Az idei esztendő viharokkal teli nyarához fájdalmasan illik Székely László jogászprofesszor megrendítő könyve, amelynek lektora és irodalmi részletekkel gazdagítója Papp Zoltán János.
Idézzünk először az ő végtelenül érzékeny, a szenvedő és a szenvedéllyel háborúskodó felekkel együttérző előszavából: „A kötet, amelyet az olvasó a kezében tart, Székely László régóta dédelgetett tervének megvalósulása: Babits Mihály özvegye, Török Sophie és nevelt lánya, Babits Ildikó fokozatosan megromló viszonyának pereskedésbe torkolló konfliktusát mutatja be. Az irodalom történetéhez szorosan kapcsolódó, mégis határterületen járó, sajátos jogászi szemléletmóddal megírt könyv izgalmas szerkezetet követ. A bevezető részekben regényesített életrajzi elbeszélésekkel találkozunk: a szűkebb Babits család tagjainak bemutatásával. (…) Székely László jogászként finom érzékkel nyúl életrajzi problémákhoz akkor, amikor irodalomtörténeti összefoglalót ír a Babits családban történt jogi esetek elé, köré. (Amelyek között kicsinyes „írógép-eltolvajlási háború” éppúgy szerepel, mint macskatragédia vagy gyűrűlopási „dráma”, mint kőkemény szerzői jogi kérdések.) Műve nem az irodalmi művek értékét vizsgálja, hanem az irodalomtörténet-írás egyre marginálisabb helyére szoruló biografikus hagyományt követi; annak is újabb, többek által képviselt, olvasmányosabb és érdekesebb retorikát megvalósító válfaját.”
Ez az „érdekesebb retorika” – a kötet szerzője, szerkesztői és a Jaffa Kiadó jóvoltából – már vizuális síkon, a könyvborítón is megjelenik. Az Esztergomban, 1930 nyarán készült fényképen a Babits családot láthatjuk: a költőt, feleségét, Babits Mihályné Török Sophie-t (alias Tanner Ilonát) és fogadott lányukat, aki később óriáskígyó hosszúságú perre ment az anyjával, és ebbe fűt-fát, orvosokat, szomszédokat, valamint Keresztury Dezsőtől Tóth Árpádnéig és Basch Lórántig számtalan irodalmi figurát is bevont. A borítóképen azonban a kis Ildikó még mindössze szűk két és fél éves. Arcformája, haja növése nyilvánvalóvá teszi, hogy vérségi kötelék fűzi Babitsnéhoz, ő ugyanis Ilona-Sophie öccsének, dr. Tanner Béla jogásznak s egy, a családban szolgáló lánynak a gyermekeként jött a világra 1928 márciusában. (Ez majdnem egy korabeli Édes Anna-történet.) Érdekes és nagyon beszédes a fotó, amely mögött már ott sejthetjük a fogadott leányka életének első tizenhárom évét, majd a nevelőapa halálát követő, keserves időszakot. Testi hasonlóság ide vagy oda, a kislány ösztönösen közelebb húzódik a nevelőapjához, mint nevelőanyjához. Nem is lehet ez másként, hiszen a túlhajtott írói-költői ambíciók között vergődő asszony – bizonyítja ezt önmaga antianyaságát is ostorozó regénye, az 1938-ban megjelent Nem vagy igazi! – az alkotás lázában gyakran zavaró tényezőnek, tehetsége fékjének érezhette Ildikót, aki eleinte rajongott érte. Korai, a perhez képest még szelíd belháborúikról tanúskodik a könyv két tökéletesen kiválasztott mottója is: „Mindazzal, amit Ildikó miatt szenvedek, egy meg nem született gyerekért vezeklek. TÖRÖK SOPHIE.” „Édes Anyukám, kérlek, ne haragudj rám, és boldog új évet kívánok! Ebben az évben igyekszem jobb lenni Hozzád, mint voltam. BABITS ILDIKÓ.” Török Sophie Ildikóról vagy általában az anyaságról szóló versei többnyire ellentmondásosak, és nagyon sok bennük az írásom címében Hassliebének, azaz szerető gyűlölségnek érzékelhető elem. Ehhez képest az apa, az ünnepelt költő, műfordító és szerkesztő az alábbi gyöngéd sorokat írja nyolc hónapos kislánynak:
Pici lélek, Ildikó,
miért nem rikkantsz, kis rigó?
Mit bámulsz oly komolyan?
Szemed-szájad épolyan,
mintha mélyen elmerülve,
egy riadt kis néző ülne,
puha párnás páholyában,
e világ vad színházában.
Babits Mihály: Kislányomhoz
Ezt a vad világszínházat Babits még halálos betegen, némaságra ítélve is igyekezett puhára, élhetőre bélelni gyermekének. Számomra a könyv egyik csúcspontja az általános Babits-képet nagyban módosító 38-as számú jegyzet: „Babits szomorúan vehette tudomásul, hogy lánya a harmadikban elsősorban latinból áll nagyon gyengén. Tanári hittel (zárkózottsága ellenére ifjú tanár korában fogarasi növendékei is nagyon szerették a költőt – P.É.), lelkesedéssel és apai szeretettel foglalkozott Ildikóval. (…) A Beszélgetőfüzetekben több mint harmincnyolc oldalt a latinórák anyaga tölt meg. Az »órákon« a magas színvonalhoz szokott, követelményeket támasztó pedagógus és a gyerekéhez nagyon ragaszkodó apa viaskodik a lelkében. Téglás János: Ildikó tanítása.”
Nyilvánvaló, hogy a férje halála után számtalan fizikai és lelki bajjal, továbbá a „nagy költő özvegye” szerepkörrel és 1945 után megélhetési gondokkal is viaskodó Török Sophie, valamint az apai dédelgetést, figyelmet elveszített, talajtalanná vált Ildikó között végképp megbomlott a nagyon érzékeny, törékeny egyensúly. Döbbenetes és csodálatra méltó, hogy éppen a már gégerákja előtt is sokat betegeskedő férj és apa volt az, aki a családi harmóniát minden erejével igyekezett fenntartani. Halála után – erről tanúskodik a periratözön számtalan, hol tragikus, hol nevetséges, ráadásul sokszor egymásnak teljességgel ellentmondó epizódja – véget ért a házi béke; az élet minden apró mozzanatából „casus belli” lett. Igazságot tenni a kortársak, barátok, házvezetőnők, orvosok sem tudtak. Az sem volna igazságos, ha mi bármiféle ítéletet alkotnánk e dokumentumok olvasása közben. Egyet tehetünk: meghajthatjuk a fejünket Babits Mihály emléke előtt, aki komoly írói tehetsége birtokában is igyekezett szerettei lelki gondozója, mentora, békeszerzője lenni. Székely László könyvét feltétlenül érdemes beépíteni a közép- és felsőfokú Babits órák, egyetemi szemináriumok anyagába.
Székely László: „A jó mostoha történetét még nem írták meg…” Babits Mihályné Török Sophie és Babits Ildikó peres aktái.
Jaffa Kiadó, Budapest, 2021.
Szerző: Petrőczi Éva
Fotó: Jaffa kiadó
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. augusztus 1-jei számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
