Napjaink egyik legismertebb arca Che Guevaráé. Pólókon és egyéb viseleti tárgyon láthatjuk viszont portréját, mint a baloldaliak számára a „szabadság és a társadalmi igazságtalanság elleni bátor küzdelem” példaképe.
Ám ennek a „hősnek” van egy olyan oldala, amelyről kevesebb szó esik. Che Guevara nem élt élete minden pillanatában „hősként”, akadnak olyan vérgőzös tettei is, amelyek miatt aligha szolgálna rá az utókor dicséretére.
Ernesto Rafael Guevara de la Serna, a későbbi Che Guevara 1928. június 14-én született, a legelfogadottabb dátum szerint. Családja spanyol, baszk, de még ír felmenőkkel is rendelkezett.
Che Guevara már gyermekkorától asztmában szenvedett, és ez egész életében elkísérte (erre hivatkozva tudta elkerülni az argentin katonai szolgálatot is). Az állítólagos betegsége ellenére később kitűnő atlétává vált.
Szülei öt gyermeke közül ő volt a legidősebb. A család a helyi körülményekhez képest jómódúnak számított, így el tudtak költözni egy szárazabb klímájú helyre Che Guevara miatt, akinek nagy figyelmet fordítottak a taníttatására. Először mérnök szeretett volna lenni, majd orvosi pályára váltott.
1951-ben halasztást kért a Buenos Aires-i orvosi egyetemen, és egy barátja, a biokémikus végzettségű Alberto Granado társaságában motoron járták be Dél-Amerika jelentős részét.
Egy Norton 500 motorkerékpár nyergén ülve látogatták meg Argentína, Chile, Peru, Ecuador, Kolumbia, Venezuela és Panama különböző vidékeit, de útba ejtették az Egyesült Államokbeli Miamit is. Az utazás hatására a tehetős származású Guevarában kialakult egyfajta kapitalizmusellenesség. Annak számlájára írta ugyanis a riasztó társadalmi különbségeket, amit az elmaradtott bennszülöttek és a fehérek között látott.
1953-ban egy újabb útra vállalkozott. Ekkor jutott el többek között Guatemalába, ahol ebben az időben Jacopo Árbenz elnöksége alatt néhány intézkedéssel megpróbálták javítani a szegények helyzetét. Így földreformot kezdeményeztek, amelynek a legnagyobb kárvallottja az amerikai United Fruit Company lett volna.
Vélhetően ennek is köszönhető, hogy 1954-ben egy szélsőjobboldali puccs eltávolította az elnököt a hatalomból. Guevara guatemalai tartózkodása alatt rokonszenvezett Árbenz eszméivel, és itt ismerkedett meg egy közgazdásszal, Hilda Gadea Acostával, aki később Che felesége lett.
Guevara a guatemalaiaknak fegyveres ellenállást javasolt, de Árbenz és hívei inkább a menekülést választották. Guevarának is távoznia kellett, miután a puccsisták tudtak arról, hogy fegyverrel akart ellenállni.
Guevara Mexikóba ment, ahol egy kórházban dolgozott orvosként. 1955-ben itt ismerkedett meg Raúl Castróval, majd Fidellel is. Ők a Moncada-laktanya 1953-as sikertelen ostromát követően kényszerültek száműzetésbe, ám Mexikóban is folytatták a szervezkedést Fulgencio Batista kubai elnök rendszere ellen.
A helyi hatóságok emiatt egy rövid időre még le is tartóztatták őket. Végül 1956. december 2-án szálltak partra Kubában a Granma névre hallgató hajóval. 81 fős csapatuk létszáma csakhamar 22-re olvadt, és úgy tűnt, hogy a kubai forradalom ügye végleg elveszett.
Ám mégsem így történt. Batista katonái ugyan végig sokszoros létszámfölényben voltak, sőt nehéztüzérséget és légierőt is be tudtak vetni, ám a klasszikus gerillaharcmodort alkalmazva komoly győzelmeket arattak.
A Nyár hadművelet (Operación Verano) során például körülbelül háromszáz ember alkotta Castróék seregét, míg Batista 12 ezer embert küldött ellenük. A győzelmekben főleg az segítette a forradalmárokat, hogy a helyi lakosság végig az oldalukon állt.
Guevara rendkívül kemény és határozott parancsnoknak bizonyult ezekben az években, aki sokat követelt az embereitől és nem tűrt megalkuvást. Azokat, akikre az árulás gyanúja vetült, gondolkodás nélkül kivégeztette, de halállal büntette a dezertőröket is.
Ernesto Guevare leszámol a forradalom ellenségeivel
A kubai forradalom során kegyetlen módszerei mégis eredményesnek bizonyultak: az 1958. december 28-a és 1959. január 1-e között vívott Santa Clara-i csatát az ő vezetésével nyerték meg, és elfoglalták a várost. Órákkal az újév beköszönte után Batista elmenekült, Castróék pedig átvették a hatalmat az országban.
Che Guevarával kegytlenkedései a kubai forradalom győzelme után állami szintre emelkedtek. Bár a gerillaháború alatt is gyakran személyesen vallatta a dezetőröket, nem éppen a testi épségükre ügyelve, a győzelem után mindezt kiterjesztve gyakorolhatta.
