Összecsaptak a minapi angol–magyar meccs alatt a londoni Wembley-stadionban az angol rendőrök és biztonságiak a magyar és lengyel szurkolókkal. A Mandinernek szemtanú olvasója beszélt arról: a biztonságiak végig ellenségesek voltak velük, a legapróbb szabálytalanságot is durván megtorolták, ugyanakkor érdekes módon a verekedés után senkit nem próbáltak lekapcsolni – mintha csak a randalírozás képeit kellett volna legyártani a sajtó számára. Alább a Mandiner cikke. (A mára sajnos a nemzeti körökben is elharapózott, sűrű "srácozást" és "balhézást" kigyomláltuk belőle – a szerk.)
A Wembley-beli összecsapástól néhány méterre áll egy szőke, harmincas fiatal, egyedül az ő arca kivehető igazán a címlapképen, így mondhatni, ő lett a magyar huliganizmus „reklámarca”.
Ő Szücs Márton, aki egyébként tíz éve Londonban él, egy étteremlánc bárjait és egy éttermet menedzsel, emellett zenél – közös barátok révén ismeri őt e sorok írója. Vékonydongájú, szelíd, halk szavú fiú, ezért kimondottan furcsa volt a címlapokon viszontlátni a csetepaté után. De kezdjük az elején!
Mint Márton elmeséli, társaságával már hetekkel korábban megvették a jegyeket: úgy voltak vele, hogy nem sajnálják a legdrágább helyekért a 65 fontot (mintegy 20 ezer forintot), elvégre nem mindennapi élmény lesz látni a magyarokat a Wembley-ben. Mártont ekkor látogatta meg édesanyja is Magyarországról – a fiatalember még jól emlékezett az olasz–angol Eb-döntő utáni durva verekedésekre, egészen megrázó videókat látott. Sőt, amikor ő maga éppen zenekari próbáról tartott haza gyalog, amikor látta, hogy egy buszmegállóban két olasz lányt egy csapat angol huligán megkerget – de némi hezitálás után végül Márton édesanyját is vitték magukkal.
Az attak felvételei
Ami a magyar szurkolókat illeti, odakint a meccs előtt semmi rosszat nem tapasztaltak, „még egy rossz nézés se volt, sőt, az elején még volt, hogy pacsiztunk is az angolokkal, ha találkoztunk” – meséli.
Az első kellemetlenségük egyébként abból adódott, hogy amikor ők vették a jegyeket, még nem volt magyar szektor, sőt, ki volt mondva, hogy csak a briteket engedik be. Csak egy vagy két héttel a meccs előtt lett mégis magyar szektor, ami szervezési hiba. Mint Márton kifejti, több százezer magyar él Londonban: várható lett volna, hogy így vagy úgy, de kimennek egy ilyen meccsre, hiszen azért ez egy életre szóló élmény – teszi hozzá. Az is lett, még ha nem is olyan módon, ahogy várta.
De vissza a beléptetőkapuhoz:
hanem csak a mások elől lezárt magyar szektorba mehetnek, tekintet nélkül arra, hogy rosszabb (és olcsóbb) helyen volt, mint ahová a jegyeik szóltak.
„Hiába mondtam nekik, hogy mi nem bánjuk, ha az angolok közé kell ülni, meg nem fogunk kötekedni, eleve nem olyan társaság vagyunk, azt mondták, hogy viszont az angolok bánnák”.
Átküldték őket a stadion másik végébe, egyébként ezt a részét végül nem bánták meg, összefutottak egy csapatnyi magyar és lengyel sálakat, zászlókat lengető lengyel szurkolóval, volt nagy ölelkezés és öröm. Márton rasszista bekiabálást egyáltalán nem hallott, már csak azért sem, mert a spontán szurkolás közben azokat a rigmusokat kiabálták, amit a lengyelek is tudtak: ria-ria-Hungária, hajrá Magyarország, ha éppen Gulácsi védett, akkor az ő nevét, ilyesmiket.
Kellemetlen volt az is, hogy 17.45 és 18.15 között mehettek csak be a magyarok, azaz legjobb esetben is másfél órával a kezdés előtt.
