A németek hétéves európai turné és kiképzés után visszadobják Tuskot a lengyel vonalak mögé. Tusk hazaküldése jelzi: a német politika hadigépezete fordul, és kiadták a V4 elleni tűzparancsot.
A politikában, kül-és belföldön egyaránt egyetlen dolog állandó: a változás. Idejében felismerni, hogy a Halálcsillag éppen célpontot vált: élet és halál kérdése az elszánt, de maroknyi lázadó számára. A változásnak szerencsére vannak elejtett jelei és előreküldött hírnökei. A jelekre figyelve, azokat dekódolva egérutat lehet nyerni, megelőző csapást mérni, esetleg minden erőt a pajzsokra összpontosítani. Amikor a hírnökök jönnek az üzenettel, már bizony késő.
Az európai uniós politika egyetlen birodalma ma Németország. A szofisztikált ám kíméletlen birodalmi gépezet ugyan nem gyorsnaszád, de ha érdekei megváltoznak, egészen biztosan fordulni fog. Ha minden alkalommal megvárnánk, hogy a Sebastian Kurz nevű osztrák csodagyerek-küldönc hozza el nekünk Berlin ultimátumát, nem sok időnk maradna a manőverezésre. Szerencsére azonban a birodalom ragaszkodása az egyszer bevált ejtőernyős offenzívához ma már korántsem működik olyan hatékonyan, mint egykor a Maginot-vonalnál. A mai német ejtőernyősök ugyanis, mint Martin Selmayr vagy Donald Tusk, elnehezedtek, esetlenné váltak, nagy puffanással és porfelhővel érnek földet.
Donald Tusk vezetékneve annyit tesz magyarul: agyar. A lengyel politikus hazájában egykor gyakran viccelődtek vele, hogy a volt miniszterelnök neve kiválóan illik a politikájára: kíméletlen harcos, aki a cél érdekében bárkit felöklel. Még olyan is volt, hogy Orbán Viktorral emlegették egy lapon. Tusknak azonban, úgy tűnik, csak a harcos természete maradt meg, agresszív energiájának viszont már mások adnak irányt a saját érdekeiknek megfelelően.
A politikában is a hiúság az igazi hübrisz. Donald Tuskot a nagyság ígéretével csalták lépre, amikor Merkel és Sarkozy elhitették vele, az úgynevezett weimari háromszög tagjaként sütkérezhet az EU valós irányításának dicsfényében. Amikor pedig Tusk erre az üveggyöngyre cserélte a közép-európai szövetség vezető hatalmának szerepét; amikor külügyminiszterével kimondatta, hogy a lengyel kormány hiányolja a német vezetést Európából; amikor kidekorálták a Nagy Károly díjjal és magas rangú német kitüntetésekkel; akkorra értette csak meg, hogy neki, és általa Lengyelországnak sem osztottak lapot európai ügyekben. Tusk 2011-2014 között felélte a lengyel választóktól kapott bizalmi tőkéjét, átmanőverezte pártját a liberális-globalista térfélre, és legkésőbb a kormánya bukását okozó kiszivárgott hangfelvételek pillanatában megértette: aki egyszer – akár tudatlanul is – a nagyhatalmi érdekek szolgálatára cserélte hazája képviseletét, annak egyetlen döntést kell már csak meghozni. Vagy örökre visszavonul, vagy megindul a megkezdett úton, és Berlin kedvenc díszlengyeleként igyekszik talpon maradni. A hiúságát már bizonyított Tusk máig aktív közéleti szerepet tölt be, döntése tehát világos.
De milyen karriert szánt neki a birodalom?
MTI/EPA/Franck Robichon
Amikor a migrációs válság feltűnt Európa horizontján, Berlinnek tapasztalt politikusra volt szüksége az Európai Tanács élén, aki közép-európai származása révén képes megakadályozni, hogy a merkeli „Wir schaffen das!” politika totális bukása ellenére úgy maradhasson egyben az Európai Unió, hogy a migrációs kérdést nyitva hagyják. És lőn: a kötelező kvóták ügye továbbra sem képes lekerülni a napirendről. Kellett Berlinnek egy tapasztalt közép-európai politikus, aki az Európai Tanácsban eléri, hogy a hazájával és Magyarországgal szembeni 7-es cikkely szerinti eljárások lehetőleg soha ne jussanak el a nyilvánvaló kudarccal fenyegető szavazásig. Nem is jutottak mindmáig. És kellett Berlinnek egy tapasztalt közép-európai politikus, aki faarccal végig tudja mondani, hogy a Brexittel csak Nagy-Britannia veszít. Csak emlékeztetőül: a 2014-2019 közötti, Donald Tusk és Jean-Claude Juncker tandemével fémjelezett uniós ciklus az EU kudarcsorozatával egyenértékű periódus, melynek a hanyatlás gyorsulásáról szóló, önálló fejezete lesz a történelemkönyvekben akkor is, ha az unió túléli a következő két évtizedet.
