Kutatóink visszanyúlnak a korábban mesének nyilvánított krónikák leírásaihoz, és más – például régészeti – bizonyítékokat is keresnek a hun-magyar kapcsolatokra. Úgy tűnik, hogy a hun rokonság tagadásának végre bealkonyult – nyilatkozta Benkő Mihály történész a 92. Ünnepi Könyvhét előestéjén a Vasárnapnak.
Benkő Mihály – wikipedia
– Manapság ismét egyre többet lehet hallani a magyar–hun kapcsolatokról. A jelen forrásaival mennyire ismerhetők meg a múlt eseményei?
– A magyar–hun kapcsolatok történetírásunkban egyáltalán nem mondhatók ismeretlennek. A kereszténység felvételétől a 13. század közepéig, az óriási traumát okozó tatárjárásig a Magyar Királyság mindent megtett, hogy ideológiailag is beilleszkedjen Európa királyságai közé. Ezeknek a birodalmaknak a hunok a pusztítást, dúlást, kemény adók fizetését jelentették, és így csakis borzadállyal írtak róluk. Mégis, Anonymus a 12. században utal az Árpád-ház hun eredetére. A tatárjárás után, amikor uralkodóink közeli rokoni kapcsolatba kerültek a Magyarországra betelepülő kunokkal, hiszen IV. Béla fia, V. István király kun hercegnőt vett feleségül, az ő fiuk volt Kun László királyunk. Ekkor a hun-magyar rokonság témája egyre inkább előtérbe került. Kézai Simon, aki magyar krónikáját Kun Lászlónak ajánlotta, az általa feljegyzett csodaszarvas legendában a magyar és a hun népet azonos gyökérből származó testvérnépként írta le. Ő ezzel nyilván a magyarság körében elterjedt korábbi hagyományokat elevenített fel, olyanokat, amelyeket a pogány kun kapcsolatok kialakulásáig krónikáink nem adtak közre. Kézai Simon után valamennyi középkori krónikánk az ő szellemében írt a hun–magyar kapcsolatok kérdéséről. A magyar nemesség körében a 19. század közepéig magától értetődőnek vették a hun származást. Gondoljunk csak arra, hogy még a Himnusz soraiban is az áll, hogy: „Bendegúznak vére”. Az 1848-as szabadságharc után, a magyar nemesség elleni támadás során a hun–magyar kapcsolatot – és krónikáink ezzel kapcsolatot leírásait – mesének nyilvánították. Ez is lett a hivatalos álláspont napjainkig, főként a rendszerváltás előtti években. Jelenleg ezen a téren változás jelei látszanak. Kutatóink visszanyúlnak a korábban mesének nyilvánított krónikák leírásaihoz, és más – például régészeti – bizonyítékokat is keresnek a hun–magyar kapcsolatokra. Úgy tűnik, hogy a hun rokonság tagadásának végre bealkonyult.
– A mondák, mítoszok, népművészeti motívumok valóban árulkodhatnak a közös eredetről?
– Ázsiai útjaimon tapasztaltam, hogy a nomádok, akik között az írásbeliség korábban kevéssé volt elterjedt, szóban évszázadokra, sőt, akár egy évezrede is visszamenőleg megőrzik hősi eposzok, mondák, legendák formájában a történelmi eseményekről szóló hagyományaikat. Ezeknek a kutatása most egyre inkább elterjedt. Oral historynak nevezik a néprajzi-történeti hagyományok kutatásának ezt a formáját. Amikor a 20. század kilencvenes éveinek végén először hallottam a keleti magyarok fennmaradásáról Kazahsztánban, Nyugat-Szibéria, a Mongol Altaj kazakjai között, azonnal azt terveztem, hogy amennyiben eljutok közéjük, eredetmondákat fogok gyűjteni. Arra gondoltam, hogy még ha azt is mesélnék, hogy a mongol vitte el őseiket a Kárpát-medencéből – mint rabszolgát –, azzal is olyan adatot hozhatnék haza, amelyek segítik identitástudatunk fejlesztését. Azonban, akiket meg tudtam szólaltatni, nem beszéltek ilyesmiről. Nekem is az volt a tapasztalatom, mint Mándoky Kongur Istvánnak, hogy a kazak-magyarok egy nagy Nyugatra származott nép Keleten maradt leszármazottjainak tekintik magukat. A szarvasmonda különböző változataival is találkoztam a Mongol Altaj mazsarjai és a torgaji argün-magyarjai között. A legendáknak mindig van hagyományőrző értéke. Azonban a változó világban ezek kutatása egyre nehezebb lesz: az emberek elvándorolnak a nagyvárosoktól távoli lakhelyeikről, a fiatalok felejtenek, nem ismerik eleik hagyományait, tudását. Mégis, ezeket a kutatásokat folytatni kellene – abban a reményben, hogy találunk még valamit. Továbbá kiemelkedő jelentőségűek a genealógiai táblázatok és azok a sírfeliratok is, amelyeken a „magyar” szó is szerepel nemzetség-törzs meghatározásként. Az ilyen típusú kutatásokkal is sietni kellene. Az utolsó pillanat van itt az adatgyűjtésre, ha már el nem múlt.
