Napjainkban sokan felteszik a kérdést, miért végződött Afganisztán ügye ilyen fiaskóval. Az egész nem is annyira a tálibok, mint inkább a Nyugat képtelensége. A Washington Post még 2019-ben megjelentetett egy cikksorozatot azokból a beszélgetésekből, amelyeket az Afganisztán újjáépítéséért felelős különleges főfelügyelő hivatalának (SIGAR) emberei folytattak több száz érintett amerikai és külföldi politikussal, magas rangú kormánytisztviselővel és tiszttel. A tanúvallomások több ezer oldalt tesznek ki.
A SIGAR fő feladata az volt, hogy megvizsgálja, hogyan használták fel a több száz millió amerikai dollárt az Afganisztánban folytatott háború során. A napilapnak sikerült három év pereskedés után megszereznie a hangfelvételeket, amelyeknek örökre titokban kellett volna maradniuk. Az amerikai napilap 2019-es cikksorozata magyarázatot ad arra, miért győzhettek a tálibok, miért menekül és miért olyan meglepett a Nyugat. A sorozat alapján könnyebben megérthetjük, hogy minden már sokkal korábban elveszett, és a táliboknak vajmi kevés közük volt ehhez. Ebből a cikksorozatból szemezgetett a hnonline.sk portál.
Az amerikai kormánytisztviselők folyamatosan azt mondogatták, hogy előrelépés van a háborúban. De nem volt, és ezt ők pontosan tudták. A Washington Post szerint a rózsaszínűre festett helyzetképek célja a „nyilvánosság szándékos megtévesztése volt” az amerikai kormány részéről. A SIGAR-nak tett tanúvallomások szerint megszokott dolog volt, hogy a kabuli vezetők a Fehér Házhoz hasonlóan megmásították a tényeket, azért, hogy úgy tűnjön, az USA a háború nyertese, bár nem így volt.
John Sopko, a SIGAR vezetője a Washington Postnak úgy nyilatkozott: „folyamatosan hazudtak az amerikai népnek.”
A vallomásokból kitűnik, hogy a kormány folyamatosan megmásította a statisztikákat.
2006-ban például Rumsfeld amerikai védelmi miniszter egymás után két tanácsadóját is kiküldte Afganisztánba, hogy helyzetfelmérést végezzenek. Az egyik azt a jelentést írta, hogy „az emberek közt hatalmas az elégedetlenség”, a másik meg azt, hogy két év múlva kellemetlen meglepetések várnak Amerikára. Rumsfeld azonban készíttetett egy harmadik jelentést a sajtóosztályával, amely fröcsögött az optimizmustól. E szerint „öt év elteltével sok a jó hír itt”. Rumsfeld jelentése azzal érvelt például, hogy 19 ezer afgán nőt képeztek ki baromfitenyésztésre.
A Nemzetbiztonsági Tanács egy prominens tagja viszont a SIGAR-nak kijelentette, hogy Barack Obama idejében állandó nyomás nehezedett a Fehér Házra, annak érdekében, hogy az pozitív számokat produkáljon, még akkor is, ha ez nem így volt. „A mutatókat a háború során mindig manipulálták.” Mint mondta, a Fehér Ház és a Pentagon egészen abszurd módon manipulálták a veszteségeket. Az elesett amerikaiak számának növekedése például szerintük annak volt a bizonyítéka, hogy az Egyesült Államok ellenséges területre helyezte át a harcokat. Az öngyilkos merényleteket pedig a tálib kétségbeesés jeleként ecsetelték. Az egyik ezredes azt mondta:
Az igazság ritkán volt szívesen látott vendég a kabuli parancsnokságon. A rossz híreket gyakran elsüllyesztették.”