Mire Tusk közép-európai és lengyel álcája lemállott, máris magkapta Berlintől az újabb állomáshelyet: az Európai Néppárt elnöki pozícióját. Hogy itt miről szólt a megbízása, teljesen világos: az EPP lecsúszását folytató választási eredményt és Manfred Weber ország-világ előtti megaláztatását követően olyan elnökre volt szüksége a németeknek, aki végrehajtja az önkasztrálást, vagyis módszeresen kizsarolja, kipiszkálja a Néppárt legsikeresebb nemzeti tagpártját, a Fideszt a pártszövetségből. Tusk jelenti: a feladat 2021 márciusára elvégezve, a CDU/CSU és baloldali-liberális oldalkocsijainak relatív súlya a tovább töpörödő EPP-n belül az egekbe nőtt. Manfred Weber maradt a boldog kakas az egyre zsugorodó szemétdombon.
A mór azonban, mint korábban írtam, hiába tette meg kötelezettségét, nem mehet – a mór ugyanis fogott ember. Berlin visszaszerezte ugyan a Néppártot, de ennek ára az utolsó közép-európai politikai szövetségesének, Magyarországnak az elvesztése lett. Miközben a cseh és szlovák kormányfők jönnek-mennek, a Visegrádi Négyek szövetsége csak nem akar gyengülni, ennek oka pedig a lengyel és a magyar választók makacs ragaszkodása az önrendelkezéshez. Eljött hát az idő, hogy felszámolják Varsó és Budapest szövetségét. Választások ugyan Magyarországon lesznek előbb, de a magyarországi ellenzék irányítását egy másik társaság már monopolizálta, itt csak morzsák maradnak Berlinnek. Nem úgy Lengyelországban, ahol szabad a pálya a népfrontos hangulatú urbánus ellenzéki összefogás előtt. És lám, Donald Tusk néhány napja bejelentette, hogy az ellenzéki PO elnökeként tér vissza egykori hazájába. A németek ejtőernyőse ugyan nem az a hős, akire a lengyel ellenzék vágyott; de pont az, akit megérdemel. Egyet biztosan jelez: a német politikai hadigépezet a V4 ellen fordul, a tűzparancsot pedig kiadták.
Kering egy anekdota a délnyugat-magyarországi faluban, ahol a gyerekkorom egy részét töltöttem. A 2. világháború utolsó szakaszában a falu határában, egy dombon ejtőernyőjével lepottyant egy szövetséges pilóta. Kérdeztem, hát mi lett vele? Azt mondták, a Csáki bácsi kint volt a földön, meglátta az égből pottyant megszállót, odament, kérdőre vonta, azt’ jól megrángatta – ezután pedig átadták a helybeliek a hatóságnak. Talán még ma is él.
Az európai politika legnagyobb kérdése ma az, hogy 2022-ben a magyar, 2023-ban pedig a lengyel választók követik-e Csáki bácsi példáját. Ha nem, jobb lesz hozzászokni, hogy onnantól a Fallcshirmjägerek mondják meg nekünk, mi, merre, hány méter.
(Ui.: Donald Tusk angol nyelvű Wikipédia-oldala egyszerűen nem számol be a karrierjét övező számtalan botrányról, bukásának okáról, személyének tartósan ellentmondásos megítéléséről. Vagy éppen arról, hogy a globalista V4-es ellenzék szép hagyományát követve úgy vállalt európai hivatalt, hogy nem tudott angolul. A Wikipédián Donald Tusk egy Charlemagne-díjas európai államférfi, aki mindig önkéntesen cseréli aktuális pozícióját egy, a közjót hatékonyabban szolgáló újabbra. Összeesküvések pedig nincsenek.)
Szabó Dávid
külpolitikai szakértő
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
