Megtartották a Magyarságkutató Intézet Ősi írásaink – a népszerűsítés és oktatás kihívásai, lehetőségei című konferenciáját. A konferencián elsősorban pedagógusok, informatikusok, grafikai fejlesztők számára hangzottak el ismeretterjesztő előadások a magyar írástörténet, kiemelten a székely rovásírás tudományos kutatásának új eredményeiről és felhasználhatóságáról az oktatásban és a digitális világban.
Fehér Bence, a Magyarságkutató Intézet Klasszika-filológiai Kutatóközpontjának igazgatója – MKI
Az első előadást Fehér Bence, a Magyarságkutató Intézet Klasszika-filológiai Kutatóközpontjának igazgatója tartotta Első ismert írásemlékeink (avar kor) és az ismeretterjesztés címmel. Mint az előadásból kiderült, a kérdés aktualitását az adja, hogy az avar kori írott emlékek száma nagy ütemben gyarapszik, ma már jóval negyven felett van, így végre tudományosan is megbízható következtetés vonható le belőlük. Eszerint az avar kori írások két nagy csoportra oszthatók: a nagyszentmiklósi kincs, illetve a jánoshidai tűtartó meghatározta csoportokra. Az előbbi, nagyobb csoport írásmódjának értelmezésében azonban a tudományos viták még nem jutottak nyugvópontra, nem bizonyítható, milyen nyelven és milyen hangértékekkel olvasható ki.
Egy biztos: ragozó, nem indoeurópai nyelvről van szó, nincs komoly ellenérv, amely kizárná, hogy ez akár a magyar nyelv is lehet.
A jánoshidai csoport nagyobb újdonsággal szolgál: ennek jelei közvetlen összefüggésben vannak a székely rovásírással, így annak alapján egyes emlékek megbízhatóan kiolvashatók.
Van olyan avar kori tárgy, amelynek felirata kétségtelenül magyar nyelvű.
Eszerint tehát immár bizonyítható a kulturális kontinuitás az avar kor és a középkori magyarság közt, sőt az is, hogy legalábbis a VIII. században már egyértelműen magyar nyelvű szöveget is megörökítettek a Kárpát-medencében, vagyis az avar birodalomban élő magyar nyelvű népelem léte már nem feltevés, hanem tény.
Ez pedig olyan súlyú új eredmény, amelyet elsőrendű nemzeti érdek az ismeretterjesztésbe, az oktatásba is minél szélesebb körben bevezetni.
Szintén őstörténeti témájú volt Katona-Kiss Attilának, a Magyarságkutató Intézet munkatársának előadása, amelyben egy eddig szintén teljesen ismeretlen tárgycsoportot mutatott be: a 14. századi kunok körében elterjedt, rovásjelekkel díszített csatkarikákat. Ezek azonban, bár a kunoknak készültek, a középkori keresztény magyar kultúra termékei.
Egy igen vitatott emlékcsoportról tartott előadást Mandics György író: a Somogyi-hagyatékban, Szegeden őrzött, rovásírásos betétlapokat tartalmazó korai nyomtatványokról, amelyeknek az előadó vitatta a 19. században kialakult minősítését, miszerint hamisítványokról volna szó.
A jelenkori rováskultúráról szólt Sipos Lászlónak, a Rovás Alapítvány elnökének előadása: Merjünk nagyok lenni – a rovásműveltség jövőképe. Ebből értesülhettünk arról, hogy a mai (és a közeljövőbeni) digitális technikában milyen lehetőségei vannak a rovás alkalmazásának, illetve fejlesztésének.
Huszár Antal (Hussar Arts Academy) előadása hasonló tárgyú volt, a rovás felhasználhatóságáról a rajzoktatás legmodernebb, nagy hatékonyságú módszereiben.
Végül az egyik legfontosabb volt Salgó Gabriellának, a felföldi Magyar Pedagógusok Szövetsége Érsekújvári Területi Választmánya vezetőjének előadása, amely átfogó képet adott a rovásírás bevezetéséről, felhasználhatóságáról a pedagógiai módszertanban, a rendes írásoktatásban és a fejlesztő pedagógiában egyaránt, sok új és rendkívül praktikus ismerettel.
Ezek után a résztvevők műhelybeszélgetéseken vettek részt, ahol az előadásokhoz is kapcsolódva négy témát vitattak meg: az oktatás és ismeretterjesztés forrásai; alkalmazott rováshasználat; út a pedagógiai módszertanhoz; a rovásműveltség jövőképe. A tartalmas és őszinte megbeszéléseken e témákban a résztvevők közt lényegében konszenzus alakult ki legfontosabb jövőbeli feladatokról.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
