A középkori Magyar Királyság koronázótemplomának romjai 1938 óta tekinthetők meg Székesfehérvár belvárosában, a romkertben. A látogatók zömének mégsem a koronázások fenséges pillanatai ötlenek eszébe, hanem az itt eltemetett királyok sírjainak végzetes sorsa. Mindezzel csupán emlékeztetni kívánjuk az olvasót az egykori templom dicsőségére – például a középkori jogfelfogás csak a Székesfehérváron történt koronázást tekintette legitimnek –, mielőtt a királyi sírok sorsáról és rejtélyeiről szólunk.
A romok között sétálva az egykori koronázási ünnepségeket ugyanúgy nehéz elképzelnünk, mint azt, hogy a most műkőlapokkal jelölt sírgödrök némelyikében egykor valamelyik magyar király, illetve családtagja nyugodott. A székesfehérvári Szűz Mária-prépostság templomában 15 magyar uralkodót temettek el, a sírok helyéről a templomon belül alig árulnak el valamit a források.
Így a XIX. század, a templom maradványai iránti fokozott érdeklődés kezdete óta hol kissé délibábos, minden tudományos alapot nélkülöző próbálkozások, hol a források hézagosságából következő, először helyesnek tűnő, majd megcáfolt tények láttak napvilágot a történettudomány világában is. Így napjainkban is, az egykori templom csaknem teljes területét feltáró ásatások és írott források közreadása ellenére, kevés biztosat mondhatunk el a Székesfehérváron eltemetett királyok sírjainak a helyéről, síremlékeiről.
Korabeli ásatás Székesfehérváron
A székesfehérvári Szűz Mária-prépostság templomát Magyarország első királya, az 1083-ban szentté avatott István alapította. Ez uralkodásának második felére esett, ekkorra már mögötte volt jó néhány fontos egyházi intézmény, elsősorban püspökségek és székesegyházaik, Bencés-rendi monostorok létesítése. E tekintélyes templomok bármelyike szolgálhatott volna temetkezési helyéül. István király azonban Fehérváron egy birodalmi méretű királyi kápolnát építtetett, ahova temetkezett is. Végakaratát írott forrás ugyan nem őrizte meg, de nyilvánvaló, hogy környezete a nem váratlanul elhunyt, idős, beteg uralkodót kívánságának megfelelően temette el.
Fehérvár választása nem volt véletlen, a vár (város) a Szentföldre vezető szárazföldi zarándokúton volt. Középkori forrásokban megemlítik Szent István székesfehérvári sírját, a király temetkezési helyéről és módjáról azonban csak egyetlen leírás szól, Hartvik püspöknek Könyves Kálmán király uralkodása idején szerzett legendája: „Szent testét az épület közepén fehér márványból faragott szarkofágba helyezték” – írta. A templom hódoltság kori pusztulásával – tornya 1601-ben felrobbant – a király sírhelye is eltűnt a föld színéről. 1938-ban, Szent István király halálának 900. évfordulóján a sírhely felkutatásának igénye nem merült fel, annak ellenére, hogy az egykori templom területén a XIX. századi ásatások után új feltárás kezdődött a romkert kialakítására.
A romkert 1938-ban (forrás: fortepan/Adelhardt Márta)
Ennek oka, hogy a templom romjai mellett 1938-ra felépített Szent István-mauzóleumban ma is látható szarkofágot 1930-ban újra felfedezte a kutatás. Az 1814-ben Székesfehérvárról a Nemzeti Múzeumba került kő sírláda eredete feledésbe merült, az Országos Levéltár nádori iratai között őrzött levél kísérőrajza tette lehetővé Varju Elemér számára, hogy származását tisztázza. Faragványai stílusából XI. századi készítését határozta meg, és a Hartvik által említett „fehér márvány szarkofággal” azonosította. A sírral kapcsolatos tudásunk így gyarapodni látszott, hosszabb időre nyugvópontra jutott.
Néha napvilágot láttak más elméletek is, hogy a szarkofág esetleg az ugyancsak Székesfehérváron eltemetett Imre herceg számára készült, vagy Géza fejedelemé volt, akinek székesfehérvári sírjáról egyetlen, kevéssé hitelesnek tűnő, XV. századi lengyel történetíró szól. Valójában azonban – talán Hartvik tudósításából következően – komolyan soha nem ingott meg a Varju Elemér adta meghatározás, a szarkofág és Szent István személyének az összekapcsolása. A szarkofág díszes faragása révén nem is volt kérdés, hogy az a király tetemét magában rejtve az épület padozatán állt. Varju úgy vélte István király kis legendájának és a Hartvik-féle legendának a földben nyugvó testről szóló soraiból, hogy a szarkofágot a király halálát követő trónviszályok idején a tetemmel együtt rejtették a földbe.
Az egykori templom I. István-korabeli apszisa (forrás: wikipedia/Globetrotter19/CC BY-SA 3.0)
1970-ben, amikor Kralovánszky Alán a főhajó tengelyében – az alapítót megillető helyen – egy korai, a középkoron át bizonyíthatóan számon tartott kőfalú sír gödrének a maradványát találta meg, István király sír újra felkeltette a kutatók érdeklődését. Györffy György a szent királyról írt művében az 1061. évi pogánylázadáshoz kötötte a test elrejtését. Feltételezése szerint a testet kiemelték a szarkofágból, és sírgödörbe rejtették.
Györffy elméletében Hartvik legendája további sorainak – „a boldog test ugyanazon a helyen negyvenöt évig nyugodott” – nem tulajdonított jelentőséget. A sírgödröt felfedező Kralovánszky Alán nem látta értelmét egy, még csak történeti utalásban sem felfedezhető elrejtésnek. István király sírgödörbe temetését tartotta valószínűnek, a megtalált kőbéléses sírmaradványt a sír helyén a szentté avatás után készült kultuszhely részének határozta meg.
Időközben a szarkofágot faragványainak alapos stíluselemzésével Tóth Sándor művészettörténész a szentté avatás után a kultuszhely kiépítéséhez készült alkotásként értelmezte, amely esetleg még díszítetlenül volt a király koporsója a földben. Így talált egymásra a kutatásban a feltárt sírgödörmaradvány és a régóta ismert szarkofág. Annak ellenére, hogy a kutatók nagy része számára megnyugtatónak látszik a sír és a kultuszhely történetének ez a megrajzolása, maradt még megfejtésre váró kérdés. A középkorban ugyanis nemcsak Szent István ünnepét, a test augusztus 20-i, sírból való felemelését (elevációját) ünnepelték, hanem néhány szertartáskönyv október 11-én a test átviteléről (transzlációjáról) emlékezik meg, ritkán a test megtalálásának (invenciójának) ünnepe is előfordul.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
