Tárca a Szalonban.
Az Ikea-élmény a bemutatótermekkel kezdődik. Balra van a rövidítés, ami egyenesen a piactérre visz. Ha Zolival vagyok, rövidítünk. Ő unja a hosszú sétát, azt mondja, neki mindegyik szoba ugyanolyan. Jobb, ha lerakom őt a hot dogosnál, a férjmegőrzőben. Most is ott van, így nyugodtan végigsétálhatok a berendezett szobákon, és hívom, amikor a piactérre érek. Vagy majd a kasszánál. Zoli számára az Ikea-élmény a hot dogosnál kezdődik, és ha rajta múlik, ott is fejeződik be.
Kényelmes tempóban haladok, a prémium komódok és szekrények fiókjait sorra nyitom-csukom, szeretem érezni, ahogy lágyan visszafutnak a sínen és tompítva ütköznek. Minden pasztellszínű és rendezett köröttem, a Polly Pocketemre emlékeztet. Hogy imádtam! Össze akartam zsugorodni, és ott élni a benne lakó babával együtt. Tiffanyval. Az Ikea bemutatóterem nekem olyan, mintha besétálhatnám a Polly Pocketemet. Tiffany jönne velem, nem ragadna le a hot dogosnál.
Megnyitom a jegyzeteimet a mobilon. Lámpabúra, szőnyeg a WC-be, zárójelben Almtjärn. Nem hosszú lista, majd rögtönzök hozzá. Egyetlen hely, ahol megtűröm a rögtönzést. Végigsétálok a berendezett gyerekszobákon, ötletelek. A Pocaklakón azt írták, hogy készüljünk tudatosan a terhességre. Ha úgy rendezzük be életünket, hogy ott van hely egy új jövevény számára, akkor az érkezni fog. Ő érkezni fog. Mintegy bevonzzuk a magzatot az életünkbe. Olvasgatom a címkéket a svéd fantázianevekkel, annyival jobban hangzik, mintha szimplán ágynak meg éjjeli lámpának hívnánk. Egy rózsaszín plüsspóni velem jön, képtelenség otthagyni. Úgyis lányom lesz, bevonzom a pónival.
Almtjärn. Már a webshopban kinéztem, minőségi anyag, körülöleli a vécét, nem csak egy tenyérnyi vacak. Kiállítva szürke van, a piactéren majd keresek bézst. Olyan puha, mint a plüsspóni. Kapható hozzá terítő az ülőkére hasonló anyagból, de azt nem veszek, annyira kilencvenes évek. A lámpabúrát még fontolgatom, a webshopban egyik sem fogott meg, élőben kell látnom. A gyerekszobák után a nappalikban pipiskedem, hogy elérjem a búrák címkéit. Egy átlátszó üvegbúra lesz a nyerő, sok fényt enged át. Azokra a gömbakváriumokra emlékeztet, amiben aranyhalat tartanak. Jakobsbyn, olvasom a címkén, felírom a mobilba. Egyre fülledtebbek a bemutatószobák, a sok ágaskodástól a gyomrom is felkavarodott, átsietek a tágasabb piactérre, ott jobban jár a levegő.
Hívom Zolit, kihangosítom. Nem szereti, de nem szoktam elmondani neki. A legtöbb baktérium ugye a mobilunk képernyőjén tapad meg. Zoli szerint ne olvassak Webbeteget, de én már nem megyek bele a vitába. Nagyon nem tudatos ilyen szempontból, ha rajta múlik, majd spontán esem teherbe. Persze. De el kell fogadnom, hogy a férfiak máshogy gondolkodnak erről, a Pocaklakón is írták. Megkérdezi, kell-e valamit cipelni, nem kell, akkor marad a restiben, majd a kasszánál hívjam. Ez is milyen szó már, hogy resti, annyira nem ikeás. Azt mondja, majd gondolkodik ikeásabb szón. A kimenő hívás képernyője helyén megjelenik a bevásárlólista, a kurzor a Jakobsbyn felirat mögött villog. Letette. Nem értem, miért olyan bunkó, az ovulációm óta ezt csinálja. Mintha őt dobálnák a hormonok. Átsétálok a világítás részlegre és a búrát keresem. Veszek hozzá foglalatot meg körtét is, belepakolom a búrába, a pónit is közéjük teszem. Pony Pocket. Nevetnék, de böfögés jön helyette, halk, savas. Visszanyelem.
Az Almtjärn szőnyeget hosszan keresem, nem találom olyan árnyalatban, mint a webshopban. Megkérdezem egy ikeás pólós kislánytól, megnézi a tabletjén, és szó nélkül nekiiramodik. Csak akkor fogom fel, hogy követnem kéne, mikor hátranéz. Több száz métert vágtat a szőnyeg részlegről a fürdőszobákhoz, loholok utána szinte odáig, ahol a bemutatótermek végződtek. Vissza a start mezőre. Kimelegedtem, megint fülledtnek érzem a levegőt. Kezembe nyomja a bézs Almtjärnt, egyenarckifejezése pillanatra diadalittasra vált, aztán ijedtre. Jól érzed magad, kérdezi. Megköszönöm a szőnyeget és keresek egy tükröt. Fehérebb vagyok, mint a tükröt szegélyező csempe. Biztos a neonfény. A tükörben látom, ahogy a kislány visszasiet a szőnyeg részlegre, a kanyar előtt még hátranéz, látja, hogy megvagyok, a kanyar után már nem az ő problémája. A mosdóra támaszkodom, a sav még mindig marja a torkom, köhécselek, de megint sav bukik fel. Ebbe nem szabad hányni, nincs bekötve, ez Zoli hangján szól a fejemben.
