„A sandringhamiak eltűntek” – adta hírül 1916. január 7-én, fél évvel a gyilkos roham után az Eastern Daily Press címoldala. A cikk nem tudott többet, mint hogy a 250 fős brit zászlóalj 16 tisztjével az élen mélyen benyomult a török vonalak mögé, ahol „egyszerűen eltűntek. Egyikük sem tért vissza többé”.
1915 elején a sikeres török hadmozdulatok miatt II. Miklós cár nyugati szövetségeseinek beavatkozását kérte, akiknek seregei áprilisban partra is szálltak a Gallipoli-félszigeten. A német tanácsadókkal felvértezett török haderő önmagát is meglepve ragyogó ellenállást tanúsított a franciák és a britek ellen.
A második nagy partraszállási akció keretében érkezett a kopár félszigetre az 5. norfolki ezred. Az egyik zászlóaljának több tagja a kelet-angliai Sandringham királyi uradalom környékéről származott, ezért az egységet sok helyen sandringhamiaknak nevezték. A tengeribetegség elleni gyógyszerektől és védőoltásoktól támolygó, vérhasban is szenvedő zászlóalj augusztus 12-én 16.45-kor – a brit hajóágyúk elnémulását követően – támadási parancsot kapott.
Sir Horace Proctor-Beauchamp ezredes vezetésével 250 sorállományú katona, 4 tiszt és 12 tiszthelyettes indult a Sari Bair domb felé, ahol a török lövészárkok lapultak. Mellettük két másik brit, valamint egy ausztrál és új-zélandi katonákból álló ezred támadott.
Török partvédő nehéztüzérség (kép forrása: Wikimedia Commons/ Bundesarchiv, Bild 183-R36248 / CC-BY-SA 3.0)
A körülmények korántsem voltak kedvezőek: a katonák napi két pint (szűk egy liter) vizet kaptak csupán, a legfrissebb brit térképek is tízévesek voltak, a támadási parancs célja pedig nem volt világos. Annak ellenére, hogy 2400 méterre voltak az ellenséges állásoktól, a sandringhamiak szuronyrohammal támadtak. A török tüzérek és a fák mögött megbúvó mesterlövészek jól végezték a dolgukat, az 5. ezred zászlóalja egyszerűen eltűnt a nagy füstben.
A gallipoli csata az antant csúfos kudarcával végződött, 1916 januárjában a szövetségesek elhagyták Nyugat-Törökország partjait. A zászlóalj sorsáról évekig semmit sem lehetett tudni. Az ismert legenda szerint a rohamozó norfolkiakra egy rózsaszínes, szivar alakú felhő ereszkedett, és mire felszállt, a török és antant ezredek nagy megdöbbenésére az angoloknak hűlt helye maradt csupán.
Partraszállás az ANZAC-öbölben, 1915. (kép forrása: Wikimedia Commons/ Bundesarchiv, Bild 183-95000-347 / CC-BY-SA 3.0)
Frederick Reichardt új-zélandi utász a partraszállás 50. évfordulóján mondta el e történetet, melynek addig ismert része csupán annyi volt, hogy a törökök váltig tagadták, hogy lennének foglyaik a nevezett zászlóaljból.
Végül egy 1919-es kutatás némi kapaszkodót nyújtott a rejtélyes történethez: az éveken át eltűntként nyilvántartott zászlóalj tagjainak maradványaira bukkantak egy török birtokos által megmutatott, széles vízmosásban lévő tömegsírban, de csak 122 főt tudtak váll-lapjuk alapján beazonosítani.
Minden megtalált norfolki fejében egy-egy golyó volt. Tény, hogy a törökök nem szerettek hadifoglyokat ejteni, amióta már nem lehetett őket rabszolgaként eladni, de hogy a sandringhami csapat másik fele hová tűnt, azt ma sem tudjuk pontosan.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
