Az 1861–65 között zajlott amerikai polgárháború rendkívül mély nyomot hagyott az ország életében. A legalább 600 000 áldozatot követelő fegyveres konfliktus azonban nemcsak halottakat, hanem olyan élőket is hagyott maga után, akik képtelenek voltak feldolgozni a háborús traumát, amely érte őket. Ma már tudjuk, hogy a tünetek poszttraumás stressz zavarra, közismertebb nevén PTSD-re utalnak. A korabeli orvostudomány persze még nem ismerte fel a betegséget, bár a maga eszközeivel kénytelen volt megküzdeni vele.
Bár az első, igazán nagyipari méreteket öltő öldöklésnek az első világháborút szokták tartani, részben ezzel is indokolva a „Nagy Háború” elnevezést, a megváltozott hadviselés már az amerikai polgárháború harcaira is rányomta a bélyegét.
Mindez persze nem jelentette azt, hogy a háború okozta stressz ne fordult volna elő korábban a történelem során. Közvetett forrásokból ugyan, de Homérosz műveiből tudjuk, hogy az ókori görög harcosok is átélhették, de a feltételezések szerint a vikingek is szenvedtek tőle, és ez lehetett az oka annak is, hogy az Asszír Birodalomban a harcoló katonaságot folyamatosan rotálták. A hírhedt porosz hadsereg katonáinak fennmaradt levelezését vizsgálva az is kiderült a kutatók számára, hogy könnyen lehet, hogy már ott is megfigyelhető volt a PTSD.
Az amerikai polgárháború azért jelentett egy más minőséget, mert a háborúról, valamint a háborút követő évekről és évtizedekről olyan mennyiségű forrás maradt fent, beleértve ebbe az egészségügyi személyzet és az egészségügyi intézmények által kibocsátott forrásokat is, hogy azok alkalmasak lehetnek arra, hogy utólagos diagnózist állítsunk fel.
A PTSD 1980-ban került be a pszichiáterek bibliájának számító Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders harmadik kiadásába. Általában négy tünetegyüttest szoktak megkülönböztetni. Az első a hiperérzékenység és a hiperéberség. Ez jelentkezhet alvás idején, vagy felébredéskor, de normális szituációkban is előhozhat dühöt és agressziót. A második tünetegyüttes az, amikor az ezeket kiváltó dolgokat megpróbáljuk elkerülni. Ez általában elszigeteltséggel jár, vagy az érintettek könnyebben nyúlnak olyan „segítséghez”, mint az alkohol vagy a drogok.
Egy sebesült katona inni kap a chancellorsville-i csata után, 1863.
A harmadik tünetegyüttes az „érzelmi zsibbadás”, amikor a PTSD-ben szenvedő úgy érzi, hogy a világ számára ő már halott, és ő már nem érdekes senkinek. Ez általában azzal jár, hogy a korábban szeretett tevékenységek iránti elkötelezettsége radikálisan csökken, és gyakran extrém negatív gondolatokat idéz elő. Végül a negyedik tünetegyüttes az, amikor a traumát okozó esemény előjön rémálmok, visszaemlékezések vagy hallucinációk során, ráadásul gyakran kristálytiszta módon.
Bár a háború természetesen kiválthatja ezeket a tüneteket, és az amerikai polgárháború vitán felül bővelkedett azokban az eseményekben, amelyek során a harcokban résztvevők vagy az azt elszenvedők a traumatikus események hatására PTSD-ben szenvedhettek, mégis akadtak olyan kutatók, akik szerint túlzás lenne arról beszélni, hogy az amerikai polgárháború után tömegesen szenvedtek volna PTSD-től.
Ennek első okát abban jelölték meg, hogy az akkori emberek egy teljesen más világból érkeztek, mint a maiak, amelyek jobban ellenállóbbá tették őket a hasonló traumákkal szemben, különösen azért, mert nagyfokú halálozással kellett a hétköznapi életükben is szembenézni, főleg a gyerekeket érintő, akkoriban gyógyíthatatlan betegségek miatt. Gyakorlatilag minden amerikai családban volt egy gyerekhalál. Az amerikai nagyvárosokat is sokkal többször sújtotta járvány, mint azt manapság gondolnánk. 1848-ban például áldozatok ezreit követelte a járvány New York, St. Louis és Cincinnati városaiban.
A kutatók többsége ennek ellenére nem ért egyet ezzel a véleménnyel. Bár a forrásaink elsősorban levelek, naplók, visszaemlékezések és nem kórházi jelentések és pszichológiai szakleírások, ezekből inkább azt lehet leszűrni, hogy valóban létezett a PTSD a polgárháborút elszenvedők körében.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
