Idén augusztus 20-án is odatette magát a baloldal.
Persze ilyenkor mindig odateszik magukat.
Heteken át készülnek a legfontosabb nemzeti ünnepünkre, gyűjtik az erőt, kicsit rá is pihennek az eseményre, kevesebb lesz a bulika meg a kígyózás, a piálást is visszafogják kicsit, korábban fekszenek, jó alaposan kialusszák magukat, hogy aztán mint a napok óta éhező hiénafalka, vicsorogva, morogva, állatias hangokat kiadva rávessék magukat mindenre, ami nekünk szent, ami nekünk kedves.
Próbálják szétszaggatni, belevájják a fogaikat, és fejüket vadul rázva, prüszkölve támadnak. Elszabadul ilyenkor a dühös horda, és közben a szemük csak úgy szikrázik a gyűlölettől.
A tetemcafatozó magyargyűlölők mindig is itt voltak, és sajnos mindig is itt fognak maradni a nyakunkon. Néha többen, néha kevesebben vannak, néha hangosabbak, néha csöndesebbek.
De itt voltak mindig is.
2000-ben is hasonló tombolásnak lehettünk szemtanúi és elszenvedői.
Kéri László és elvtársai, a Heti Hetes úgynevezett nagyágyúi, már akkor is minden hétvégén őrjöngve gúnyolták a nemzetünket, drágálltak minden forintot, amit a méltó megemlékezésre, az ünnepre, a hagyományaink ápolására fordított az első Orbán-kormány.
A baloldaliak ugyanis nemcsak dühösek lesznek, de végtelenül idegessé is válnak, ha arról hallanak, hogy a jobboldali kormány a nemzeti érzések ápolására, uram bocsá’ felébresztésére és életben tartására költ.
A Népszava, a Népszabadság, az Élet és Irodalom, a 168 óra, a Magyar Narancs és a kereskedelmi tévék 2000-ben is ugyanígy reggeltől estig a millenniumi ünnep ellen hergeltek, ráadásul a legaljasabb módon, legtöbbször a legótvarosabb hazugságokat segítségül hívva.
Dehogyis volt tehát meglepetés ez a mostani őrjöngésük, semmit sem változtak, ugyanazok maradtak, pontosan tudni lehetett, hogy a szivárványszínűre mázolt, a fosztogató feketék előtt tisztelgő-térdelő fröccsöntött Szabadság-szobrot csodálatos és megismételhetetlen műalkotásnak tartó ultraliberálisok az iszonyat menő turult valami ócska, magyarkodó giccsnek fogják tartani.
Számítani lehetett rá, meg is lehet próbálni lélekben felkészülni a primitív gúnyolódásra, a nagyüzemi prolihergelésre, de azért amit az idei augusztus 20-án a baloldal művelt, az minden előzetes várakozásunkat felülmúlta.
Az egész úgy kezdődött, hogy Szabó Tímea kitette az oldalára a még védőfólia alatt lévő turult. A csomagolás történetesen lilás-rózsaszínes volt, amire mind Tímea, mind a fényképet továbbosztó politikusok és a haladó újságírók vad és féktelen buzizásba kezdtek, ami így, az után a Pride után, amit a hazai baloldal a galaxis legfontosabb ünnepének tart, különösen abszurdnak hatott.
Próbálom ezt a jelenséget már egy ideje megfejteni, de valószínűleg az lehet a háttérben, hogy az ultraliberális univerzumban a jobboldalt buzizni dicsőséges hőstettnek és végtelenül progresszív tevékenységnek számít.
Csakhogy a csomagolás alatt, ami a felpolírozott turult védte, minő meglepetés, nem lila-rózsaszín volt a szobor, ellenben ezüstösen csillogott.
Addigra viszont a teljes baloldali sajtón bőszen buzizva végigszaladtak a rózsaszín turulról szóló híradások, a tényalapú újságírás függetlenobjektív őrkutyái mindenféle forráskritika nélkül habosították a hazugságot, és kárörvendve gúnyolták a „homo turult”.
Tényleg gyomorforgató volt tegnap a legnagyobb lapok címlapjait olvasni. Az embert szabályosan a hányinger kerülgette.
És a sok botcsinálta művészettörténész azóta is úgy szakért, mintha nem lenne holnap, és saját tévedhetetlenségük biztos tudatában giccsnek minősítik az amúgy tényleg iszonyú jól megalkotott turult.
Előkerültek a szóvicceket puffogtató lakossági Geszti Péterek is, és a baloldali humor felsőbbrendűségéről újfent tanúbizonyságot téve gurulmadárként kezdték emlegetni a művet. Az ugyanis az egy menetre, egy felvonulásra lett tervezve, ami ugye – mármint a menet – már csak olyan, hogy halad. Persze a nagy tudású baloldaliak ehhez is valami merőben új, alternatív módszert választottak volna; a kereket már amúgy is meghaladta a progresszió, nyilván valamelyik amerikai egyetemen azt is megállapították, hogy rasszista, tehát Bősz Anett és Vadai Ágnes legnagyobb örömére négy kis kockákon kellett volna végiggörgetni az Andrássy úton az alkotást.
Vagy csak úgy mezítláb, hadd kopjon, hadd szikrázzon, csak ne guruljon, mert az milyen ciki már, hogy gurul, höhö, meg bruhaha.
De nyilván igazából azzal volt bajuk, hogy a turult nem szivárványszínűre álmodta meg az alkotója, hogy Szent István nem két fekete előtt térdelt – ráadásul roppant kirekesztő módon egy méretes keresztet is vitt -, és hogy a csodaszarvason nem egy-egy afgán és iraki „menekült” lovagolt gyönyörű népviseletben, arab nyelvű népdalokat énekelve.
Hiszen ami magyar az csak gagyi, giccses meg gáz, de elsősorban magyarkodó lehet, ellentétben a csodálatos közel-keleti kultúrával, amire minden magára valamit is adó igaz demokrata csak borsozó háttal, könnyes szemmel és libabőrözve tekinthet.
Fájt nagyon ez az augusztus 20-a is a libsiknek, mert nem a migránsokat és a legkülönfélébb kisebbségeket, meg az LMBTQ-közösséget ünnepeltük, hanem Magyarországot.
Mindig is fájt, és mindig is fájni fog a haladóknak az összes augusztus 20-a.
Nem baj, hadd fájjon.
Apáti Bence – www.origo.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
