Az Amerikai Egyesült Államok nem adta fel a világrend meghatározására való erős törekvését. A hegemón hatalom szerepét gyakran félreértik és redukálják egyfajta világcsendőri szerepre.
Fontos a beavatkozási képesség – az erőprojekció –, de ennek számos módja van azon túl, hogy valahova bevonul a hadsereg.
Már a 20. században nagy lépéseket tettek abba az irányba, hogy fejlesszék a nem katonai befolyásszerzés eszközeit. Ez még jóval régebben, a gyarmatosítással indult, amikor kereskedelmi posztok, társaságok (korabeli cégek), misszionáriusok kezdték kiegészíteni az adott uralkodó katonai csapatait a tengereken túl. Azóta pedig van globális média, internet, csereprogramok… már a hidegháborúban a propagandát, aktív intézkedéseket, kulturális dominanciát, végső soron egyes országok alkotmányát tették a katonai jelenlét mellé.
Ehhez képest Afganisztánban egy furcsa jelenlétet láttunk: sok katona, a legtöbb újjáépítő szerepben, egy másik részük kiképzőtisztként, néhány civil kezdeményezéssel megspékelve. De Kabul és környéke nem volt alkalmas az amerikai befolyásszerzés sokrétű kiépítésére. Az sem biztos, hogy őszinte kísérlet történt erre, de a pastu többségű országban egyáltalán nem magától értetődő, hogy a tálibok – és más vallási csoportok – megítélése megegyezik az euroatlanti véleményekkel.
A szövetségesek mostani kivonulása tehát régóta halogatott lépés volt, amelyről minden korábbi amerikai elnök tudta, hogy csúnya lesz. Az al-Kaida lebombázása és a tálib kormány megdöntése után az USA csak a proxi-háborúkon keresztül is jelen lehetett volna az ikertornyok lerombolása utáni évben. Persze, utólag könnyű okoskodni, és a gyors katonai siker látszata (ígérete?) is olyan politikai afrodiziákum, amelyet kevés politikus tud visszautasítani. A „terror elleni háború” pedig külön altípus, mert nehéz a lakosságnak máshogy bizonyítani, hogy zajlik a harc, mivel annak érdemi és leghatékonyabb része éppen a titkosszolgálatoknál fut – normális időkben. Ezért csábító lehetőség egy látványos katonai akció, logikusan megspórolhatatlannak tűnt 9/11 után. De nem volt automatikus, hogy 20 évig elhúzódjon.
Az amerikai hegemónia gyakorlása nem Afganisztánon múlik. Ahogy az iráni darus akasztásokon, az észak-koreai légvédelmi üteggel történő kivégzésen jól fel tud mordulni a világ(sajtó), úgy a tálibokat is követi mostantól a 24 órás média. Ezzel együtt rengeteg emberi tragédiáról nem is tudunk majd. Menekülni nem lesz könnyű, amíg a tálibok be nem szállnak az embercsempész-hálózatokba.
Mindez a geopolitika szintjén mégsem jelenti azt, hogy stratégiai érdekek vesztek volna el Kabul körül a NATO-szövetségesek számára. Kapacitások szabadulnak fel, új hadszínterekre jut több idő. Legyen ez az Indiai-óceán – ahol élénkül a kínaiakkal való versenyzés az amerikai szövetségesekkel – vagy a kibertér.
A kivonulás sokáig elodázható volt, de végül elkerülhetetlen. Biden az elnöksége legelső hónapjaiban vállalta ezt, pont azért, mert számításai szerint bő három év múlva már egy másik epizódot fog írni az amerikai hegemónia története. Az ő szempontjukból tehát érthető a kivonulás.
Más kérdés, hogy az európai országok érdeke vajon hogyan alakulna, az USA nélkül mire lenne kapacitásuk? Maradtak volna-e egyedül az országban? Vállalnák az óriási költségeket és emberi veszteségeket, amelyeket az USA? A közel-keleti politikai instabilitás így kap egy újabb forrást, a menekültek között látványosan nőtt az afgánok aránya. A legtöbben persze a szomszédos országokban állnak meg, nem jutnak el messzebbre. Az európaiak a törökök kerítésén kívül másba nem fektettek, ami most lehetővé tenné a helyzet szabályozását. Kár. Egy újabb mulasztást látunk, mint Ukrajnától Szíriáig történt az elmúlt években. Kifelé egységes és erős Európa nélkül nem lesz szavunk és befolyásunk az ilyen helyzetekben.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
