Tárca a Szalonban.
Kigyüttetek, kigyüttetek? Így köszöntek egymásnak a nénik a temetőben halottak napján. Az ünnepnek csak a neve ijesztő, amúgy elég jó buli volt. Az ijesztő név is hozzátett az esemény izgalmához; sötét temető, gyertyák mindenfelé, külön gyufaskatulya a tesómnak meg nekem. Majdnem olyan menő, mint az amcsi filmekben a halloween.
A kendős nénik kilógtak a képből, megtörték a halloweenhangulatot, de a temető az ő területük, föl se merült bennem, hogy ki lehetne őket vonni a buliból. Meg hát, náluk volt az összes mécses, a mi családunkban legalábbis. Nagymama mankójára akasztva hozott egy reklámszatyornyi mécsest meg gyertyát, és ő döntötte el, kire, mit és mennyit teszünk. Rokonsági fokon múlott, a férjére a legdíszesebb mécsestartót tartogatta, a dédszüleimre a kisebbeket, kivéve az apját, arra csak pár szál gyertyát. A legnagyobb tiszteletadás a mécses volt, átlátszó, piros vagy gyöngyházfényű üveggel, a drágább fajta üvegén kereszttel vagy virágmintával. Az aranyozott fedél oldalán lyukak futottak körbe, nem szabad benyúlni rajtuk, ezt korán megtanultam. Egyik évben megvágtam az ujjam, és ment az egész temetőzés a süllyesztőbe. A vér miatt nem állt össze a galacsin, és formálható viasz nélkül nem az igazi a halottak napja.
Különböző helyekről gyűjtöttük a viaszt, magától értetődő lelőhely a már korábban meggyújtott mécses, ami átlátszóra olvadt és a fenekén egészen az ezüstös lapig leláttál, amiben a kanóc végződött. A bátyám egyik évben kihúzta a kanócot ezüstös lapostul és az egészet a tenyerébe öntötte. Nem kiabált, pedig láttam a szemén, hogy fáj. Abban az évben az ő galacsinja nyert.
Kiabálni nem lehetett a forró viasz érintésétől, ez alapszabály. Akkor észrevették volna a felnőttek, és jön a mit csináltok, fejezzétek be azonnal. Persze, egész mécsesnyi adagot nehéz volt szerezni, mert nagymama ott ült a sírhoz tartozó kispadon, onnan dirigált, melyik koszorút hová, és számontartotta a gyertyaállományt. Így leginkább megolvadt mécsesekbe mártott ujjal vagy gyertyaszálak oldalát végigsimítva lehetett gyűjteni, apránként gyarapítva a viaszt.
A galacsint tenyérben kellett tartani, és folyamatosan gyurmózni, mert a novemberi hidegben gyorsan megdermedt. Olyasmi élmény volt, mint a gyurmázás az oviban, de azért felnőttebb játék, mégiscsak tűzbe kellett érte nyúlni. Én leginkább úgy szerettem gyűjtögetni, hogy a mécsesekbe mártottam felváltva mind az öt ujjam, pár másodpercig nagyon égetett, utána viszont szépen le lehetett választani az ujjakról a rászáradt héjat, ami még őrizte az ujjlenyomatot. Megsimogattam a héjat belülről, ahol recés volt, kívülről, ahol sima, csak az ujjbegy környékén őrzött egy cseppet, aminek már nem volt ideje lepottyanni, mielőtt megdermedt. Kigyönyörködtem magam a levedlett ujjlenyomatokban, utána belegyúrtam a gyűjtőbe. A temetőzés végére akkorák lettek a galacsinok, hogy már két kézzel lehetett gyúrni.
Nagymama halála után ennek végeszakadt. Az első mindenszentekkor, ahogy a temető felé indultunk, már éreztem, hogy minden más. Köröttem az összes felnőtt feszengve beszélgetett, a téma lényegtelen volt, csak nagymama ne kerüljön szóba, meg a fél évvel korábbi temetés. Pedig mindenki arra gondolt, lehetetlen volt nem arra gondolni. El is ment a kedvem a hajszálégetéstől meg viaszlopástól.
A temetőben a nénik sem voltak ugyanazok. Vagy úgy csináltak, mintha nem vennének észre, vagy megkérdezték, hogy kigyüttetek, kigyüttetek, de inkább ne tették volna. Mint aki nem vár választ, már fordították is el a kendős fejüket, mintha számháborúznánk. De válaszolni se tudtunk nekik. Én biztos nem, én úgy mondom, kijöttünk, az meg nem az igazi. Anyámat se vették komolyan, kendője se volt.
A dédszülők sírjától megindultunk hátra, a nagyszülőkhöz, és elsétáltunk a ravatalozó előtt. Az épületet régebben észre se vettem, a mellette lévő csap meg konténer jelentősebb volt, mint a kis ház a nagy kapukkal. A csappal lehetett sprickolni, mikor anyámat felkísértük a locsolókannával, a konténerből meg csomó izgi dolog esett ki, gyertyacsonkokat szedtünk össze, egyszer egy fej nélküli Jézust is kitúrtunk. Gipszből volt, összevesztünk rajta, darabokra törtük, nekem a lába jutott. Most másként néztem a házra, főleg a ház előtti üres betonplaccra, ahol nagymama volt felravatalozva. A koporsó a házból került elő, a nagy kapukat kitárták és onnan. Nem is értettem, hogy fért el abban a kis házban nagymama a koporsóban és a négy fekete ruhás férfi, aki a koporsót tolta. Én csak távolról nézhettem, nem vittek oda hozzá, de tisztán láttam az összekulcsolt kezét, az kiemelkedett a koporsóból, meg az orra hegye. Azt gondoltam, nem is ő az, mert sokkal soványabb orr volt, mint nagymamáé. De nem mertem közelebb menni, inkább elhittem a felnőtteknek. Anyám ott sírt végig a koporsó felett, arra gondoltam, csak felismerné, ha nem a nagymama feküdne ott.
Mindenszentekkor üres volt a betonplacc a ravatalozó előtt. Ez rontott a helyzeten, mert oda tudtam menni. Nem akartam, aztán mégis ott találtam magam, ahol a koporsó állt a temetésen. A kaput bámultam, most csukva volt. Gyurmóztam a jelentéktelen galacsint, amit abban az évben gyűjtöttem, csak egy kisebb gumilabdányi jött össze. A kezem jéghideg volt, nem tudtam eldönteni, hogy én tartom-e melegen a galacsint, vagy az engem. Aztán abbahagytam a gyúrást, megvártam, míg koppanósra hűl a kezemben a viasz, ez meglepően sokáig tartott. Aztán teljes erőmből a ravatalozó kapujának vágtam. Nem szólt akkorát, mint reméltem. Háromba tört. Amikor mozdultam, még nem tudtam, hogy a darabokért indulok, vagy a bátyám foszforeszkáló kabátujja után. Ahogy a konténer mellett futottam, arra gondoltam, hogy már nem érdekel a viaszozás, kinőttem, és nem a kapu elől futok, ami mögött az embernek más lesz az orra.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
