Történelmi emlékekben gazdag településen járunk. Ragadványnevére ugyan nem emlékeznek a helyiek, de mint mondják, „volt úgy, hogy jöttmentek falujának is nevezték”. Van egy másik Ojtoz (Oituz) is az egykori ezeréves határon túl. Mondhatnánk Román-Ojtoznak is. Ehhez tartozik az egykori magyar határtelep, Sósmező, valamint Zöldlonka, Fűrészfalva és Herzsa is, ahol szórványban katolikus, magyar ajkú csángók élnek.
Hogy is volt, hogy is van?
A maiaknak tudni kell, hogy a megyésítéskor (1968) Háromszéken nagy csatákat kellett vívni azért, hogy a térség különválhasson Brassótól, amivel az ottani vezetők semmikép sem értettek egyet. A bukarestiek a Bákóhoz csatolásért pedáloztak, és hogy Magyar-Ojtoz itt maradhasson, abban többek mellett döntő szerepe volt Kiss Ferenc korabeli ojtozi iskolaigazgatónak és a tantestületnek is. A bukarestiek terve akként valósult meg, hogy az egykori Gorzafalva községet Oituznak keresztelték, s Magyar-Ojtoz megmaradt Kovászna megyében. Igen ám, de Sósmező elcsatolásával, akárcsak máshol az ezeréves határ mentén, itt is tetemes erdős övezetek vesztek el, és Kovászna megye keleti határvonala fennebb tolódott, éppen a Kalaszló-patak beömlésének pontjáig. Van ugyan Konstanca megyében is egy Oituz-Ojtoz falu, közel a tengerparthoz. Zömében moldvai magyar csángók lakják, akik a világháború után települtek oda, az állam által felajánlott üres területre. Róluk már kisfilm is készült. Ebben az országban tehát három Ojtoz nevű település található. A bákói területen élők jobban szeretik ha csángóknak nevezik őket.
– Én is ilyen magyar csángó vagyok. Onyesten-Ónfalván születtem gorzafalvi csángó családból. Ide, Magyar-Ojtozba telepedtek szüleim, ők is templomgondozók voltak, én folytatom a hagyományt, sekrestyés és harangozó vagyok. Itt jártam iskolába, mind a két nyelvet ismerem – ismerkedtünk Boacă Tatiana asszonnyal, aki a Fűrésztelepen lakik, és volt szíves nekünk kibetűzni ott fenn, a magasban az ojtozi nagyharang feliratát.
Fúj-süvölt az Ojtoz szele
A Magyarósi-hágó (vagy Ojtozi-hágó) vízválasztó a Kárpátok tetején. Erdély belső kapuján telente vadul süvít át a székelyek időszakos szele, a Nemere – amikor leér Szépmezőre, eleget térítgeti a székely, hogy nem erre, hanem arra, fodrossá hímezi erre is, arra is a hótakarót. A hágótól napkelet felé már miden patak, minden ér a Szeret vizébe igyekszik. Mihail Kogălniceanu román krónikás így céloz a moldvai folyó magyar néveredetére: „Siretem/seretem, adecă place mie-place mie”. Az útról belátni a festői tájat, kanyarjaiban felrobbantott kazamaták betondarabjai juttatják eszünkbe a tovatűnt puskaporos XX. századot. Körös-körül letarolt erdőfoltok, vágterek ejtenek ámulatba, de maradt itt még erdő, a régi deszkagyár még működik – vigasztaljuk magunkat. „Füstölsz, mint a deszkagyár…” – dohányosokra ma is használják Ojtoz újabb keletű szólásmondását. Az Ojtoz-patak völgyfőjében működik a régi pisztrángtenyészet, közelében vadászház. Sok évvel ezelőtt kicsi gőzmozdonyos vonaton, keskeny vágányú vasúton jutott le a völgybe a fa, fel a hegyekbe a turista. Azóta azt is felszámolták, nem gondolva arra, hogy a faipar helyett talán a természet szeretetének, a turizmusnak is eldorádója lehet ez a csodálatos szépségű hely. A telepen működő régi deszkagyárat a rendszerváltáskor mentette meg néhai dr. Páll Andor a brassói Brafor cégtől, most fia vezeti, helybeli férfiemberek keresik itt kenyerüket s őrzik „Páll doktor” emlékét. Régebb az arab térségbe, Egyiptomba, Jordániába szállítottak innen gőzölt bükköt, most csak fenyőt dolgoznak fel – tájékoztatott Tusa Csaba üzemfelelős, jelenleg egyetlen külföldi piacuk Magyarország. A fenyőt a környékről vásárolják, olyan minőségűt, amilyent kapnak. Hogy meddig, arra egyelőre nincs válasz. Az Ojtoz feletti Kárpát-övezet Ojtoz-Ozsdola néven Natura 2000 természetvédelmi terület. Mielőtt a völgybe érnénk, Pittino Anselmo (1853–1925) talián földről Háromszékre származott kőfaragó mester sírja előtt hajtunk fejet. Saját sírkövét maga válogatta ki, faragta, nincs olyan kő, amit ki ne kezdene az idő, repedezni kezdett, s ki lehetne az, aki újra cserélné?