Castro a La Cabaňa börtön parancsnokává tette Guevarát, aki elsődleges feladatának tekintette, hogy megtisztítsák Kubát a Batista-rendszer híveitől. A sietve felállított törvényszékek működésében maga is részt vett. Ebben az időszakban kivételes lelkesedéssel küldte halálba azokat, akiket a korábbi rendszer híveinek vélt, és több száz embert, köztük ártatlanokat is kivégeztetett.
Guevara marxista alapokon új földreformot is kezdeményezett, majd milíciát szervezett ennek végrehajtására. Ennek során jelentős részben amerikai vállalatok kezén lévő földeket foglaltak le (amivel kiváltották az amerikai embargót), de összetűzésekre is sor került. Amikor a nemzeti bank élére került, hasonló programokba kezdett.
Államosította a gyárakat, a bankokat, az üzleteket, ugyanakkor széleskörű hozzáférést biztosított a kubaiaknak az egészségügyi szolgáltatásokhoz. Az analfabetizmus ellen is hadjáratot indított. Kuba mindkét területen komoly sikereket ért el. Che Guevara kubai tartózkodása alatt elvált első feleségétől, és elvette Aleida Marchot.
Míg Castro egy ideig megpróbált egyensúlyozni az Egyesült Államok és a Szovjetunió között, addig Che sokkal inkább a marxista eszmék felé fordult. Olyannyira, hogy ellenszenvvel figyelte a Hruscsov alatt megvalósuló desztalinizációt, amelyet az eredeti eszmék „elárulásának” vélt.
Amikor a kubai rakétaválság után az amerikaiak és a szovjetek Kuba feje fölött állapodtak meg, még inkább a radikálisabb, kínai vonal felé fordult. Az ország azonban az amerikai embargók miatt rászorult a szovjet importra, ezért a velük való vitáknak nem maradt sok tere. Castro amúgy is vitathatatlanul megszerezte Kuba egyszemélyes irányítását, ebbe pedig nem fért bele, hogy egy másik ikonikus forradalmár legyen mellette.
Che Guevara egyébként is úgy vélte, hogy a hivatali teendőknél jobban ért a forradalmi hadviseléshez. 1965-ben ezért egy búcsúüzenetet írt Castrónak, lemondott minden tisztségéről és eltűnt a nyilvánosság elől, hogy a forradalom ügyét szolgálja.
Che Guevara hitt abban, hogy nemcsak Kubában vezethet sikerre egy baloldali forradalmat. Kongóba utazott, ahol a Belgiumtól történő függetlenség elnyerését követően komoly politikai zűrzavar uralkodott. 1964-ben robbant ki a szimbák felkelése, amelyet a szovjetek és Kuba is támogatott.
Mire azonban 1965 áprilisában, a Tanganyika-tavon keresztül Che megérkezett a helyszínre, a Laurent Kabila vezette felkelők már alaposan meggyengültek. A 12 kubai önkéntest 100 kubai afroamerikai követte. Che kiképzést szeretett volna tartani, és erősíteni az ideológiai elkötelezettségüket. Ám a helyiek rendkívül fegyelmezetlenek voltak, a kiképzésüket Che hiányosnak találta és a harci morál sem lobogott bennük magas lánggal.
A katonai vezetők nem akartak támadni, megelégedtek a még kezükön lévő területek megtartásával. A közkatonák pedig a kiképzés helyett varázslatokkal akarták magukat megóvni, a táborokban rengeteg gyerek és nő élt, a férfiak pedig harc helyett ittak és táncoltak. Che még arról is megemlékezett, hogy az őserdőben hangosan szólt a lemezjátszó. Ahogy Guevara fogalmazott: „nem szabadíthatunk fel magunk egy országot, amely nem hajlandó küzdeni”.
Végül 1965 novemberében Castro sürgetésére, a többi kubaival együtt a Tanganyika-tavon keresztül dicstelenül távoztak az országból. Guevara elkapta a harcok alatt a vérhast, így néhány hónapon keresztül többek között Dar es-Saalamban és Prágában rejtőzködött, hogy felépüljön.
1966-ban Bolíviába utazott, mert úgy ítélte meg, hogy ott megfelelőek a feltételek ahhoz, hogy forradalmat robbantson ki. Kubához hasonlóan itt is számított a helyiek segítségére, ám csalódnia kellett. A helyiek betolakodókat láttak a gerillákban, ráadásul a bolíviai kommunisták is ellenezték a forradalmi ellenállást.
A harcok színhelyéül választott térség, Bolívia hegyes-esőerdős délkeleti része alkalmatlannak bizonyult a tartós ellenállásra. A helyi parasztok örömmel informálták Che Guevara csapatának minden lépéséről a bolíviai hadsereg erőit, viszont toborozni csak nagyon kevés embert sikerült a helyiek közül.
Che Guevara rossz helyszínválasztásának meg is lett az eredménye. A bolíviai hadsereg dzsungelharcban járatos amerikai tanácsadók segítségével egyre szorosabb gyűrűt vontak a gerillák köré. 1967. augusztus 31-én megsemmisítették Che egyik csapatát, majd október 8-án a másikat is, elfogva őt magát is. Che megadta magát. Másnap, a bolíviai elnök személyes parancsára kivégezték, a holttestét pedig lefényképezték, hogy bemutassák a világnak.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
