még azt is elbeszélte, hogy amikor a kommün alatt az a hír jött, hogy Horthyt a kommunisták megölték, a gyermekek mindig imádkoztak érte. Amikor aztán megcáfolták a hírt, Ottó meg volt róla győződve, hogy ez az ő imádságainak a kihatása. Amikor húsvétkor a király első hazatérési kísérlete után a kisfiú meghallotta, hogy mi történt, nagy felháborodással kérdezte: »Hogyan bánhatott így a papával az, aki már halott volt és akit én támasztottam fel.«
Forrás:monarchista.blogspot.com
Tovább a cikkre »