Benkő Mihály – julianusbaratai.blog.hu
– Ázsiában mely népek tartanak bennünket rokonnak?
– Ott valamennyi török nép rokonnak tekint minket. A kazakok még inkább, mint mások, mert az ő törzsi rendszerükben Mándoky Kongur István szerint a 20. század hetvenes éveiben még élt egy nagy létszámú madjar, mazsar, magyar törzs. Ezenkívül rokonnak tartanak minket a kaukázusi népek – dagesztániak, csecsenek –, az afgánok és a mongolok, akik saját magukon kívül egyedül a magyarokat és a székelyeket ismerik el hun utód népnek. Ezek a rokoni kapcsolatok mind arra vallanak, hogy a magyarság a hun-szkíta világból származik.
– Milyen területen érhető áttörés az őstörténet-kutatásban?
– Új adatok elsősorban a régészettől várhatók, hiszen más forrásaink – például a krónikák – mindössze újra értékelendők, Magyarország egyedülálló abból a szempontból, hogy kutatóink egy része lebecsüli, mesének nyilvánítja a krónikák leírásait. Pedig ezek a magyar népi hagyományokat is felhasználták. A meglévő forrásokat figyelembe kell venni, így egyetértek azokkal a kutatókkal, aki szerint: ha a forrásokat nem vesszük figyelembe, akkor minden lehetséges. Ami a régészeti feltárásokat illeti, nagy jelentősége van annak, hogy a Magyarságkutató Intézet mongol–magyar együttműködés keretein belül felújítja azokat az ásatásokat Mongólia ázsiai hun temetőiben, amelyeket a magyar–mongol régészeti expedíciók keretein belül még Erdélyi István kezdett meg és folytatott a 20. század hatvanas éveitől kezdve a nyolcvanas évek végéig. Az ő munkáját abban az időben lebecsülték, kevéssé értékelték idehaza, pedig fontos régészeti adatokat hozott rossz körülmények között folytatott ásatásairól. Lezsák Gabriella kaukázusi ásatásai is értékes adatokat hozhatnak elsősorban a már nyugati vándorútra indult ősmagyarokról.
– Ha jól tudom, az idén ismét kint lesz könyveivel a hétvégi 92. Ünnepi Könyvhéten.
– Igen, dedikációra is sor kerül majd (szeptember 4. szombat 13.00–15.00 között) a Tortoma Kiadó és a Heraldika Kiadó standján. Az Őseink nyomában Ázsiában című kötetemet ajánlom az olvasóknak. Benne húszéves terepmunkám tapasztalatait foglalom össze. A Mongol Altaj kazakjai között elsősorban az ázsiai népek és a honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak párhuzamait kutattam, de találkoztam ottani mazsarokkal, a velünk meglévő rokonságukat bizonyító legendákkal, művészi tárgyakkal Kazahsztánban és Nyugat-Szibériában az argün-magyarok és a magyar-kipcsakok legendáit, írott emlékeit kutattam. Ahogy már fentebb jeleztem, ez a terepkutatás folytatandó lenne, amíg még lehetséges a mai gyorsan változó világban.
Tóth Gábor
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