Az Egyesült Államok pénzzel árasztotta el Afganisztánt, majd úgy tett, mintha nem látná az egyre jobban elterjedő korrupciót. A háború közepén az afgánok már nem is titkolták, mennyire korrupt lett az országuk. Kabulból bőröndökben hordták a millió dollárokat, és a romokból ún. „mákpaloták” nőttek ki, ahol az ópiumkirályok éltek. Hamid Karzai afgán államfő úgy nyerte meg a választást, hogy a bandája hamis szavazatokkal tömte meg a szavazóurnákat. Később maga is elismerte, hogy a CIA évekig pénzcsomagokat szállított az irodájába, ám ő ezt nem tartotta „szokatlannak”.
Amíg az Egyesült Államok hivatalosan a korrupció felszámolására tett erőfeszítéseiről beszélt, a háború kulcsszereplői azt nyilatkozták a SIGAR-nak, hogy Washington tolerálta a legrosszabb elkövetőket, a fegyveres csoportok vezetőit vagy a kábítószer-kereskedőket is,
mivel az Egyesült Államok szövetségesei voltak. Gert Berthold, egy különleges katonai csapat pénzügyi ellenőre azt mondta, hogy a védelmi minisztérium általa elemzett 196 milliárd dolláros szerződéseinek 40 százaléka a felkelők, a bűnözői csoportok és az afgán tisztviselők zsebébe került. Richard Boucher külügyi államtitkár szerint az afgánok 20 százalékot vettek magukhoz, míg „a drága amerikai szakértők bandája 80-90 százalékot szórt el a működésre és a profitra”. A korrupció a politikában is gyakori volt, és az amerikaiak is részt vettek ebben, amivel torz képet alkottak az afgán elitben a demokráciáról.
2009-ben tartották Afganisztánban az elnökválasztást, amelyet Karzai elnök nyert meg. De hatalmas méretű csalásokról érkeztek hírek: nem létező szavazókról, téves számításokról, hamisításokról, erőszakról és zaklatásokról az urnáknál.
Az ENSZ megállapította, hogy Karzai egymillió érvénytelen szavazatot kapott, azaz az összes leadott szavazat egynegyedét. Obama Amerikája azonban csendben leplezte ezt:
azt mondták, a korrupció ugyan elfogadhatatlan, de ők tiszteletben tartják az afgán függetlenséget, és nem avatkoznak bele a dologba. A SIGAR-nak nyilatkozó amerikai tisztségviselők szerint azonban mindez tönkretette Amerika hitelességét. Az egyik tanácsadó szerint pusztító volt, hogy a demokráciát és a jogállamiságot hirdető USA lehetővé tette a választások meghamisítását.
Minden még rosszabbra fordult, amikor majdnem összeomlott az ország legnagyobb bankja, a közel egymilliárd dollár értékű hamis hitelek terhe alatt. Ugyanakkor kiderült, a bank meghamisította a könyvelését, hogy elrejtsen több száz millió dollár értékű fedezetlen kölcsönt, amelyeket a rezsimhez kötődő embereknek, köztük az államfő testvérének, az első helyettesének, de a táliboknak és más felkelőknek nyújtott. És semmi sem történt. A korrupció mindenütt jelen volt az országban.
Egy amerikai tisztségviselő azt nyilatkozta a SIGAR-nak, hogy Karzai elnök paradox módon figyelmeztetett is erre:
Igaza volt abban, hogy lehetetlen ennyi pénzt önteni egy ilyen törékeny országba anélkül, hogy ne szabaduljon el a korrupció”.
Azok, akikkel a SIGAR beszélt, azt mondták, hogy Amerika ostoba módon megpróbálta Afganisztánt a saját képére formálni, ami egyáltalán nem megfelelő egy törzsi társadalom számára. Douglas Lute tábornok klasszikus példát is mondott erre:
Részt vettem egy új rendőrőrs megnyitóján egy isten háta mögötti tartományban. A szalagot hatalmas ollóval vágták el, az állomásépületnek üvegfrontja volt és volt ott egy átrium is. Csakhogy a rendőrfőnök nem tudta kinyitni az ajtót, mert sohasem látott még olyan kilincset, mint amilyen azon az ajtón volt. Számomra ez az afganisztáni tapasztalataink megtestesítője.”