Egy másik konfliktuspont a szurkoló szerint a sör és a dohányzás kérdése volt: sört csak a büfénél lehetett inni, bevinni semmit nem lehetett, és nem volt szabad rágyújtani sem, noha dohányzó nem volt kijelölve. A biztonságiak nagyon szigorúak voltak: egész csapat jött be kiemelni azt a néhány renitenst, aki mégis be tudott vinni egy sört vagy rágyújtott a lelátón – emlékszik vissza Márton. Akit egyszer kivittek, azt pedig többet nem engedték már vissza.
A lelátón az angolok már nem voltak olyan kedvesek, mint odakint: ahogy Márton visszaemlékszik, a játékosok bemutatásánál az angolok végig kifütyülték az összes magyar focistát, a magyar himnusz alatt is végig fütyültek. Igaz, a magyarok közül se mindenki volt szent, volt, aki az angol himnuszon vett füttyrevansot, de amikor két elhunyt angol játékosról emlékeztek meg, lecsendesült mindkét tábor, és megtapsolta azokat. Csak akkor harsant fel újra, immár mindkét oldalon a füttykoncert, amikor a térdelős-nem térdelős rész jött.
A meccs első néhány perce után, emlékszik vissza a fiatalember, észrevette, hogy pár sorral feljebb hangoskodás, dulakodás zajlik. Ekkor tört ki az adok-kapok a biztonságiak és a lengyel–magyar szurkolók között. Hogy mi miatt, arról a helyszínen is már ellentétes információk keringtek: valakit lekapcsoltak sörrel, és ki akarták vinni, de belekapaszkodott a korlátba, erre elkezdték ütni, a társai pedig jöttek megvédeni;
de Márton sem az elsőt, sem a másodikat nem tartja elég erős alapnak ahhoz, hogy viperával kezdjenek ütni embereket.
Ráadásul nem is igen ért rá foglalkozni a bunyóval, mert édesanyja nagyon megijedt, és ő is nagyon tartott attól, mi van, ha a rendőrök áttörnek, és válogatás nélkül szétvernek mindenkit. Ezért megindultak lefele a széksoroknál – mivel csak ő nézett a fényképezőgép irányába, Márton így lett a magyar huliganizmus ikonja a brit sajtóban.
Ő közben édesanyját biztatta, hogy a meccsre figyeljen, araszoltak lefelé, és közben az járt a fejében, ha mégis idejönnek a rendőrök, nemes egyszerűséggel átdobja édesanyját a korláton, hogy fusson be a pályára, ott legalább úgy „szedik le”, hogy nem verik meg előtte.
A dulakodásnak aztán vége szakadt, a magyarok és a lengyelek kiszorították az egyenruhásokat a lelátóról, és – és ennyi. Amikor lehiggadtak a kedélyek, Márton kiment a mosdóba, és látta, minden tele van rendőrökkel „volt vagy száz rendőr a büfénél, de nem csináltak semmit. Még a vécében is rendőrök álltak, de ők sem”. A második félidőben sem volt már baj.
A biztonságiak viszont Szoboszlai Dominikkel is keménykedtek: amikor a meccs végén a csapat odament, és kölcsönösen megtapsolták egymást a szurkolókkal, a focista oda akarta adni a mezét egy kisfiúnak, de az egyenruhások nem engedték még azt sem, hogy egy lépéssel közelebb lépjen, úgy kellett átdobnia a mezt a kisfiúnak.
Mindenesetre a fiatalember furcsállja, hogy a rendőrök ennyiben hagyták a dolgot: sem a kijáratnál nem volt már ellenőrzés, nem, hogy olyan szigorú nem, mint befelé menet, egyenesen semmilyen, csak terelgették az embereket kifelé, meg sem állították.
Ha akkora huligánkodás történt, hogy szét kellett verni a fél lelátót, hogyhogy nem keresték az elkövetőket? – teszi fel a kérdést. Mintha el se akarták volna kapni ott azokat, akik verekedtek. „Nem vagyok összeesküvéselmélet-hívő, de ez most elég jól jött a brit lapoknak, hogy leírhatták, hogy
Mindenesetre Márton nagyot nézett, amikor szembejött vele számos lap címlapján a fotója,
– idézi fel nevetve.
Örül neki, hogy szerencsésen megúszta a dolgot, csak egy kis sört kapott a nyakába és ennyi. A címlapok viszont nem felejtenek.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