Lenyugtatom a légzésem és a bézs Almtjärnt a hónom alá gyűrve, a megpakolt Jakobsbynt átkarolva megindulok a piactéren át a kasszák felé. Lassan megyek, egyenes háttal, mintha kötélen egyensúlyoznék, a padlóra matricázott nyilakat követem. Egy idő után nem merek lefelé nézni a nyilakra, enyhén hátradöntött fejjel zárva tartom a garatom. Próbálom felidézni, melyik átjáró a rövidítés, és melyik vezet visszafelé. Valahol elronthattam, mert már megint annál a tükörnél vagyok a fürdőszoba részlegen, csak még fehérebben. Zolinak van igaza, ez egy kibaszott labirintus. Már megint kapkodom a levegőt, így nem lesz jó. Meg kell állnom, gondolkodnom kell.
Behúzódok a mennyezetről függő poszterek mögé a dekor részlegen, szuszogok, töröm a fejem, számolok. Pillanatra lenézek a pónira a búrában, elmosolyodom, aztán gyorsan felkapom a fejem, hogy ne bukjon ki a hányás. Az előttem függő poszterre koncentrálok, fekete-fehér Eiffel-torony francia felirattal. C’est la vie, c’est la vie, mantrázom. Kiüríti a fejem, megnyugtat. Ha más nem, belehányok a Jakobsbynbe. Szolidan, észre se vennék. Talán még itt kellene, takarásban, az Eiffel-torony előtt. Most persze nem jön.
Túlélő üzemmódba kapcsolok, csak a mosdóig kell eljutnom. Átgondolom a hátralévő utat a kasszáig, nagy levegőt veszek és kilépek a kifeszített képkeretek mögül. A Jakobsbynt úgy szorítom magamhoz, mintha el akarnák tőlem venni. Egy ideig ügyesen haladok, aztán elrontom a légzéstechnikát, nagyokat nyelek és belekönnyezik a szemem. Amikor megérzem a virágföld illatát, megkönnyebbülök. A kertrészleg után jobbra, és célegyenesben vagyok. Nem válogatok a kasszasorok közül, beállok rögtön az elsőbe, hosszan kígyózik, de legalább lesz időm lehiggadni és átgondolni a fizetést. Leginkább amiatt aggódom, hogy ki kell adjam a kezemből a Jakobsbynt, le kell tegyem a kasszaszalagra. Enyhén kinyitom a számat, cserepes, bent viszont úszik a nyál. Nyelni már nem merek, visszajönne.
Az előttem sorakozó néninek hosszan csöng a telefonja, nem akarja felvenni, de nem tudja lenémítani. Pa-dö-dö. Az unokája beállította neki. Ez a zene annyira nem illik a skandináv közegbe, hogy kizökkent. A kasszás a dal ritmusára olvassa le az árut, pitty-szün-pitty-szün-pitty-szün-pitty-szün. Megfeledkezem a hányingerről, a sláger ritmusához igazítom a légzésem, ellazulok. Hé-hó, nyaralni volna hú de jó. Aztán hirtelen én következem, és nincs taktikám. Most el kell engednem a búrát. Leteszem, lesz ami lesz. A kasszaszalag tempójában sétálok, egy karnyújtásnyira a Jakobsbyntől. A póni felém fordul, meredten néz nagy, festett pilláival az üvegbúrán át, tartja bennem a lelket. Nem így kéne lennie, panaszolom neki. Komolyan mondom, szinte csalódott vagyok. Sokszor lejátszottam fejben, a Pocaklakón tanácsolták, de a fantáziámban más, ideális körülmények között történik, nem így. Zoli egy hot dog mellől bunkózik. Szakad rólam a víz. És megint a Pa-dö-dö. Vedd már föl, az istenit. A fizetésnél annyira sem merek lefelé nézni, hogy lássam, hitel- vagy bankkártyával fizetek, csak nyújtok valamit a pénztárcámból. Family kártyám van? Nincs, felelem. Pedig van.
Végre visszakapom a búrát, az Almtjärnt megint a hónom alá gyűröm és nyílegyenesen a mosdó felé rohanok. Lassan kéne, mert a mozgás meg a kapkodó légzés csak ront a helyzeten, de a szagok a hot dogosnál végleg kikészítenek, a gyomromat a tüdőmben érzem. A szemem sarkában érzékelem Zolit, nem vesz észre, a mobilját nyomkodja. Nem így kéne lennie. Nem tudok szólni neki, már teli a szám, összepréselem az ajkaimat. Ha más nem, majd a Jakobsbynbe.
A mosdó üres, vasárnap délelőtt – legalább ennyi megadatik nekem. Jobb, ha ezt senki sem hallja. Berobbanok a legközelebbi fülkébe, magamra zárom. A Jakobsbyn nagyot koppan a padlón és hányok. Először csak kiköpöm, ami már a számban volt, aztán a gusztustalan toccsanásra meg a szagra újabb adag szakad ki belőlem. Egy ponton a térdem alá gyűröm az Almtjärn szőnyeget, kis pihenő, szuszogok, aztán mosolyogva hányok tovább. Majd otthon, ideálisabb körülmények között talán örülni is fogok. Ha fiú lesz, eskü, Jakobnak fogom hívni. Idétlen név, de úgyis lányom lesz. Tiffany.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