A kihallgatottak egyetértettek abban, hogy az Egyesült Államok csak tovább rontotta a helyzetet azzal, hogy több pénzt öntött az országba, mint amennyit az el tudott nyelni. Mindehhez hozzájárult még az arrogancia és a megvetés. Meg az is, hogy a rendszerüket egy olyan országra próbálták ráerőltetni, ahol „egyesek még mindig azt hitték, hogy a király van hatalmon, nem is sejtették, hogy a nyolcvanas években az oroszok voltak ott, most meg az amerikaiak. Nem használtak pénzt, csak cserekereskedelmet folytattak.”
Az adományozók például ragaszkodtak ahhoz, hogy a pénz nagy részét a művelődésre kell költeni. „Iskolákat építettünk tehát a többi üresen álló iskola mellé, amelyekkel a helyiek nem törődtek. Azt mondták, ők azt szeretnék, ha gyermekeik a kecskéket legeltetnék” – mondta a különleges erők egyik tagja.
Az egész csak még rosszabb lett, amikor 2010 körül jött egy újabb terv, hogy az Egyesült Államok életszínvonal-növelő projektekkel verik ki a tálibokat. A katonák és a fejlesztőszervezetek virtuális biankócsekkeket kaptak iskolák, kórházak vagy utak építésére.
Nem az volt a lényeg, hogy ki mit és miért épített, hanem hogy mennyit. Így aztán „sehova sem vezető utak” épültek, „szellemprojektek” jöttek létre.
Azzal, amit elköltöttünk, „Afganisztánnak úgy kellett volna kinéznie, mint Németországnak 1955-ben”. Az egyik tiszt azt mondta, hogy körülbelül egy amerikai körzetnek megfelelő területnek naponta kétmillió dollárt kellett elköltenie. A minél több elve volt a lényeg, a mennyiséget díjazták az amerikaiak. Az már senkit sem érdeket, hogy mondjuk, egy 30 ezer dolláros üvegház rövidesen szétesett, mert senki sem tudta azt fenntartani.
Bár a katonaság igazán igyekezett költekezni, a kapott 3,7 milliárd dollárnak csak a kétharmadát szórta szét, vagyis 2,3 milliárdot. De ennek is csak egy részét tudta elszámolni, 890 millió értékű projektekben. Amint azt az egyik NATO-tisztviselő mondta:
Egy fekete lyuk volt ez, amelyben bármire eltűnt a pénz, számla nélkül.”
Teljesen abszurd projekteket találtak ki. Például Kandaharban az bosszantotta fel a helyieket, hogy egy projekt keretén belül meg akarták őket tanítani kezet mosni. Miközben naponta ötször mostak kezet az imák miatt. Máshol meg azt találták ki, hogy 100 dollárt fizetnek a helyieknek az öntőzőcsatornák tisztításáért, amivel keresztbe tettek az iskolai oktatásnak, mert a tanítók elszaladtak onnan, csatornaásókként ugyanis többet kerestek.
Másutt az amerikai brigád törekvő parancsnoka 50 iskolát építtetett, de nem voltak tanítók, akik taníthattak volna bennük, így kihasználatlanok maradtak. Az épületek némelyikéből azután a tálibok bombagyárakat csináltak. Máshol a katonák fizettek a gazdáknak, hogy semmisítsék meg a máktermésüket, amiből az ópium készült volna. De ez csak arra ösztönözte a helyieket, hogy egy év múlva még nagyobb területeket vessenek be mákkal. Így a katonák semmisítették meg azokat, de most már kártérítés nélkül, ami arra késztette a parasztokat, hogy a tálibokkal tartsanak.
Amint azt a már idézett Douglas Lute tábornok mondta:
Hiányzott az alapvető megértésünk Afganisztánnal szemben. Fogalmunk sem volt arról, mit csinálunk.”
Biztosan tudta, mit beszél, mert Bush és Obama idején is az Afganisztánért felelős megbízott volt a Fehér Házban, írja a Washington Post.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