Anselmo kastélyszálló
Mellbevágó bibliai textus
A település idegenforgalmi érdekessége a római katolikus templom. Homlokfalán betűzhető: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat! Ez megállásra kényszeríti a Moldva felől jövőt, nem értik a feliratot, üzenetét sem. Úgy lehet, már Erdélyben vagyunk – találgatják, s csak sejtik, hogy már magyar vidéken. A templom falán kőtábla, hogy: „Javíttatták a 13. és 14. ezredbéli / népfelkelők és a velük / volt csendőrök / 1915” a táblát Pittino Anselmo faragta. A templom Szent Antal perselyasztalán más felirat: „Kegyes Adományok / Szt. Antal kenyerére! / Emlék a 13. és 14. honvéd gy. / ezredbeli népfelkelők / s a velük volt csendőröktől. / Ojtoz 1915” Az ojtozi katolikus filia kétszáznegyven lelke felett Nagy József tisztelendő, a szomszédos kézdimartonosi máter plébánosa őrködik, aki elmondta, hogy a berecki önkormányzat gyakran támogatta a templom felújítását. „Ojtoz nem a világvége, a helyi magyar lelkek mellett gorzafalvi csángó asszonyok is beülnek a padokba, olyan is, aki beszéli, olyan is, aki csak érti anyanyelvünket. Harangunkat Mihály Antal öntette Segesváron, 1905 óta hívja egybe Ojtoz lelkeit, megszólalt a nemzeti összetartozás napján is.” Védőszentjeikre – Szent Sebestyénre és Fábián pápára – az ókeresztény vértanúk napján (téli zimankóban, január 20-án) emlékeznek a templom búcsúján.
A templom melletti emlékkertet akartuk mi is szóra bírni, ahol Kelemen Dénes gelencei faragóművész Törött kapu nevű térplasztikai alkotása a két világháború hőseire, a fedett nagykereszt a trianoni békediktátum 100. évfordulójára, a domborműves kőszikla – a Honvédkő – a soproni emlékmű hazai változata, a fekete márvány emléktábla a Soproni 18-as Honvéd Gyalogezred 100 éve elesett katonáira emlékeztet. Ojtoz vidékén az első világégés idején a fiatal Márton Áron is megfordult katonaként, a templommal átellenben pedig kertes magánház gyümölcsfái alatt húzódik meg az 1942-ben épült országzászlótartó, hiszekegyünket őrzi hármashalom-talapzata.
Egy új hiedelem születik
A közelben járunk még. Az országút bal oldalán itókára, szusszanatra tér be az utas vagy turista a Sánta lóhoz címzett fogadóba. Tulajdonosa, régi kedves barátunk, Kiss László meséli, hogy egységéhez egyféle hiedelmet kapcsolnak az Ojtozon áthaladó utasok, tételesen azt, hogy ha jártukban-keltükben oda nem mennek be, ha ott nem fogyasztanak el valami gyűszűnyi itókát, kávét, útjukon, dolgaikban nem kíséri majd őket szerencse.
– A deszkagyár munkásai, akik nehéz munkával keresik kenyerüket, nem mind nálam isszák el a fizetésüket. Az én egységemet az átutazók tartják fenn. A cégéremen azért van pisztráng, mert itt folyik be a hegyi patak, a kertemben tó is van, hallal is tudok szolgálni. Volt úgy, hogy rendszeres vendégeim voltak a diós cigányok, akik edényt árultak. Az edényt meg kell tölteni héjas dióval: a diót vitték, az edény maradt. Bejöttek gyakran hozzám visszatérőben is, amikor hazafelé tartottak, hogy elmondják „nekünk most is kijött a lépés!”
– Miért éppen Sánta ló ennek a helynek a neve? – kérdeztük. – Amikor a cégbíróságon be akartam jegyeztetni az egységet, kérdezték, mi legyen a neve? Mondtam én mindenfélét, sok-sok Ojtozzal kapcsolatos nevet, de egyik sem volt jó. Már idegeskedtem és gondoltam, hogy választok valami erőst különlegeset. A Sánta lóhoz! – böktem ki mérgesen. Erre meg azt mondták, ez jó, ilyen nincsen, nem is volt. És bejegyezték!
A Sánta ló szomszédja a Pittino-ház. Homlokán faragott kőtáblába véste építtetője: „Pittino Anselmo / és neje / Gyergyai Juliánna / vette 1882 / J. V. (javítva – szerk. megj.) 1921–22.” A 19 században olasz kőfaragó mesterként hívták meg a Kárpátokat átszelő műutak, később vasutak átereszeinek építéséhez, ő volt a faragómestere millenniumi emlékoszlopainknak, melyeknek száma mára alaposan megcsappant. Lakóháza egykoron vámházként is működött, rég hogy új tulajdonosok kezébe került, udvarán felépült az Anselmo kastélyszálló, ahol Jeney Rózsa Janka mindenes, régi kedves ismerősünk invitált kávéra, míg a szálló udvarán átutazó vendégek lazítottak. Ojtozban egykor veszteglőintézet is működött, melyet Sósmező határ-településre költöztettek. Az országút mentén sorakoznak az egykori m. kir. 24-es határvadász zászlóalj és székely erődszázad „boronafákból” épült laktanyái (1942), ezekben óvoda, iskola, kultúrotthon kapott helyet, fenntartásukról, megmentésükről a mindenkori berecki önkormányzat gondoskodott. A laktanyaudvar egykori főbejárata előtt monumentális faragott-festett székely kapu állt, melyet egy figyelmetlen traktorista ledöntött. A megmentett elemekből Kelemen Dénes gelencei mester restaurálta. Új köntösben jelenleg a kastélyszálló előtt díszeleg.
– Az Ojtozba érkező magyarországiakat legtöbbször a székely nyelvjárás különlegességei érdeklik – mesélték mosolyogva a helyiek, miszerint „idős korban mindig mozogni kell, nem szabad sokáig egy helyben ülni, merthogy a halál akkor találja meg legkönnyebben az embert, s a székely életében a 66. év a legkritikusabb, mert azt olykor 99-nek lehet látni!”
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
